Jelen sorok írója élete egyik legnagyobb szerencséjének tartja, hogy az ezredfordulón táján hallgatója lehetett az ELTE-BTK Esztétika Tanszékén Balassa Péter bibliai hermeneutikai előadásainak, szemináriumainak. Egy utóbbin hangzott el, másfél órás, parázs vita összegzéseként és ironikus feloldásaként, a diákság egyetértő és felszabadult röhögése közepette: “Egy Könyvünk van, bele is fogunk őrülni!” Meir Shalev regényének olvastán arra gondoltam: egy Könyvünk van, és még most is (mint az öreg Sára és Ábrahám) friss és ismerős szépséget szülhet.

A történet a Biblia színpadán, Izrael földjén játszódik, a cselekmény két szálon fut: az egyik egy líraian szép szerelmi történet két galambásznak készülő fiatal között, amely az első izraeli-arab háború idején, 1948-ban kulminál, a másikon, egy-másfél emberöltővel később, egy anyját és tönkrement házasságát gyászoló, életközépi krízisbe került idegenvezető elsősorban ornitológusokat vezető útjait, ház- és identitásépítését követhetjük nyomon. Elbeszélőink, főleg a szerelmi szálon, általában egy arctalan, mindentudó narrátor, a másik vonalon pedig főleg  a középkorú Jáir, aki vagy önmagához vagy halott anyjához beszél. Találkozunk még rengeteg elmélyülten, árnyaltan megrajzolt szereplővel: Jáir szüleivel, testvérével, feleségével, szeretőjével és ez utóbbi családjával, a háborús szerelmeseket galambásszá kiképző, szakmája iránt rajongó állatorvossal és galambásznővel, katonákkal, turistákkal, kibuc- és falulakókkal. A párbeszédek természetesen és érzékletesen gördülnek, az atmoszféra intim és hiteles (köszönet a fordítónak, Rajki Andrásnak). A kompozíció pedig szépen összezárul: a nyugodtan, gazdagon áradó szövegben a két cselekményszál összefonódik, és kölcsönösen értelmet ad egymásnak – a hajdani, tragikus szerelemből született Jáir végül hazatalál, felépíti otthonát, önmagát és szerelmét.

A regény nagyszerkezetét biblikus intertextusai alkotják meg, melyekre a szöveg sokszor az Írás pontos szöveghelyeivel is hivatkozik: a háborús szerelmi történet postagalambjai egyszerre idézik Noét, és az Énekek énekének sziklarepedésébe rejtőző, a tavasz jöttét jelző és a gyönyörű szeretőt is gerliceként megjelenítő madarait. Noé galambjai egy új világ megalapításának esélyét jelezték: a regényben pedig egy szövegben kísérhetjük figyelemmel Izrael állam és Jáir saját otthonának megszületését. Noé és galambjai egy bűnben elpusztult világ helyén való újrakezdés metaforái: a regényben pedig a galambász fiút kiskorában elhagyja édesanyja, visszatér Európába, ahol néhány évvel később elnyeli egy koncentrációs tábor örvénye – talán ezért is marad alkatilag és becenevét tekintve Csecsemő a fiú, hogy anyátlanságát reprezentálja. A csecsemő elhagyatottsága pedig akkor válik teljessé, amikor apja, új felesége unszolásának engedve mintegy kiűzi a családi otthonából a fiát, átadva nevelését egy kibucban élő rokoni házaspárnak. A Csecsemő eredeti bűne tehát nem más, mint az őt elhagyó anyjáé a náci hatalom szemében: a puszta léte.

A regény nagyszerűen variálja, sőt sokszor kifordítja a bibliai utalásokat: ebben a történetben az atyák és anyák esnek a gyermekelhagyás bűnébe, és az ártatlan fiúk szenvedik el a kiűzetés ítéletét. Hiszen Jáir édesanyja is elhagyja a családját, bár mindig tartja a kapcsolatot két fiával, a gyermekorvos (nevelő)apa pedig minden igyekezete ellenére sem tudja leplezni idősebbik (mostoha)fia iránti ellenérzéseit.

Az ártatlanul szenvedő fiúk alakjában megidéződik a Jézus-történet is: a Csecsemő és szerelme gyermekre vágynak, az árvaság és a háború elmúltával megteremtődő új világot elhozó Megváltóra. S noha már sokszor megjárták együtt a gyönyör útjait, az első, behatolásos szeretkezésért és fogantatásért esengő lánytól utolsó légyottjukon úgy búcsúzik el a Csecsemő, hogy majd a háború után felépült új otthonukban szeretné, hogy megfoganjon a fiuk. De néhány nap múlva egy ütközetben halálos sebet kap, s utolsó erejével még útjára bocsátja a lánytól kapott (ellopott, szupererős) postagalambot, s vele egy kémcsőben néhány cseppnyi, önmagától kicsikart ondót. Így a lány (technikailag még) szűzen és egy galamb (meg egy önmagába döfött fecskendő) által esik teherbe, hogy aztán megszülje a fiút: Jáirt. Így válik az újszövetségi utalásháló kifinomultan ironikussá – mely esztétikai minőség fokozódik az által, hogy a várva várt, csodálatos módon megfogant fiú, Jáir korántsem hivatástudattal átitatott szabadító, hanem anyjáról leválni képtelen, önmagában bizonytalan, álmodozó, elmélkedő, örök megfigyelő.

Akárcsak a bibliai történeteket, e regény szövetét is átszövik a hazugságok, elhallgatások, megcsalások: például sosem derül ki pontosan, honnan van az a titkos örökség, amely Jáirnak lehetővé teszi a házvásárlást, féltestvérét pedig kisemmizi, ahogyan az sem, hogy végül is ki volt az anya kedvenc fia. Így íródik ironikusan újra és fordul ki Jákob és Ézsau története: jelen esetben a kisebbik fiú (akinek az apja viseli a Jakov nevet) marad hoppon, miközben a megajándékozott idősebbik úgy véli, hogy a pénz jóvátétel a kisebb anyai szeretetért.

S miközben épül a ház, és a kert, melyeknek minden egyes szegletéről kiderül, hogy ímé, igen jó, miközben Jakov és szeretője a ház és a kert minden egyes szegletét szeretkezéssel avatják fel, mintegy újrateremtve az Édenkertet és a benne születő erotika ártatlanságát. A házban és a kertben újra feltűnnek a galambok, de immár furcsa, fenyegető aurával.

Először a padláson zajonganak és piszkítanak, amit a szerető (tehát egy másik gerlice) a fészkek és tojások céltudatos pusztításával torol meg. Amikor pedig az immár elkészült házában, munkában és szerelemben megedződött férfiassággal és öntudattal az első magányos éjszakájára készül Jáir, meglátogatja őt egy galamb, amely ugyanúgy beszél hozzá, mint fogantatáskor anyjához a szuperszárnyas. És ekkor a biblikus intertextus mintegy meghasad, és feltárul az alatta örvénylő barbár animalitás: Jáir elementárisan fellázad bonyolultan szövött eredet- és sorstörténete ellen, kiűzi, megöli és megeszi a galambot, nemzőatyjának biblikus óriásmetaforáját és barbár totemállatát. Amiképpen háza építése során nem nyúlt annak eredeti alapjaihoz, úgy tárul fel az Édenkert és az individuáció (újjá)teremtési történetének mélyén a rituális és kannibaliszitikus apagyilkosság (bűntudatot és gyászmunkát szülő, ezáltal) kultúrateremtő, alapító eseménye. És mintegy továbbfolytatva a regressziót a háremet tartó alfahím irányában, Jáir, individualitását világra segítő szeretőjét mélyen megalázva, elrobog elhidegült feleségéért, hogy háza tornácán tegye őt magáévá. Főszereplőnk egy nap alatt mintegy sűrítve bemutatja az emberiség eredettörténetét. Így válik e regény a mítosz-újraértelmezés és -rehabilitáció egyik nagymesterének, Thomas Mann prózájának is továbbírójává: Jáir e démonikus napja, mintha a Varázshegy Hó című fejezetének őskor-látomását parafrazeálná.

De amiképpen Hans Castorp, úgy Jáir is átlagember: a metamorfózis után újra megtér házába és őt visszafogadó szeretőjéhez, hogy aztán nemsokára meghaljon egy autóbalesetben. Ez utóbbi eseményről a regény szűkszavú, felsorolásszerűen megírt utolsó fejezetéből értesülünk: szinte minden szereplőnkről megtudjuk, hogy életük vége felé a megbocsátás, visszafogadás és hazatalálás történeteit élték meg. Vagyis mindarról, amit a jézusi megváltástörténet transzcendens, ünnepi és szabadító eseményként beszél el, és amit fenséges mennyei történésként és jelenésként aposztrofál, ebben a regényben úgy kapunk hírt, mint szűkszavú és józan mondatokban leírt emberi történésekről. E regény szereplői tragikomikus életüket leélve értek és épültek világ- és önismeretben, bölcsen és ironikusan mosolyogva betelvén az élettel.