Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

IS-IS, SEM-SEM

Színházi előadások online
2020. jún. 24.
Most nem a jól-rosszul rögzített és az elmúlt hónapokban ipari mennyiségben közvetített színházi előadásfelvételekről lesz szó, hanem néhány olyan kísérletről, ami kifejezetten az online körülményekre szabva született. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.
Bár többször leírtam és elmondtam, hogy az online előadásdömping valóságos aranybánya volt a magamfajta hardcore színházrajongónak, bevallom, hogy az utóbbi hetekben észleltem magamon a fásultság jeleit. Az utolsó időkben alig volt már olyan közvetítés, amit az elejétől a végéig ugyanolyan lelkesültséggel néztem meg, és egyre égetőbbé vált a kérdés: a színház jelenidejűségének mantraszerű ismételgetésén túl vajon mit tud kezdeni a jellegéből adódóan gyors, gyorsabb, leggyorsabb reakciókra képes színházművészet a helyzettel? 
 
Teoretikus megfontolásokat itt nem pedzegetek, itthon nyomokban, külföldön bőségesen gondolkodtak szakemberek a színház online térbe migrálásának következményeiről és lehetőségeiről. Az idő múlásával egyre inkább az kezdett foglalkoztatni, hogy mik azok a formák, amelyek hitelesen működnek kifejezetten online térben, vagyis ahol az alkotókat nem a kompromisszumkeresés, nem az ő drága közönségük kiszolgálása foglalkoztatta elsősorban, hanem képesek voltak – talán nem is nagyon, de valamelyest mégis távlatosan – azon gondolkodni: mi van akkor, ha az a színház, amit mi ismerünk és szeretünk, nem tud mindenestül úgy működni, mint eddig? Átfogalmazom a mondatot, hogy senki ne vádolhasson képmutatással: mik azok a formák, amelyek háromhavi intenzív online színháznézés után egyáltalán elérik, de még inkább átlépik az ingerküszöbömet? A következőkben négy ilyet mutatok: győztest nem hirdetek, mivel mindről azt gondolom, hogy nem lezárnak, hanem épp ellenkezőleg, kérdések egész sorát nyitják meg.
 
A tigris
A tigris
Először lássuk, hogy a legfiatalabbak, akik elviekben a legközelebb állnak az új vagy annak vélt formákhoz, mennyire mozognak otthonosan a virtuális színházi térben. Bár a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves bábrendező szakos hallgatója, Gardenö Klaudia részben kényszer hatása alatt döntött az online tantermi bemutató mellett, A tigris fő erénye, hogy a megalkuvásból fakadó kínlódást nem, helyette az új formával folytatott, nem feltétlenül egyenrangú felek által színre vitt dialógust mutatja meg. Mintha Gianina Carbunariu társadalomkritikus szövegéhez alig is kellett volna hozzányúlni: a szöveg felépítése és működése szinte kínálja magát az online színrevitelre. 
 
A sokunk számára az ismeretlenségből a mindennapok részévé vált Zoom applikáción keresztül kergetjük az állatkertből megszökött nagyvadat, akire szomorú vég vár. Carbunariu szövege élesen szembesít egy megosztott, a nyílt kommunikációra mérsékelten kész társadalom képével. Gardenö és alkotótársai megtehetnék, hogy a valóságot saját szájízük szerint újrafogalmazó hírcsatornák kapcsán kikacsintós példázatot szavalnak, de a középiskolás célközönséget ez aligha nyűgözné le. Ehelyett real time és előre rögzített felvételek kevercséből pörgős, vicces, mindeközben mégis sírnivalóan kisszerű látleletet rögzítenek. Előbb utaltam a párbeszédhelyzetre, ezt értsük szó szerint: a néző belebeszélhet a történetbe, kérdezhet a hírműsor szerkesztőitől – és amikor egy-egy kellemetlen kérdést „lekevernek” az élő adásban, a néző végre a saját bőrén érzi a mindennapos hazugságok terhét. A tigris akkor is érzékenyít, amikor a Zoomnak a beszélgetés „gazdája” számára adott lehetőségekkel nem csupán él, de visszaél: kísérteties élmény, amikor a chatben „én” szólok be egy másik nézőnek, holott csak annyi történt, hogy a host gátlástalanul ellopta a nevemet. 
 
Lob des Vergessens
Lob des Vergessens
Egészen másik, valóságossága miatt megrendítő sztorira fókuszál a ’89-es születésű Oliver Zahn, akinek a nevét a Trafó Close reading sorozatából ismerhetik a hazai szemfülesek. A Lob des Vergessens/A felejtés dicsérete eredetileg a három német városban megrendezett Impulse Fesztivál élőben előadott programja lett volna, ám miután a tíznapos fesztivál a netre költözött, Zahn a Zoomra optimalizálta előadását. Imponáló, hogy ez sem ’jobb híján’ megoldás, miközben a végeredmény rettentő kíváncsivá tesz: vajon élőben hogyan működhet a dolog? Na tessék, máris bajban vagyok, mert amikor magyar kritikus kollégám a Zoom-míting végén rendezett kérdezz-felelek során felteszi azt az egyszerű, ám mindannyiunkat foglalkoztató kérdést, hogy ez mennyiben volt színház, Zahn lakonikus rövidséggel válaszol: élő művészet volt, amit láttunk, minden egyéb kizárólag a színházfogalmunkon múlik. A Magyarországon fehér hollónak számító, mindenütt másutt népszerű lecture performance/performansz-előadás ideális keret a témához: forma és tartalom békésen kapaszkodik össze.
 
