Fejérvári Zoltán Schumann-lemeze
2020.06.28.

Kanadában készült Fejérvári Zoltán új lemeze, amelyen Schumann műveit halljuk. A zongoraművész játéka együtt csendül a schumanni lélekkel, már amennyire hangfelvételen ezt rögzíteni lehet. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Schumann művei gyakran olyasféle érzékeny játékmódot követelnek a zongoristától, amely inkább jelenti a bensőségesség sejtetését, mintsem kiteregetését. Olyan ez, mint amikor a beszélgetőtárs néhány egyszerű mondata mögött megsejtjük a mélységet, amely aztán mindenféle végletes kifejezés és egzaltáltság nélkül bennünk is ugyanolyan mélyre jut. Talán ez a minőség, ami annyira egyedülálló az igen különös zeneszerző életművében, aki végül soha nem lett virtuóz zongorista, csapnivaló volt karmesterként, és szigorúbb kritikusai olykor még ma is kikezdik a művészetét. Életrajza alapján Schumann a romantikus művész sorsát élte – akit a családja jogi pályára szán, aki szifilisszel küzd és eget rengető bánattal, akinek várnia és szenvednie kell a szerelemért, aki elmerészkedik a téboly pereméig és túl –, s közben anekdoták szólnak hallgatag, visszahúzódó természetéről, a magába zárkózó költőről.
 

Fejérvári Zoltán új lemezén, amely az ATMA Classics kiadásában jelent meg, ezt a visszahúzódó Schumannt halljuk. Nem mérsékeltnek vagy visszafogottnak nevezném, hiszen nincs mit visszafogni, nincs mit csillapítani: a schumanni zene lényéből fakad, hogy szelídségében rejlik az ereje, másképp előadva túl harsánnyá válik az interpretáció. E lemez kapcsán nem egyszerűen Fejérvári játékát kell méltatnom, hanem az attitűdöt, amelyet képvisel. Ő tudja, hogy költői szavakat skandálni nem mindig érdemes.
 
Vegyük rögtön a lemez első ciklusát, a Waldszenent (Erdei jelenetek, op. 82.), amelynek kilenc tételében Schumann úgy is saját belső táját jelenítette meg a természeten keresztül, hogy - tudjuk - az „erdőzene” megkerülhetetlen tematika a német romantikában. Hasonlóan a természet szépségeihez, ebben a zenében sincsen hivalkodás – sem technikailag, sem a hangvételében. A prológtétel nehézsége, hogy a viszonylag vastag zenei szövetet a könnyedség érzetével, pianissimo kell kezdeni – észrevétlenül maradó erőfeszítéssel tehát. A Jäger auf der Lauer (Vadászlesen) tételben Fejérvári szikrázóan pontos, de hasonló, lappangó virtuozitást vehet észre az értő fül több tételben is. A hetedik tételre szokták mondani, hogy megelőlegezi az impresszionistákat – valóban! –, a himnikus B-rész szomorú szinkópálása viszont schumanni jellegzetesség, szépen sodortatta magát a ritmussal a zongorista. Különösen tetszik a (VIII.) Jagdlied helyes egyensúlyokkal történő formálása. (Megvallom, tízből öt zongorista, még a nagyok közül is túl vehemensen gyürkőzik neki Schumann tömött akkordjainak. Túl sok.) A melankolikus búcsútételt (Abschied) Fejérvári rubatóval, mégis kötöttebben, kevésbé mélán játssza, mint ahogy sok zongoristától megszoktam. Van valami szívszakasztó ebben a határozott elindulásban: a búcsún jobb határozottan túl lenni, a fájdalmából nem veszít úgysem.
 
A Nachtstücke címével összhangban éjjeli zene, de nem hasonlítható Beethoven Holdfény-tételéhez vagy Chopin noktürnjeihez. Schumann életének igen nehéz időszakában keletkezett, közvetlenül bátyja, Eduard temetése inspirálta. Eredeti címe "Corpse Fantasia" lett volna. Efféle triviát nem szükséges tudnia a zenehallgatónak, a Nachtstücke hangjain viszont átsüt a feldúltság, a gyászban érzett nyugtalanság. A negyedik dal, noha címe szerint körtánc, mégis leginkább népi siratóra emlékeztet – harmóniái és improvizatívnak ható, szabálytalan szerkezete folytán is. Fejérvári szüntelenül énekel a zongorán ebben a tételben.
 
A Humoreszk címadás meglehetősen félreérthető majd' két évszázad távlatából. Korántsem könnyed karakterdarabokról van szó, hanem a végtelen meghódításáról – úgy, ahogy a romantikus művészek azt az irónia eszközével elképzelték. Erről az elképzelésről nem más, mint a német író, a Humoreszk ihletője, Jean Paul ír érzékletesen: „Amikor összeméri a kicsiny világot a végtelennel, ahogy a humor teszi, egyfajta nevetés hallatszik, amelyben benne van a fájdalom és a nagyság.” Schumann feleségének küldött egyik levelében így ír: „Egész héten a zongoránál ültem, felfokozott állapotban és komponáltam, nevettem, majd sírtam, mindezt megtalálod a gyönyörűen megalkotott opusz 20-as művemben, a nagy Humoreszkben.
 
A végtelennek való újbóli és újbóli nekigyürkőzést írta meg itt Schumann, és a folyamatos visszahullást, amelyen nevetni kell. Ezt a művészi küzdelmet hallom Fejérvári játékában, bár a gondolattól nem tudok szabadulni: vajon hogyan játszotta Schumann ezt a művet? És vajon nem ez az a típusú művészi filozófia, amelyet a hangfelvétel megöl? A Humoreszk Schumann egyik legkifinomultabb műve, ereje tünékenységében rejlik. Nem szeretném elszalasztani, ha Fejérvári Zoltán legközelebb műsorra tűzi egy élő koncerten. Mert – teszem fel a kérdést Fejérvári rendkívül gazdag és értékes interpretációjának erényét nem kisebbítve – ha lemezen örökítjük meg, vajon nem az a meghatározhatatlan atmoszféra veszik el, amit Jean Paul így írt le: „a humor (...) félig komollyá teszi az embert; lapostalpú cipőben jár [mint a komédiások], de tragikus maszkkal – legalábbis a kezében.
Szerző: Csabai Máté