Eltűnök a sötétben / HBO
2020.07.05.

Az Eltűnök a sötétben című dokumentumsorozat nem ragad le az aktuális trendnél: nem az a fő célja, hogy thrillerszerűen tálalja a nőket erőszakoló kaliforniai sorozatgyilkos utáni hajszát. Az alkotó itt nem annyira bulvárújságíró, inkább pszichológus. BUJDOSÓ BORI ÍRÁSA.

Burjánzanak a VOD-oldalakon a bűnügyi dokumentumsorozatok, az utóbbi öt évben olyan népszerűségre tett szert a műfaj, amit angolul „true crime”-nak neveznek, hogy időnként komoly társadalmi vitát is generál egy-egy megoldatlan vagy vitás eset, amire rácuppan a nagyközönség valamelyik sorozat nyomán (lásd pl. a Making a Murderer esetét). Hiszen úgy cuppanunk, hogy igazán sosem tudhatjuk, a filmkészítők objektíven tárták-e elénk az információkat: magánnyomozók és bírók leszünk a kanapénkon ülve az összes tény ismerete nélkül. Érdekes és problematikus jelenség ez, amelyhez az HBO új, Eltűnök a sötétben (I’ll be Gone in the Dark) című hatrészes bűnügyi sorozata sajátos szögből kapcsolódik.

A néző félrevezetése a hatáskeltés érdekében és az erkölcsi felelősség az események szereplőiért (beleértve az elkövetőket is) itt kevésbé merül fel, mert megoldott esetet dolgoz fel a sorozat: a 70-es és 80-as években portyázó kaliforniai erőszaktevő-sorozatgyilkosnak 2018-ban akadt nyomára a rendőrség, és épp a napokban ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre. Az Eltűnök a sötétben nem krimi, amit végigizgulva együtt nyomozunk az alkotókkal, a kérdőjelek itt nem a tettes kilétére vonatkoznak, hanem olyan mélyebb és ellentmondásosabb tényezőkre, mint a tettes motivációi, a megerőszakolt túlélők pszichológiai megküzdési mechanizmusai és főleg főszereplőnknek, az önjelölt magánnyomozó Michelle McNamarának a belső világa. Ő testesíti meg a nagyközönség nem szűnő kíváncsiságát is a brutális sorozatgyilkosok iránt, így tragikus személyes története messzebbre mutató kérdéseket is felvet a gyilkosságmániával kapcsolatban.

Michelle McNamara
Michelle McNamara
A kétszeres Oscar-jelölt dokumentumfilmes, Liz Garbus (Bobby Fischer Against the World, What Happened, Miss Simone?) sorozata McNamara sorsát is ismertnek veszi: a megoldatlan bűncselekményekről népszerű blogot vezető, a kaliforniai sorozatgyilkosról szóló első könyvén dolgozó McNamara lényegében belehalt saját nyomozásába, mielőtt még befejezhette volna a könyvet. Halála után férje, az ismert komikus, Patton Oswalt és McNamara amatőr nyomozótársai, Billy Jensen újságíró és Paul Haynes fejezték be a könyvet, ami két hónappal azelőtt jelent meg, hogy a tettest letartóztatták.

Ezt a sokszereplős, sokszempontos történetet Garbus igen ambiciózusan, a sztori összetettségének teljes tudatában közelíti meg, és végül sikert arat, hat óra alatt feszes ívben rajzolja meg a gyilkos utáni nyomozás menetét, emellett kellően érzékelteti a bűncselekmények társadalmi kontextusát, bemutatja McNamara személyiségét és a botcsinálta detektívek furcsa kis közösségét, elegendő időt szán a túlélőkre és a tettes hátterét is feltárja rokonai, ismerősei segítségével, amennyire csak lehetséges. Hatalmas mennyiségű az alapanyag, de a filmes remekül szerkeszt és egyensúlyoz, ennél sokkal többet nem lehetett volna kihozni ennyi játékidőből.

Nyilván iránytűként szolgált számára McNamara könyve, amely önmagában ötvözte a nyomozást és a személyes reflexiókat. Garbus hasonlóképpen ugrál a bonyolult történet különböző vetületei között. Ezt sikerül úgy megvalósítania, hogy nem érezzük hatásvadásznak, az idősíkok és szereplők közt nem akkor vált, amikor éppen kiderülne valami őrületesen izgalmas, hanem egyszerűen több irányból építkezik lépésenként. Ezzel együtt törvényszerűen jelen van a voyeur-faktor, hiba lenne letagadni, hogy a nézőt a nemi erőszakolóként induló, majd sorozatgyilkossá avanzsáló elkövető hátborzongató bűntettei, illetve a megoldatlan gyilkosságokban hobbiból vájkáló internetes szubkultúra furcsaságai húzzák be az első részben. De nem ragadunk le itt.

