Bár többször leírtam és elmondtam, hogy az online előadásdömping valóságos aranybánya volt a magamfajta hardcore színházrajongónak, bevallom, hogy az utóbbi hetekben észleltem magamon a fásultság jeleit. Az utolsó időkben alig volt már olyan közvetítés, amit az elejétől a végéig ugyanolyan lelkesültséggel néztem meg, és egyre égetőbbé vált a kérdés: a színház jelenidejűségének mantraszerű ismételgetésén túl vajon mit tud kezdeni a jellegéből adódóan gyors, gyorsabb, leggyorsabb reakciókra képes színházművészet a helyzettel?
Teoretikus megfontolásokat itt nem pedzegetek, itthon nyomokban, külföldön bőségesen gondolkodtak szakemberek a színház online térbe migrálásának következményeiről és lehetőségeiről. Az idő múlásával egyre inkább az kezdett foglalkoztatni, hogy mik azok a formák, amelyek hitelesen működnek kifejezetten online térben, vagyis ahol az alkotókat nem a kompromisszumkeresés, nem az ő drága közönségük kiszolgálása foglalkoztatta elsősorban, hanem képesek voltak – talán nem is nagyon, de valamelyest mégis távlatosan – azon gondolkodni: mi van akkor, ha az a színház, amit mi ismerünk és szeretünk, nem tud mindenestül úgy működni, mint eddig? Átfogalmazom a mondatot, hogy senki ne vádolhasson képmutatással: mik azok a formák, amelyek háromhavi intenzív online színháznézés után egyáltalán elérik, de még inkább átlépik az ingerküszöbömet? A következőkben négy ilyet mutatok: győztest nem hirdetek, mivel mindről azt gondolom, hogy nem lezárnak, hanem épp ellenkezőleg, kérdések egész sorát nyitják meg.
A tigris |
Először lássuk, hogy a legfiatalabbak, akik elviekben a legközelebb állnak az új vagy annak vélt formákhoz, mennyire mozognak otthonosan a virtuális színházi térben. Bár a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves bábrendező szakos hallgatója, Gardenö Klaudia részben kényszer hatása alatt döntött az online tantermi bemutató mellett, A tigris fő erénye, hogy a megalkuvásból fakadó kínlódást nem, helyette az új formával folytatott, nem feltétlenül egyenrangú felek által színre vitt dialógust mutatja meg. Mintha Gianina Carbunariu társadalomkritikus szövegéhez alig is kellett volna hozzányúlni: a szöveg felépítése és működése szinte kínálja magát az online színrevitelre.
A sokunk számára az ismeretlenségből a mindennapok részévé vált Zoom applikáción keresztül kergetjük az állatkertből megszökött nagyvadat, akire szomorú vég vár. Carbunariu szövege élesen szembesít egy megosztott, a nyílt kommunikációra mérsékelten kész társadalom képével. Gardenö és alkotótársai megtehetnék, hogy a valóságot saját szájízük szerint újrafogalmazó hírcsatornák kapcsán kikacsintós példázatot szavalnak, de a középiskolás célközönséget ez aligha nyűgözné le. Ehelyett real time és előre rögzített felvételek kevercséből pörgős, vicces, mindeközben mégis sírnivalóan kisszerű látleletet rögzítenek. Előbb utaltam a párbeszédhelyzetre, ezt értsük szó szerint: a néző belebeszélhet a történetbe, kérdezhet a hírműsor szerkesztőitől – és amikor egy-egy kellemetlen kérdést „lekevernek” az élő adásban, a néző végre a saját bőrén érzi a mindennapos hazugságok terhét. A tigris akkor is érzékenyít, amikor a Zoomnak a beszélgetés „gazdája” számára adott lehetőségekkel nem csupán él, de visszaél: kísérteties élmény, amikor a chatben „én” szólok be egy másik nézőnek, holott csak annyi történt, hogy a host gátlástalanul ellopta a nevemet.
Lob des Vergessens |
Egészen másik, valóságossága miatt megrendítő sztorira fókuszál a ’89-es születésű Oliver Zahn, akinek a nevét a Trafó Close reading sorozatából ismerhetik a hazai szemfülesek. A Lob des Vergessens/A felejtés dicsérete eredetileg a három német városban megrendezett Impulse Fesztivál élőben előadott programja lett volna, ám miután a tíznapos fesztivál a netre költözött, Zahn a Zoomra optimalizálta előadását. Imponáló, hogy ez sem ’jobb híján’ megoldás, miközben a végeredmény rettentő kíváncsivá tesz: vajon élőben hogyan működhet a dolog? Na tessék, máris bajban vagyok, mert amikor magyar kritikus kollégám a Zoom-míting végén rendezett kérdezz-felelek során felteszi azt az egyszerű, ám mindannyiunkat foglalkoztató kérdést, hogy ez mennyiben volt színház, Zahn lakonikus rövidséggel válaszol: élő művészet volt, amit láttunk, minden egyéb kizárólag a színházfogalmunkon múlik. A Magyarországon fehér hollónak számító, mindenütt másutt népszerű lecture performance/performansz-előadás ideális keret a témához: forma és tartalom békésen kapaszkodik össze.
