Független Színház: Falunap
2020.07.07.

Bár tudjuk, a független társulatoknak sem annyira vicces a világjárvány, mégis jót röhögtünk a Falunap felütésén a Gellért-hegy tövében: mivel a turistáknak a vírus miatt nem tanácsos buszba ülni: hegy, Mohamed, Lápos (a Falu) jött Budára. PROICS LILLA KRITIKÁJA.

A Független Színház sok éve dolgozik pofátlanul bátran a saját szempontjai szerint: nem vesznek magukra bemutatókényszert, nem próbálnak ígéretes pályakezdőket begyűjteni – illetve gyanítom, a sok, szimpatikus fiatalokra építő formációhoz és produkcióikhoz képest mást gondolnak az ígéretességről és a pályáról is. Vannak régi és új csapattagok, akik, néhány előadásukat látva, kicsit másfajta szakmai munkán edződnek, mint amit a mainstreamben láthatunk, akár művészszínházakban, akár a kísérletezőbb társulatoknál, és színészi munkában eltérnek attól is, amit általában a TIE- (Theatre in Education) csapatok csinálnak. 
 
Lovas Emília és Pászik Christopher
Lovas Emília és Pászik Christopher
Valahol a kettő között vannak talán, mert egyik sem idegen tőlük, ugyanakkor Balogh Rodrigó, a csapat művészeti vezetője, az előadás rendezője és Illés Márton dramaturg alighanem valami mást is gondol arról, hogy a színházcsinálás mire jó, és ki mit tanulhat belőle.
 
A Falunap című, erősen valóságalapú munkájuk az uzsorázásról szól, arról, hogy a rendszerváltást követően szépen tönkretették a vidéki Magyarországot – amibe itt nem kezdek bele, kik, hogyan és miért, rengeteg dokumentum lelhető fel erről –, és a tönkrementek közt vegetálnak egyre számosabban a végletesen kiszolgáltatottak, akiknek nem jutott és nem jut elfogadható minőségű oktatás, munkalehetőség, megélhetés, és akiknek igyekszik mind kevesebb segítséget adni az államot a maga gyarapodására használó politikai elit. Ha valaki eddig véletlenül nem tudta volna, hogy az efféle elhagyatott, centrumtól fényévnyi távolságra vergődő falvakban miért kínlódnak az emberek, akkor ebből az előadásból tulajdonképpen hiánytalanul megtudhatta – nem mintha még soha nem foglalkoztak volna színházban ilyesmivel, de a Független Színház érzékletességben, anyagsűrűségben még azok közül is kiemelkedik.
 
A dráma főszereplője Mara, Lovas Emília erőteljes, szép alakításában, aki azt a kéretlen dilemmát teszi elénk, hogy egy ilyen rendszerben, ahova ez az ország jutott a rendszerváltás után, egy mélyszegény faluban két rossz szerep közül választhat az ember: vagy megeszik, vagy ő eszik meg másokat, hiába is igyekezne elkerülni azt, hogy harapjon. Mire eljutunk a legfájdalmasabb jelenetig, amikor Geri hazaér, már besétáltuk Lápos egyik felét, megismertük a polgármestert, Fütty Imrét megkergették, bámultunk felfelé a faszirénekre, és hozzávetőleg már tudjuk, hol járunk. Lápos, már baljósabbnak halljuk.
 
Stubnya Béla
Stubnya Béla
Pászik Cristopher vidám lendületű színész, Geri a legerősebb figurája – hiszen alapvetően együtt jelenítik meg Mara drámai helyzetét, amikor a fiú hazajön a kollégiumból. Amilyen rövid, annyira sűrített, tragikus – a görög tragédia értelmében az. A társadalmi mobilizáció üvöltő dilemmája lefegyverző egyszerűséggel. Ezt a jelenetet akár innen kiemelve is szívesen megnézetném mindazokkal, akik a saját felelősségvállalásról, csak akarni kell, dolgozni, tanulni kellel oldják meg azt, hogy egyre népesebb csoportok erőlködnek elviselhető létminőség alatt az életükért. Olyan nemelitista létdráma, amilyennel persze egyes kortárs színháziak foglalkoztak már, de megvilágító erejű ráismerni kint a hegyen, egy meseszép nyári koraeste az allelopatikus – a másiktól szenvedő és a másikat szenvedtető – társadalmi berendezkedés mintázatára. 
 
Borzasztó egyszerű, amikor Geri lerángatja a szárítókötélről a nedves ruháit, hogy örökre elhagyja a szülői házat, közben pedig elmondja az úgynevezett szabadpiaci kapitalizmus lényegét vádlóként, miközben egy kis faluban vagyunk, akaratlan nyomorturisták. A turizmusbizniszre nem is gondolunk, pedig gondolhatnánk, mert olyanféle rendszerkritikus előadáson veszünk részt, mint amilyeneket Ibsen írt (a dráma Balogh Rodrigó munkája). A Független Színház lényeglátása, hogy a történetben érdektelen a roma-nemroma reláció, miközben helyenként akár sejthetjük is, mert nem akarják elfedni, de ez a dráma és az előadás szempontjából nem fontos.
 