Formailag ugyanakkor nem hoz be semmi újat a sorozat a hasonló bűnügyi szériákhoz képest: kapunk rengeteg beszélő fejes interjút, archív rendőrségi, tévé- és amatőrfelvételeket a bűncselekményekről, a nyomozás alakulásáról és McNamaráról, ahogyan a kutatásairól beszél, illetve az utolsó részben néhány kurrens helyszíni felvételt, például a túlélők találkozójáról és a könyvbemutatóról. Sajnos bevett az egyetlen kifogásolható dramaturgiai-képi megoldás is: azok a szokásos, hangulatfokozónak szánt snittek, amelyekben jelentéktelen momentumokat rekreálnak, például látunk egy gépelő kezet, ami olyan, mintha McNamara keze volna, vagy egy nagy halom dobozt, amelyek mintha az ő összegyűjtött dokumentumait rejtenék, vagy egy házat, ami olyan, mintha McNamara, Oswalt és kislányuk háza lett volna. A rendező a legvégén még reflektál is ezek műviségére, ami érdekes, de jobb lett volna eleve elhagyni ezt a sallangot.

Az egyik idősíkon a 70-es és 80-as években haladunk előre a sorozatgyilkos bűntetteit követve, a másikon az önjelölt detektívek nyomozását követjük, és ahogyan időről időre felcsillan a remény, hogy hasznos nyomra bukkantak, mi is egyre jobban átéljük, micsoda drog egy ilyen kutatásba belebonyolódni és empatizálunk McNamara egyre önveszélyesebb megszállottságával is. Közben a túlélők visszaemlékezései és korabeli tévéfelvételek segítségével Garbus organikusan beemeli azt is, hogy az amerikai társadalom és az igazságszolgáltatás hogyan viszonyult negyven évvel ezelőtt a szexuális bűncselekményekhez, milyen durva módokon nyilvánult meg az áldozathibáztatás és mindez hogyan járulhatott hozzá ahhoz, hogy az elkövető több mint tíz éven keresztül sorjában erőszakolhatott meg nőket.

A témák közt váltakozó építkezés végig megmarad: miközben halad a nyomozás, McNamara előéletét is egyre jobban megismerjük, ha maradnak is sötét foltok, nagyjából kirajzolódik előttünk a kép arról, hogy miért is tette fel ez a nő az életét arra, hogy perverz gyilkosok után kutasson. Garbus nem riad vissza az explicit részletek bemutatásától-elmesélésétől, de mindig az emberi szempontot helyezi előtérbe, emiatt sorozata sosem érződik szenzációhajhásznak. A néző figyelmét szelíden tereli a véres részletek felől a lélektani szempontok felé: a túlélők interjúiban a brutális konkrétumoknál mindig sokkal érdekesebb, hogy az áldozatok hogyan birkóztak vagy nem birkóztak meg azzal, amin átmentek, a szüleik vagy partnereik hogyan kezelték vagy nem kezelték a történteket, és évtizedekkel később hogyan látják azt a hatást, amit mindez a személyiségük alakulására gyakorolt. És McNamarával szemben is ugyanezt a megértő attitűdöt alkalmazza, nem fedi el a drogfogyasztását, de nem is erre helyezi a hangsúlyt, hanem a sok kis megszólalásból, dokumentumtöredékből összerak egy annyira átélhető lelkiállapotot, hogy szinte belekerülünk McNamara agyába, zaklatott gondolataiba, szorongásaiba, kattanásába.

Ezt a megközelítést Garbus még az elkövetőre is képes kiterjeszteni: az utolsó részben rokonai segítségével próbál magyarázatot találni arra, hogy valaki miként válik ilyen rettenetes szörnyeteggé, és súlyos traumákat fed fel a gyilkos gyerekkorában. Itt emelkedik ki igazán az Eltűnök a sötétben műfajtársai közül azzal, hogy sosem hagyja abba a kérdések feltevését. Megmutatja, hogy mindig lehet még újabb, mélyebb szintje a megértésnek, és ez egy véget nem érő folyamat, nincs olyan, hogy elértünk a nyomozás végére, vagy hogy megválaszoltunk minden kérdést. Miközben azt is jelzi, hogy mindenkinek joga van a saját kérdéseihez és válaszaihoz, a saját fájdalmához. Fel sem merül, hogy Garbus mentegetni akarná a gyilkost, de kinyitja előttünk azt az ajtót, amin belépve ott vár ránk a lehetőség, hogy még őt is megértsük.
 
A sorozat adatlapja a Magyar Filmadatbázisban itt található. 
Szerző: Bujdosó Bori
Címkék: HBO, Liz Garbus