Beszámoló a Rimini Protokoll online workshopjáról
2020.06.29.

A berlini székhelyű Rimini Protokoll formáció a „nincs” helyett a „van” felé fordult, és nemzetközi online workshopot hirdetett, hogy a résztvevőkkel közösen feltérképezze új életterünk, a Zoom alkalmazás adta kapcsolódás potenciálját. VARSÁNYI PÉTER ÍRÁSA.

Aligha túlzás kijelenteni, hogy a koronavírus az egész emberiséget sokként érte. A járvány következményeként egyik pillanatról a másikra megfosztattunk az élő emberi kapcsolódások lehetőségétől, és erre a színház, a leginkább az élő jelenlétre alapuló művészeti ág egyáltalán nem volt felkészülve. A színház egy ideig nem is tudott mit kezdeni a váratlan helyzettel, siratta az elmaradt előadásokat, amelyek hiányáról a közösségi médiákban sem mulasztott el jelenteni. Mások lázas munkálkodásba fogtak, hogy mentsék a menthetőt: e kezdeményezések között ugyan számos izgalmas és nagyszerű ötlet akadt, a fókusz többnyire így is óhatatlanul a hiányra helyeződött. 
 
Chinchilla Arsehole, eyey
Chinchilla Arsehole, eyey 
A berlini székhelyű Rimini Protokoll formáció a „nincs” helyett a „van” felé fordult, és nemzetközi online workshopot hirdetett, hogy a résztvevőkkel közösen feltérképezze új életterünk, a Zoom alkalmazás adta kapcsolódás potenciálját. A négyszer kétórás foglalkozáson tizenkét aktív résztvevő és negyvenöt megfigyelő volt jelen – ez utóbbi csoport tagjaként voyeurködtem végig az egy hónapon át tartó kísérletet.
 
A Rimini Protokoll húsz éve foglalkozik a valóság új teátrális perspektívákba helyezésével. Projektről projektre, témáról témára új formákhoz nyúlnak; készítenek rádiójátékokat, interaktív performatív installációkat, dokumentarista előadásokat valós, „civil” szereplőkkel a színpadon, de a modern technológiai eszközök játékos használata is munkáik állandó elemét képezi. (Legújabb előadásuk, a Tourette-szindrómát körbejáró Chinchilla Arsehole, eyey az idén online zajló Berliner Theatertreffenen is látható volt.) 
 
A Rimini Protokoll frissességének titka részben abban rejlik, hogy magukat professzionális amatőr színházcsinálóknak vallják. A szerény attitűd mentesíti őket a nagybetűs Színház fáklyavivő szerepének súlyától – így a járvány kirobbanása után ahelyett, hogy a színház jövőbe való át- és megmentésén kezdtek volna gondolkodni, inkább higgadt, egyszerre sztoikus és optimista derűvel néztek rá a „kialakult helyzetre” – és mert alkotótevékenységük lényege mindig is a létező valósághoz, „civil” léthez való alkalmazkodásban rejlett, így a koronavírus voltaképpen nem késztette őket esztétikájuk fundamentális újraírására. (Hozzá kell tennem, hogy bár a koronavírus őket is nehezen érintette – a pandémia miatt harmincöt előadásuk maradt el –, a nyugodt, szemlélődő attitűdöt mégiscsak könnyebb fenntartani Németországban, ahol a vírus okozta, jogos egzisztenciális szorongást egy 50 milliárd eurós, azaz 17 billió 640 milliárd forintos, átfogó és kidolgozott kulturális segélycsomag is enyhítette...)
 
2008-ban Call Cutta in a Box című projektjükben a calcuttai telefonközpontban dolgozó és a tőlük tízezer kilométerre lévő résztvevőket telefonon kötötték össze. Arra tettek kísérletet, hogy a fizikai, kulturális és társadalmi távolságokat áthidalva mély, intim kapcsolódások szülessenek, illetve, hogy a résztvevők a telefon túlsó végén lévő idegen nézőpontjába helyezkedve új perspektívából pillanthassanak rá a világra. A mostani workshop – amelyet a varsói STUDIO teatrgaleria kezdeményezésére Daniel Wetzel, a Rimini Protokoll egyik alapítója vezetett – leginkább ennek az előadásnak a mai valóságra és technikai eszközökre való adaptációjaként tekinthető.
 