Minden jelenet más helyszínen van, a helyszínváltásokhoz olyan könnyed közvetlenséggel indítottak el bennünket, mint amit nagy, neves színészek és rendezők hasonló helyzetben nem tudnak – jó, hát, ez is egyfajta mesterségbeli tudás: az itt játszóknak megvan.
 
Balogh Orsolya
Balogh Orsolya
Lovas Emílián kívül a többiek több szerepet is játszanak. Csányi Dávid lényegében mindegyik figurájában erőteljes és pontos. Stubnya Béla Viktorja a legemlékezetesebb – kétségkívül ez az alak ambivalensebb, érdekesebb, mint a polgármesteré. Balogh Orsolya kapta a legtöbb szerepet, a figurái közt helyenként nincs is jelentős különbség, de a színésznő szép nagy regiszterben dolgozik, játszva megoldja a feladatot. Kőszegi Judit Évikéje szívszorongató. A jelenetek közt mi, turisták lassan haladunk, és mindig felvillanyozó, amikor a színészek hatalmas erővel rohannak felfelé (mozgásrendező: Nagy Henrik) – nyilván helyszín adta lehetőség, de nagyon jelentésessé tudták tenni ezeket a futásokat.
 
A dráma nyelvét erősíti a csapat játéka: nem erőltetett a tájszólás, sőt: nagyon szellemes, és ugyancsak magán túlmutató jelentése is van, amikor ezzel viccelnek, mert az a kifejezés, hogy kitisztázta magát, nem tájszó, de leginkább vidéken használatos. Nagyon kevés a konkrétan ráismerhető véletlen, ami a valósággal való azonosságot illeti, egyik ilyen az Isten segedelmével lett polgármester, aki csoportos börtönlátogatással motivál és jelentőségteljesen figyelmeztet: a közterületi „itatás” jogszerűtlen magatartás. A falusiak ennek ellenére voltak olyan jók, és meglimonádéztattak minket.
 
Egyetlen dologban pontatlan az előadás: nem teljesen világos, kik vagyunk, és mennyire lehetünk közvetlenek. Amikor 200 forintot kér Fütty Imre a szelfiért, akkor még csak ügyetlennek gondolom magam, de amikor sütiket kínálnak, utalnak arra, hogy nem ingyen van: ott már látom, szándékosan úgy van megrendezve, hogy ne adjunk, valójában nem akarják – de akkor mi volt ezzel a cél? Hogy megéljük a nyomorturisták szégyenét? Nem azt várom el, hogy ne érezzem magam rosszul, sőt. De ha már szerepbe tesznek minket, akár kollektív szerepbe is, akkor miért nem lehetünk cselekvők? Nem először érzem azt (kifejezetten társadalmi témájú drámában), hogy elrontanám a színházi játékot, ha beleszólnék olyan helyen, ahová a játszók nem hívnak be egyértelműen, hiszen az nem elég, hogy nem tetszik a rám osztott szerep. Attól, hogy nem szeretnék vele azonosulni, még nem léphetek be a játékba. 
 
Kőszegi Judit és Stubnya Béla. Fotók: Vincze Alina. A képek forrása: Független Színház
Kőszegi Judit és Stubnya Béla. Fotók: Vincze Alina. A képek forrása: Független Színház
A történet vége felé járunk már, amikor hirtelen nem turisták vagyunk: Viktor, Mara testvére sereget toboroz, és minket szúrnak ki erre a feladatra – bár ez csak elhangzik, szerencsére valójában nem akarják, hogy mi, jöttment tátogó turisták tegyünk igazságot. A legvégén aztán Kamatos Jóska falubelinek néz minket, majd Mara szemrehányóan beszél hozzánk, hogy elhallgattuk, mire készült Kamatos Jóska. Nem hallgattuk el, mert nem tudtuk – éppen elég volt a sokk, hogy akkor mi valójában nem is turisták vagyunk, hanem falubeliek. Amikor pedig azt mondja Mara, hogy „Ti tesztek azzá, ami mostantól leszek”, és elmondja, hogyan lesz „dög”, majd azzal fejezi be: „Menjetek, zabáljatok!”, már a rendőri intézkedés, illetve annak elsikálása sem nagyon jut el hozzám, mert abban vagyok, hogy akkor most mit is csináltam rosszul. Mire aztán leballagunk az etetéshez és itatáshoz, a színészek és a társulat segítői olyan vendéglátók, hogy a fenti zavart egy pillanat alatt felejtjük el: eszünk, iszunk, és tényleg nem tartozik egy színikritika tárgyához, de minden annyira szuperfinom, hogy azt nem hagyhatom szó nélkül.
Szerző: Proics Lilla