Agnieszka Holland ötven évet felölelő, kompromisszummentes karrierje nemzetközi szinten is egyedülálló. Nem elég, hogy a keleti blokk elnyomásában próbált nőként érvényesülni, botránykeltő témáival csak tovább nehezítette saját helyzetét. Korán kiderült, hogy a többek közt Kieslowski és Wajda társrendezőjeként induló alkotó hangját nem lehet elhallgattatni. Elementáris erejű, politikailag beszédes filmjei mellett a lengyel rendező szakmai tudását se sokan képesek ma megközelíteni. Hazájában készült filmjei után Európa legnagyobb filmnagyhatalmainál megfordult és éveken keresztül alkotott Hollywoodban is. Az utóbbi időben munkássága főképp a televíziók képernyőjéről köszönt vissza, de úgy tűnik, a megfelelő témával még mindig vissza lehet csábítani a (házi)mozivászonra.
Holland legtöbbet feldolgozott témája, a diktatórikus rendszerek társadalmi és pszichológiai hatása ezúttal egy igaz történeten alapuló thriller formájában elevenedik meg. A második világháborúhoz vezető időszakot a történelem hajlamos a Németországban eszkalálódó események fényében vizsgálni. Egy másik, ekkorra már fényesre csiszolt diktatúra azonban jóval csendesebben készülődött a háttérben, a társadalmi egyenlőség szocialista utópiájának köntösében, ami alól a huszadik század legrémisztőbb borzalmait elővetítve villant elő a holodomornak nevezett tömeges éhínség.
A 4-7 millió fő közötti emberáldozatot követelő, a szovjet rendszer okozta tömegkatasztrófáról a külvilág számára először a brit sajtó számolt be. Pontosabban Gareth Jones walesi újságíró és külpolitikai tanácsadó. Agnieszka Holland legújabb filmje az ő történetét dolgozza fel, a rendezőtől szokatlan megközelítésben.
A német diktátorral korábban interjút készítő Gareth Jones (James Norton) előadást tart Hitler felemelkedésének veszélyeiről. Kijelentésére, hogy a következő Nagy Háború már elkezdődött, az idős brit úriemberekből álló terem nevetésben tör ki, majd a következő mondat hangzik el egyikőjüktől: „Hitler fel fogja ismerni, hogy gyűlést tartani és egy államot vezetni két nagyon különböző dolog.” Már a film első jelenetében világossá válik, hogy a rendező nem próbálja burkolni a párhuzamokat az aktuálpolitika és a régmúlt eseményei között. De a film jóval többet rejt magában néhány társadalmi kommentárnál.
 Jelenetek a filmből |
Miután a brit minisztertől engedélyt kér egy interjúra Sztálinnal, és az elbocsátja maga mellől, az újságíró nem hagyja annyiban a dolgot: iratokat hamisítva elutazik Moszkvába. Útjának célja, hogy kinyomozza, miből finanszírozza a csőd szélén álló Szovjetunió hatalmas fejlesztéseit. Az orosz fővárosba érve találkozik a New York Times helyi tudósítójával (Peter Sarsgaard) és titkárnőjével, Ada Brooksszal (Vanessa Kirby), aki főnöke háta mögött beigazolja Jones gyanúját és az újságírók által tiltott területnek számító ukrán vidék felé irányítja. Belecsöppen a szovjet éjszakai életbe, romantikus szál kezd szövődni közte és Ava között, végül némi manipulációval még egy Ukrajna felé tartó vonatra is sikerül feljutnia. Eddig akár egy Ridley Scott-féle politikai thrillert is nézhetnénk. A helyzetek, a karakterek és az események biztonságosan ismerős talaj a hollywoodi műfaji filmeken edzett szemeknek.
Miután azonban nézője kellően elkényelmesedett, Mr. Jones hirtelen vágányt vált. Szó szerint. Hősünk ugyanis megszökik a „Párt” által szervezett vonatútjáról és hamar egy vidékre tartó, éhező munkásokat szállító marhavagonban találja magát. Innentől pedig mintha nemcsak hangulatában, de látványvilágában is egy másik film kezdődne. A meleg, szépiás tónusokat szürkék és fehérek, a szűk közelieket pedig széles totálok váltják fel a holodomor sújtotta fagyos ukrán pusztán. Az oknyomozásból furcsa túlélő-horrortúra válik, holokausztfilmeket idéző emberi szenvedéssel és kegyetlenségekkel. Ez a mindössze húsz perces etűd hitchcocki módon nyomja rá bélyegét a film fennmaradó részére.
 A képek forrása: MAFAB |
A műfaji kavalkáddal, angolszász főszereplőjével és a nemzetközi stábbal Agnieszka Holland filmje egy jellemzően kelet-európai élményt, a teljes társadalmi és kulturális kizsákmányolást emeli globális szintre és teszi közérthetővé, könnyebben átélhetővé nemzetközi közönsége számára. A mozi filmtörténeti jelentősége megkérdőjelezhetetlen, az ukrán népirtásról ugyanis nem készült még ennyire explicit módon kommunikáló film Nyugaton. A rendező azonban mintha túl komolyan vette volna a közérthetőség kritériumát. Már a cím is elővetíti azt a párhuzamot, amit a Mr. Jones főszereplőjének története és George Orwell Állatfarmja között von. Amellett, hogy tematikailag a hatalmi struktúrák ábrázolása és az egyén kiszolgáltatottsága egyértelműen a regényt idézik meg, Holland továbbmegy, amikor magát Orwellt is beemeli a filmbe egy furcsán elváló cselekményszálban.
Orwell (Joseph Mawle) lankadatlanul gépelő alakja egyfajta prófétaként van jelen a háttérben. Regényéből felolvasott részletekkel narrálja a cselekményt, szinte már leereszkedően kurziválva az Állatfarm sztálini diktatúrájának allegóriáját egyes jelenetek fényében. Orwellhez hasonlóan Holland filmje is figyelmeztetés a jelenkor számára. Húsbamaróan aktuális üzeneteket fogalmaz meg az újságírói felelősségről az események hiteles ábrázolásában, az autoriter hatalmak veszélyeiről, a történelem önismétléséről. Ez a tömör üzenethalmaz viszont leterheli az elbeszélést. Túl sokat akar mondani egy lélegzettel és elvei közvetítése néhol a cselekmény egységének és feszességének kárára megy. De ha ez az ára, hogy újra tanulhassunk Agnieszka Hollandtól, érdemes megfizetni!