Revizor: A Bolyai című regénye két, más idősíkon futó párhuzamos történet, s ez a párhuzamosság a szerkesztésen túl utal Bolyaira is. Ez csak egy írói technika, vagy ennél sokkal több jelentése van?

Láng Zsolt: Nem volt előzetes elképzelésem a szerkezetről. Szinte szimultán indult el a két történet. Olvasgatni kezdem Bolyai jegyzeteit, és ezek a fennmaradt, kézírásos lapok annyira élővé, érzékletessé teszik írójukat, hogy ha akartam volna, akkor se nagyon lehetett volna őt kihagyni. Kialakult egy párbeszéd köztünk. Szóval, a párhuzamosság nem volt írói technika. És ha már szóba került a Bolyaira való utalás, van itt egy sajátos, alapvető kérdés. Bolyai, aki a párhuzamosokkal foglalkozott, Appendixként ismert traktátusában nem írja le a párhuzamos szót. Nem akarta a régi fogalommal új elméletét megfertőzni. Sokat bíbelődik a szavakkal, a nyelvvel, azzal, hogyan fejezze ki azt, amire rájött. A jegyzeteiben is követhető ez a küzdelem, halmozza a jelzőket. Érzékeny pontja volt, hogy pontosan kifejezze mindazt. Mert arra is rájött, hogy a kifejezés módozata meghatározza a kifejezett tartalmat.

R: A két szál nem csak időben válik el egymástól, a nyelvi készlete is más a két történetnek. A Bolyai-szál megírása volt az előbb említettek miatt is bíbelődősebb?

LZs: Akkor ezt nem vettem észre. Hogy nyelvileg más, azt persze éreztem. Csak később tudatosult, hogy más a két rész nyelvhasználata, de ez nem okozott lassulást, nehézséget.

R: A regény egy Esterházy Péter idézettel kezdődik, „Ha csak ez kell, leszek én a párhuzamos”, mely talán mottója is a regénynek, melyben ott van Esterházy szellemisége is, aki a nemeuklideszivel is foglalkozott. Főhajtás is?

LZs: Esterházy Péter a magyar nyelv, a magyar próza megújítója, akarva-akaratlan benne van minden kortárs szövegben. Az, hogy ő is akart írni egy Bolyairól szóló regényt, többször előjött, főképp a halála után. Egy jelentős magyar író, aki akar írni egy Bolyairól szóló regényt, de nem írja meg, e tekintetben mindenképpen főhajtás is egy ilyen könyv.

R: A marosvásárhelyi Teleki Téka fontos helyszíne lehet a maga életének, a Bestiárium regényeihez is itt kutatott.

LZs: A Téka az egyik legkorábban megnyílt magyar közkönyvtár, bárki bemehet, kölcsönözhet ebből az óriási gyűjteményből. Teleki vagyonának jelentős részét könyvekre költötte, csodálatos könyvtár, nagyon hangulatos a vastag falaival, régi bútoraival, szeretek itt dolgozni. Azt is szeretem, ahogy a korábbi olvasók bejegyzéseit, jelöléseit is ott találom az oldalakon. Minden tekintetben megvannak a rétegek.

R: Nagyon erős képpel indul a Bolyai történet, amikor a közel kétméteres iratköteg, Bolyai jegyzetei ledőlnek, és szerteszét hullanak a könyvtárban. Mennyire utal az ő munkásságára is, mennyire szimbolikus ez a kép?

LZs: Azért is szimbolikus, mert a Bolyai-hagyaték cetliken maradt meg, ráadásul ez a több ezer oldalnyi feljegyzés közel harminc évig kallódott, hányódott, széthullott. Benkő Samu és többen mások évtizedeket dolgozva próbálták sorrendbe rakni, de még most is találunk egy-egy lapot, aminek egyáltalán nem tudjuk a helyét. Ez a mozaikos dolog nagyon fontos tartozéka a jegyzetanyagnak, fontos eleme a regénynek is.