A saját laptopja képernyőjét nézőivel megosztó Zahn kiindulópontja egy német dal, ami a világháború után a lakhelyüket elhagyni kénytelen német menekültekről szól. (Megint nincs kikacsintás, pedig.) A képernyőn felugró kis ablakokba írt rövid bejegyzésekből komoly tényfeltáró nyomozás körvonalai rajzolódnak ki, és eközben a szerző egy/a társadalom felejtési stratégiáiról ad szemléletes áttekintést. Elismerem, kell ahhoz némi deviancia, hogy az ember a laptoptúrát izgalmas kalandként élje meg, de velem pont ez történt: a dal eredetét, valódi jelentését firtató mélyfúrások elképesztő eredménnyel járnak, ahogy annak a vizsgálata is, hogy 60-70 évvel a születése után kinek mit képvisel a tíz strófából álló, könnyen megjegyezhető rímekkel és világos üzenettel operáló szöveg. Zahn állati okos manipulátor (hogy tényanyaga hány százalékban igaz, bele se gondolok): az élőben begépelt szövegeket néha „elrontja”, épp annyi időt hagyva a nézőnek, hogy rácsodálkozzon egy-egy problematikus szekvenciára, majd gondosan kitörli és újraírja őket, de akkor már késő – az eredeti nyoma palimpszesztként ég a monitorra.
Exeunt |
Kíváncsi voltam a Zoomon kívüli színházi világra is, ezért két, romániai projektet is megnéztem. Mindkettő fizetős móka volt, de hát nincs ezzel semmi baj, sőt: sürgősen tudatosítania kell alkotónak és nézőnek egyaránt, hogy a művészek nem a művészet kedvéért, hanem gázsiért dolgoznak. Talán a véletlen műve, talán nem, de mindkét vállalás kolozsvári illetőségű – már amennyiben a földrajzi lokáció bármit is számít az online térben. A készítők a struktúra két végpontján állnak: az egyik a független, kísérletezésről és innovációról ismert Reactor, a másik a nagy tekintélyű intézmény, a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása. Az, hogy az Exeunt és a Pool (no water)/Medence (víz nélkül) némely formai (és tulajdonképpen tartalmi) hasonlóságokat mutat, mégsem lepett meg: a közeg, ahonnan kinőttek, mégis csak egyezik.
Exeunt: a színpadot elhagyó színészek szerzői utasítása. A poszthumán valósággal szembesít az élőben vágott és mixelt képek, illetve az előre rögzített hangsáv ütköztetése. Bobi Pricop rendezésében hat melankolikus monológot hallunk, meg persze fontos, hogy látunk is: torzított és manipulált képsorok, szinte pszichedelikus tripet idéző vágások színezik a fémes zenével feltuningolt magánymeséket. Lassan, álomszerűen csordogál az érzékelés természetéről is elmélázó, hosszú(nak tűnő) produkció, aminek a vége igazi megkönnyebbülést hoz, legalábbis nekem: az addig cellába zárt szereplők végre élőben, maszkban találkoznak a Reactor előtt. És már megint itt vagyunk a még/már színház örök kérdésénél: az Exeunt a számomra inkább kontemplatív videóinstalláció és nem annyira/nem elsősorban színház.
Zárásképp legyen szó újra egy online adaptált drámáról. A Mark Ravenhill halál, művészet, barátság témaköreit lazán összefűző szövegét használó Pool (no water) műfaja filmszínházmuzsika lett a szótáramban: a Radu Nica rendező, Andu Dumitrescu díszlettervező, Vlaicu Golcea zeneszerző alkotócsapat által kreált digitális valóság képek és hangok orgiája. Igen, van ebben a részemről némi rosszallás, mert a százharminc perces (!) felvételt nézve többször éreztem, hogy az alkotók kissé túlságosan is belefeledkeznek a számítógépes technika adta lehetőségekbe: kicsit sok a kép- és hangakrobatika, miközben az eleve mozaikos sztori mintha a háttérbe szorulna.
De amúgy lehet, hogy mindez csupán az én színháznézői attitűdöm deficitje: ha elengedem a hiánytalan megértés vágyát, és elfogadom a videóklipeken iskolázott montázstechnika létjogosultságát, egyben megszabadulok attól az előfeltevéstől, hogy a szöveg ebben az esetben a képeknél előrébb való, még akár élvezhetem is a szürreális utazást. Igen, végre ki lehet mondani, hogy micsoda vaskalapos és korszerűtlen alak vagyok, holott csak arról van szó, hogy ez a kolozsvári előadás is – mint a fent ismertetettek mindegyike – egyelőre próbálgat, ízlelget valamit, ami egy szép (?) napon talán tényleg olvasható „csak” színházként, mindenféle idézőjelek és lap alji jegyzetek nélkül.