Selyem Zsuzsa Az első világvége, amit együtt töltöttünk című kötetének utolsó novellájában (Szinte végtelen) egy fotós készít képeket egy nyári fesztivál után, a szeméthalmokon. A nyári fesztivált Paradise Now-nak keresztelte el a szerző, ám a mi perspektívánk a létminimumon tengődő szemétszedőké a buli másnapján, Paradise after. A fotóst „csak az olyan helyzetek érdekelték, amelyekben a szereplők között semmiféle viszony nincsen”, a kiállításának címe pedig: Szinte végtelen magány volt.

 

A kötetnek ez az utolsó darabja végül egyértelművé teszi azt, amit idáig eljutva jó esetben már amúgy is sejtünk: hogy mit jelent Selyem Zsuzsa számára a világvége. A könyv címe, Az első világvége, amit együtt töltöttünk, egy, már lezajlott folyamatra utal, ugyanakkor a novellák arról árulkodnak, hogy az apokalipszis egy állandóan jelenlévő állapot, amelyben az emberek lassan eltávolodnak egymástól, meg úgy általában a természettől – így elképzelhető, hogy az első világvége, amit együtt töltöttünk, egyben az utolsó is. 

 

Erről "beszél" a remek könyvborító is. Ha a kezünkbe vesszük a könyvet, a fedőlapján egy magányos pingvint látunk egy olvadó jégtáblán. A kép és a cím között némi ellentétet érzékelhetünk így, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy ez a szegény pingvin nem együtt, hanem egyedül tölti világvégét. De ha kinyitjuk a könyvet, meglátunk egy nagyobb jégtáblát is, ahol egy csomó másik pingvin néz a magányos pingvin felé. Hogy átúszik-e vagy nem, azt sosem fogjuk megtudni, de egyben tuti biztosak lehetünk: mi, humánok tehetünk a pingvinek szorult helyzetéről, mert, ahogy Selyem Zsuzsa fogalmaz, klímabűnözők vagyunk.

 

És ebben áll a kötet nagyszerűsége is, a szerző ugyanis azt mutatja meg, hogyan lehet úgy megközelíteni a jelent, hogy az ne legyen kínosan didaktikus. És jelenen most kifejezetten a jelenünk globális politikai folyamatait értem. A megoldás pedig a humor és a lírai nyelvhasználat (az esetek többségében monológforma), amely távolságot teremt a szöveg és a hétköznapjaink között. Személyes kedvencem ezek közül annak a három nihilista és hedonista transz nőnek a története, akik elkeverednek egy erdélyi Drakula tematikájú fesztiválra, és ott összetűzésbe kerülnek a helyi fociultrákkal. Az ötlet éppen lehetne elsőkörös is, ám az elbeszélő (Caesarina Winner) komplex figurája, valamint a történet fordulatai és meglepetései (amiket most egyáltalán nem kívánok lelőni) szokatlanná, szórakoztatóvá és igazzá teszik a novellát.

 

Sok, kifejezetten feminista szöveget is találunk a kötetben, amelyek arról szólnak, mennyire kiszolgáltatottak a nők a patriarchális világrendnek. Az egyik szereplő, aki Bibi névre hallgat, láthatóan nagyon érdekelte Selyem Zsuzsát, mert több novellában is feltűnik. Intelligens nő, pontosan átlátja a férfiak által irányított rendszerek működését, azt is tudja, hogyan lehet vagy érdemes visszaélni vele, és egyáltalán nem lepődik meg egy ellene elkövetett csoportos nemi erőszakon. Amolyan értelmiségi Vajna Tímea ő, szinte végtelenül magányos, és dacára annak, hogy rettenetes dolgokat kell elviselnie, ő a kötet szereplői között a legtudatosabb és a legautonómabb figura.

 

Nem vagyok benne biztos, hogy egészen mentes a didakszistól az Az a napverte sáv című novella, egyet viszont tudok: Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című versétől mindig elfogott az iszony. És nem egészen úgy, ahogy Petri ezt valószínűleg szerette volna, hanem úgy, ahogy Selyem Zsuzsát, amikor úgy döntött, megírja ezt a novellát. Elbeszélője az a mélyszegény prostituált, akit a versbeszélő abban a bizonyos pincében, méltatlan körülmények között magáévá tett. Így a történet az önző, bús férfi hányattatásai helyett a szexuális aktust ugyancsak elszenvedő női szereplő szemszögét helyezi a központba, akit Petri verse csak eltárgyiasít és felhasznál, tehát irodalmi értelemben is prostituál. Ha van női írás, női látásmód és tapasztalat, akkor ez a novella jó példa rá, szép és fájdalmas mondataival, elegánsan kérdőjelezi meg Petri egyik legnépszerűbb versének igazságát.

 

És van még egy fontos, ám a kortárs magyar művészetben fájóan elhanyagolt téma: a menekülteké. A kötet első fejezetcíme a Menekül, amely a menekülés aktusát több történeten keresztül közelíti meg. Ezekből az egyik, és talán a legaktuálisabb a Mu, a menekülő csillag címet viseli, amelyben Sahrazád, a híres mesemondó meséli el saját menekülésük történetét két kicsi unokahúgának egy menekülttáborban. A történetben Munak, a kis csillagnak a Kis Kutya és a Nagy Kutya csillagkép mondja el, hogy került ő az égre, de a kötet más szövegeiben is nagyon fontos szerepet töltenek be az állatok. Aki olvasta Selyem Zsuzsa előző kötetét, a Moszkvában esik címűt, annak ez nem olyan nagy meglepetés: a regénnyé összeálló novellafolyamnak, amely a nagyapa kínzásának és kitelepítésének történetéről szólt, több elbeszélője állat volt. Az ő objektív, sokszor kifejezetten cinikus perspektívájukból követhettük végig egy család életét és szenvedését a Ceausescu-rendszerben. Az új kötetben az állatok már nemcsak a történet elbeszélői, hanem egyszersmind elszenvedői is, azt is megmutatják, hogy miként teszi tönkre az emberi civilizáció hatama és önkénye az állatok világát. A Hazárd Baltazár című novellában például a Vétlen Balthazár (Au Hasard Baltahazar) című Robert Bresson-filmet követhetjük végig a szamár szemszögéből. A Mielőtt szétszednétek című szövegben egy kutya meséli el a Szíriából való menekülését egy berlini sintértelepen azzal a következtetéssel, hogy „egy damaszkuszi sintértelephez képest ez az édenkert”, majd rendkívül intelligensen elmagyarázza a rá támadni készülő német ebeknek, hogy a félelmet, ami miatt épp szét akarják őt tépni, a hatalom generálja. Hogy az európai kutyák megértik-e vajon az érvelést, nem derül ki végül – én pesszimista módon sajnos arra tennék inkább, hogy nem.

 

Persze, a pesszimizmus inkább az én világértelmezésemet tükrözi, mert ahogy a könyv fülszövege nagyon szépen leírja (és egy fülszöveghez képest talán kicsit túl pontos megfejtést is ad az olvasáshoz): a kötet „olyan, akár egy fanyar iróniával megírt túlélési kézikönyv: megpróbál úgy vigasztani, hogy ne hazudjon”. Ezt érthetjük úgy is, hogy bár nagy hollywoodi happy endek ugyan nincsenek benne, kicsikék azért vannak. Mert végül is, csak túléltük ezt az apokalipszist, nem igaz? Eddig legalábbis.