R: Meg talán Bolyait magát is jól jellemzi ez a mozaikosság. Sokan megrajzolták már, de a maga regényében mintha egy kicsit más figura körvonalazódna. Az ön Bolyaija mintha leszállna arról a talapzatról, amit korábban építettek neki. Hétköznapi, gyarlóságoktól sem mentes emberként mutatja be. Nagyon otthonos így látni őt.

LZs: Hogy mennyire ihletett meg a Bolyai szépirodalom? Sorra vettem, amikről tudok, de nem nagyon érzem rokoníthatónak az én képzeletemben megjelenő Bolyait az ott megjelenőkkel. Ha az ember keveset tud valakiről, szoborszerű alakként emlékezik rá. Ha rétegzettebb az ismeret, már nem lehet bronzba önteni. A feljegyzései, és hangsúlyozom, ezek mind kézírásos szövegek, hol könnyen, hol nehezen olvashatók, előhívnak egy embert, akit nem lehet már felállítani semmilyen piedesztálra.

R: Valamikor a kilencvenes évek elején költözött Marosvásárhelyre. Mennyiben kötelezte a hely, hogy megírja a Bolyait?

LZs: Eléggé itt van, jelen van a városban, de inkább a szoborszerű alak, a mendemondákban élő sablonos figura. Még ma is élnek történetek, anekdoták a párbajairól, az apjával való vetélkedésről. A népi képzelet Bolyaija teljesen más, mint az én képzeletemben megjelenő alak. Ez nem baj. Ez engem végig inspirált.

R: Úgy tűnik, új teret kellett nyitnia Bolyainak. A tér nem csak az ő életében, a regényben is fontos szerepet kap, akár egy manzárdszobában, akár egy város részletében. Mintha ezek a terek az idő múlását is szerkesztenék.

LZs: Magának Bolyainak is új tereket kellett nyitnom, de ez is bolyais gondolat, hiszen ő folyton a térről beszél. Térelmélete nagyon korszerű a mi korunkhoz mérve, mert abban a korban a többség számára felfoghatatlan. Amikor jelenségeket vizsgált, mindig a terek struktúráját vette figyelembe. A tér és a térben levő dolgok viszonyát senki előtte nem tárta fel ennyire világosan. Rám is hatott a tér, például az is, hogy épp egy svájci manzárdszobában olvastam a feljegyzéseit. Főképp a távlatok miatt. Szükség van olykor a távolságra, hogy jobban lássuk, hol élünk.

R: Távolabbra kellett lépnie a marosvásárhelyi Bolyai-képtől?

LZs: Ez is fontos volt, mint ahogy Robert Walser feltűnése is, ez a különc svájci író, ez a hasonló aszkéta, a világtól ugyanúgy félrevonuló ember, aki szintén a maga problémái közé rekesztette el magát, a maga zárt világába. De akár Svájc is, ahogy elzárkózik a világ többi részétől, az is hasonlít Bolyaihoz. Ezek mind inspiráló jelenségek voltak. Azon sokat gondolkoztam, hogy a regényben meglévő krimi-szálat hagyjam-e meg. Végül azért maradt fontos, mert a krimiben is megjelenik egy Bolyai-történet, így meghagytam.

R: A regény másik szála a könyvben is Láng Zsoltként megjelenő elbeszélő története, a svájci ösztöndíj időszaka, a regény írásának egyik helyszíne. Lehetne akár önéletrajzi is ez a szál, annyi minden passzol, mégis sokszor eltávolítja magától a mesélőt.

LZs: Voltak elképzelések, hogy ne úgy hívják a regény elbeszélőjét, mint engem, de arra jöttem rá, hogy stilárisan fontos, mert ez a Bolyai valószerűségét is megerősíti az olvasó számára.

R: Itt köszön vissza az idézett Esterházy „Leszek én a párhuzamosod”. Mit jelent párhuzamosnak lenni?