A saját laptopja képernyőjét nézőivel megosztó Zahn kiindulópontja egy német dal, ami a világháború után a lakhelyüket elhagyni kénytelen német menekültekről szól. (Megint nincs kikacsintás, pedig.) A képernyőn felugró kis ablakokba írt rövid bejegyzésekből komoly tényfeltáró nyomozás körvonalai rajzolódnak ki, és eközben a szerző egy/a társadalom felejtési stratégiáiról ad szemléletes áttekintést. Elismerem, kell ahhoz némi deviancia, hogy az ember a laptoptúrát izgalmas kalandként élje meg, de velem pont ez történt: a dal eredetét, valódi jelentését firtató mélyfúrások elképesztő eredménnyel járnak, ahogy annak a vizsgálata is, hogy 60-70 évvel a születése után kinek mit képvisel a tíz strófából álló, könnyen megjegyezhető rímekkel és világos üzenettel operáló szöveg. Zahn állati okos manipulátor (hogy tényanyaga hány százalékban igaz, bele se gondolok): az élőben begépelt szövegeket néha „elrontja”, épp annyi időt hagyva a nézőnek, hogy rácsodálkozzon egy-egy problematikus szekvenciára, majd gondosan kitörli és újraírja őket, de akkor már késő – az eredeti nyoma palimpszesztként ég a monitorra. 
 
Exeunt
Exeunt
Kíváncsi voltam a Zoomon kívüli színházi világra is, ezért két, romániai projektet is megnéztem. Mindkettő fizetős móka volt, de hát nincs ezzel semmi baj, sőt: sürgősen tudatosítania kell alkotónak és nézőnek egyaránt, hogy a művészek nem a művészet kedvéért, hanem gázsiért dolgoznak. Talán a véletlen műve, talán nem, de mindkét vállalás kolozsvári illetőségű – már amennyiben a földrajzi lokáció bármit is számít az online térben. A készítők a struktúra két végpontján állnak: az egyik a független, kísérletezésről és innovációról ismert Reactor, a másik a nagy tekintélyű intézmény, a Kolozsvári Állami Magyar Színház előadása. Az, hogy az Exeunt és a Pool (no water)/Medence (víz nélkül) némely formai (és tulajdonképpen tartalmi) hasonlóságokat mutat, mégsem lepett meg: a közeg, ahonnan kinőttek, mégis csak egyezik.
 
Exeunt: a színpadot elhagyó színészek szerzői utasítása. A poszthumán valósággal szembesít az élőben vágott és mixelt képek, illetve az előre rögzített hangsáv ütköztetése. Bobi Pricop rendezésében hat melankolikus monológot hallunk, meg persze fontos, hogy látunk is: torzított és manipulált képsorok, szinte pszichedelikus tripet idéző vágások színezik a fémes zenével feltuningolt magánymeséket. Lassan, álomszerűen csordogál az érzékelés természetéről is elmélázó, hosszú(nak tűnő) produkció, aminek a vége igazi megkönnyebbülést hoz, legalábbis nekem: az addig cellába zárt szereplők végre élőben, maszkban találkoznak a Reactor előtt. És már megint itt vagyunk a még/már színház örök kérdésénél: az Exeunt a számomra inkább kontemplatív videóinstalláció és nem annyira/nem elsősorban színház.
 

Zárásképp legyen szó újra egy online adaptált drámáról. A Mark Ravenhill halál, művészet, barátság témaköreit lazán összefűző szövegét használó Pool (no water) műfaja filmszínházmuzsika lett a szótáramban: a Radu Nica rendező, Andu Dumitrescu díszlettervező, Vlaicu Golcea zeneszerző alkotócsapat által kreált digitális valóság képek és hangok orgiája. Igen, van ebben a részemről némi rosszallás, mert a százharminc perces (!) felvételt nézve többször éreztem, hogy az alkotók kissé túlságosan is belefeledkeznek a számítógépes technika adta lehetőségekbe: kicsit sok a kép- és hangakrobatika, miközben az eleve mozaikos sztori mintha a háttérbe szorulna.
 
De amúgy lehet, hogy mindez csupán az én színháznézői attitűdöm deficitje: ha elengedem a hiánytalan megértés vágyát, és elfogadom a videóklipeken iskolázott montázstechnika létjogosultságát, egyben megszabadulok attól az előfeltevéstől, hogy a szöveg ebben az esetben a képeknél előrébb való, még akár élvezhetem is a szürreális utazást. Igen, végre ki lehet mondani, hogy micsoda vaskalapos és korszerűtlen alak vagyok, holott csak arról van szó, hogy ez a kolozsvári előadás is – mint a fent ismertetettek mindegyike – egyelőre próbálgat, ízlelget valamit, ami egy szép (?) napon talán tényleg olvasható „csak” színházként, mindenféle idézőjelek és lap alji jegyzetek nélkül. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek