A keresztény ikonográfiát ma élő művészeknek programul adó biennálék sora 2002-ben indult Kecskeméten, de a két évvel azelőtti, millenniumi 1000 Év – Magyar Szentek című Cifrapalota-beli tárlatot bízvást tekinthetjük amolyan nulladik évi eseménynek. A műfajt és stílust illetően kötetlen, csupán tematikájában rögzített, országos merítésűnek szánt kiállítás-sorozat egyben a kecskeméti múzeum képzőművészeti gyűjteményének új irányt szabó, sőt generáló rendezvénye, amely nemcsak művészeket, de műveket is vonz a kialakítandó, vélhetően keresztény témájú, alakuló gyűjtemény számára.
 Madarassy István: A jó pásztor |
Szó se róla, némely vidéki múzeum számára elkerülhetetlen a saját képzőművészeti anyag fejlesztési irányának korrekciója, ha sajátos arculatot óhajt ölteni. Nincs ez másképp Kecskeméten sem. Mert a Cifrapalota második emeletén megtekinthető, lélegzetelállító törzsanyag – Mednyánszy, Farkas István, Tóth Menyhért minőségben és mennyiségben egyaránt lenyűgöző, egy-egy termet elfoglaló kamaratárlata és a kecskeméti, Iványi-Grünwald vezette neósok szecessziós anyaga – objektíve nem fejleszthető látványosan, a helyi művészektől való vásárlás pedig önkormányzatilag (tehát anyagilag is) támogatott, helyi alapprogramnak tekinthető. Az ok tehát adott a fordulatra, s hogy milyen irányba tendál, az nagyrészt a múzeumi művészettörténész orientációjának tudható be. Itt a keresztény művészetre esett a választás.
Igaz, az eddig bevett szokás szerint az intézményi szakmai érdeklődés műfaj-irányultságú volt, aminek nem állított határt régi vagy kortársi mivolt. Itt egy alkotói kör kialakítása is cél: „a terület művelésére hajlandó embereket összegyűjtő és számukra kiállítási, együttgondolkozási, azaz fejlődési lehetőséget kínáló ’intézmény’ kívánunk lenni” – nyilatkozta a kiállítás kurátora, ifj. Gyergyádesz László.
 Neuberger István: A megtalált drahma |
Ami talán még rendben is volna, csak a témaválasztás zavarbaejtő. A keresztény ikonográfiával a legcsekélyebb gondom sincs, az ember tanulgatja egy életen át, és biztos fogódzót nyújt a képek tartalmának megértésében. De ha az ikonográfia szó jelzője a kortárs, akkor ez azt jelenti, hogy újat kell alkotni a pár száz éve bevált helyett? És vajon miért? Illetve mire vonatkozik a kortárs, ha mégsem erre? Kortársunk mindenki, akivel együtt lélegzünk, de nem minden ma élő alkotó része a szakmai értelemben vett kortárs művészetnek, amin azt szoktuk érteni, hogy a művek a kor felvetéseire reflektálnak. Ha jól gondolom, akkor eszerint a keresztény ikonográfiai kiállítást csupán jelenidejűnek tekinthetjük, ergo: a kecskemétiek olyan kiállításokat szerveznek, amelyek mai alkotók bibliai témájú alkotásait mutatják be.
Mégpedig illusztratív módon – tehát nem konfrontálódva, vitatva és kételkedve, netán elemezve –, konkrétan megadott témákra. Az idén például Krisztus példabeszédeit, paraboláit kellett megjeleníteniük a résztvevőknek, előző alkalommal az oltár fogalmát és a liturgikus tárgyakat, még előbb a Genezis tizenegy fejezetét, 2002-ben pedig, az első alkalommal a keresztrefeszítést és magát a keresztet.
 H. Barakonyi Klára: A tékozló fiú |
Bár az előző három biennálét nem láttam, gyanítom, hogy az ideihez hasonlóan azokon sem született – nem meglepő módon – új ikonográfiai ötlet, legalábbis nem nevezném annak azokat a megjelenítési módokat, amelyek nem a kereszt, a fa, a termés, a hal motívumot és Krisztus alakját ismételték. Ellenben szép számú becsapós, mai giccs, továbbá banális és biankó (ezt úgy értem, hogy néhány más koncepciójú tárlatra is beadható) megoldás keletkezett.
A kiállításon egyébként rengeteget lehetett (volna) olvasni, mert a művek többsége agyon volt írva bibliai sorokkal, de olyan is volt, hogy a mű mellett idézettel sűrűn beborított papírlap „magyarázta” a látnivalót. Feltűnő volt a plasztika és az iparművészeti darabok bősége, az utóbbinál szinte mindig bántó technikai slendriánsággal. Ez főleg a nagyméretű textileken mutatkozott: igénytelen anyagok még igénytelenebb összedolgozással foglaltak el négyzetmétereket.