LZs: A megfigyeléshez kell. A gyerekeket is sokszor elnézem, hogy amikor megfigyelnek valamit, teljesen ahhoz hasonulnak. A párhuzamosság a megfigyelés fontos pozíciója.

R: A Bolyai életrajzból kihagyhatatlan az apa-fiú kapcsolat. Ez a szál mennyiben a saját apához való viszonyulás, a maga apa-története?

LZs: Nem akartam saját történetet, de megint beleszólt a párhuzamosság. Nagyon sok olyat vetítettem bele az ő viszonyukba, ami az én életemben is megtörtént vagy megtörténhetett volna. Van egy ilyen tükröződés is.

R: Az apának, Bolyai Farkasnak, vagy a fiúnak volt a nehezebb ebben a kapcsolatban?

LZs: Azt hiszem, az apának, mert érzelmileg őt jobban érintette a kapcsolatuk, mint a fiút. Az apa az érzelmekre figyelő, bennük élő ember volt, míg a fiú kizárta az érzéseket, amennyire csak lehetett. Nem hadakozott velük. Számára a munka volt a legfontosabb.

R: A regényben nagyon fontos szerepe van a zenének, ami egyfajta ritmust is ad. Mennyire van dallama a regénynek?

LZs: Egy zeneszerző barátom mondta, hogy mennyire izgalmas lenne egy Bolyaiakról szóló opera, főként az apa-fiú kapcsolat miatt. Amikor meghallottam, egy sóhaj szakadt ki belőlem, mert az operával olyasmit is el lehetne mondani, amit a regényben nem lehetett. A zene szerintem, rejtett módon, ösztönösen, lehetőségként, amolyan végső mentsvárként minden alkotás esetében jelen van.

R: Így valósulhatna meg a „jól temperált”.

LZs: Igen, a jól temperáltság Bolyainak vesszőparipája volt. Ellenezte. Ő azt mondta, hogy el kell hagyni, mert a valóság hiteles ábrázolásához nem szükséges. A jól temperáltság kényelmes a fül számára, a könnyebbik út, ellenben elkerüli a valóságot. Az operához visszatérve, amit a prózában a klisék nem hagynak kifejezni, annak megjelenítéséhez nyújt igaz lehetőséget.

R: Izgalmas volt számomra, ahogy a regény egy új nyelvi utat talál Bolyai megírásához. Más nyelvi eszközöket használ, mint korábban?

LZs: Azt éreztem belülről, hogy miközben írom a könyvet, nincsenek hátsó gondolataim, nincsenek bennem olyan szándékok, hogy mást írjak, mint amit gondolok, valamilyen külső, ilyen-olyan megfelelési kényszernek, instanciának engedelmeskedve. Ha van változás a korábbiakhoz képest, nem a nyelvhasználatot érinti, hanem a nyelv és használója közti viszonyt.

R: Végtelen szabadság, felszabadító érzés lehetett.

LZs: Valóban szabadabbnak éreztem magam, mint máskor.

R: Mennyire engedte közel magához Bolyait, mennyire engedte be a privát terébe?

LZs: Beengedtem, mert megszerettem őt. Az elején annyira nem kedveltem… Mármint azt a figurát, akit az emlékezet őrzött. Erős ellentartás volt bennem, nemcsak vele szemben, hanem az egész korszakot illetően. Aztán amikor lassan rájöttem, hogy Bolyai ilyen értelemben egyáltalán nem volt „korszerű”, nem volt korának trendi alakja, kirítt kortársai közül, mást gondolt, másra vágyott, másképp élt, akkor egyre inkább megszerettem. Ráadásul ő, mint valami szivacs, mohón felitta az én szeretetemet. Viszonyunk alapja a szeretet volt, közel kerültünk egymáshoz.

R: Olyannyira, hogy néha egymásra csúszik a két kép.

LZs: Nem biztos, hogy jó, de már nem tudtam ez ellen semmit se tenni. A regény írja önmagát, s alakítja a körülötte lévő világot. Bolyai nagyon hatott rám.