Ha ott lennék, ahol te vagy – ez volt a workshop címe, melynek (többnyire európai) résztvevői párokba osztva dolgoztak a négy alkalom során. Ők bekapcsolt kamerával és mikrofonnal voltak jelen, míg mi, passzív tagok láthatatlanul követtük az eseményeket, de a közös chaten keresztül kérdezhettünk és reagálhattunk a látottakra.
 
Első lépésként a párok privát videóchatszobákba vonultak, ahol az előzetesen közösen létrehozott hívószólista alapján meginterjúvolták egymást. Város, ország, test, érzékelés, érzelmek, gondolatok, félelmek – ilyen és ehhez hasonló kulcsszavak segítették a beszélőket, akik ezt követően egy-egy videóelőadás formájában bemutatták a másik felet. Wetzel szabad kezet adott, csupán időkorlátot szabott a prezentációknak, illetve arra kérte a résztvevőket, színészkedés helyett egójukat félretéve képviseljék a másik embert – végeredményben a másik bemutatásán keresztül saját magukról is beszélni fognak. (Ez a kikötés akár a színészet definíciója is lehetne, de ennek kifejtése nem tárgya e beszámolónak.) 
 
Call Cutta in a Box
Call Cutta in a Box
Ekkor éltem a Zoom adta szabadsággal, és – bár az előadók nem szorgalmazták – kedvem szerint váltogattam, mikor nézem a beszélő, és mikor a beszéd tárgyának az arcát. Utóbbi esetben a képviselő és a képviselt, vagy ha úgy tetszik, a színész és a szerep egy harmadik entitássá állt össze. Ez a játék olyan izgalmat kölcsönzött e rövid előadásoknak, amit a koronavírus alatt látható online színházi közvetítésekből mások mellett én is hiányoltam. (A Partizán Youtube-csatorna Színház és a járvány című adásában Bodó Viktor az átgondolt és reflektált színházi felvételek fontosságára hívta fel a figyelmet – izgalmas megoldás lehetne egy olyan online előadásközvetítő felület, ahol a néző maga válthat a kameraállások között, és ezzel vágója lehet saját színházi élményének.)
 
Második lépésként a párok szerepet cseréltek, és immár saját magukat képviselve dolgoztak bemutatkozásaikon. Ebben a munkában – amely a workshop törzsét adta – a videóchat számos további lehetőségét kiaknázták. Az egyik résztvevő képernyőjét megosztva, a Google Maps segítségével kalauzolt minket végig élete helyszínein. Más az érintés hiányát betöltendő arra kért minket (az addig passzív tagokat is), hogy egy percen át nézzünk egy társunk szemébe – az ilyen szintű, idegenek közt létrejövő intimitás valódi erotikus feszültséget szült. 
 
Daniel Wetzel biztatására az előadók feladatokat, gesztusokat „delegáltak” más résztvevőknek (erre párhuzamként a Quality Control című előadásukat hozta fel, amelynek főszereplője egy tolószékes, gesztikulálásra képtelen nő volt, aki helyett a színpadon egy színész gesztikulált); de arra is volt példa, hogy egy Google dokumentumban online üzenőfalat hoztunk létre, és ezzel valódi közösségi élményben volt részünk. A videóelőadások meghatározó jellegzetessége volt a több beszédhang egyszeri vagy egymás utáni jelenléte – a megszólalók között hol alá- és fölé-, hol mellérendeltségi viszony alakult ki; a látható főszereplőhöz csatlakozó megszólalók hol belső hangokként, hol felsőbbrendű hatalmakként szólaltak meg, ezzel metaszintre emelve az előadást, emlékeztetve minket arra, hogy – mivel mindannyian webkamerák előtt ülünk – mi magunk is megfigyelés alatt állhatunk. Ezt a koncepciót az egyik előadás odáig fokozta, hogy szereplője a videóchat hostjának, vagyis gazdájának szerepébe helyezkedett, sikeresen összezavarva ezzel a valódi gazdát is.
 
Quality Control. A képek forrása: Rimini Protokoll
Quality Control. A képek forrása: Rimini Protokoll
Hogy mennyiben nevezhető színháznak bármilyen, az élő, személyes jelenlétet nélkülöző történés, arról sokan értekeztek az elmúlt időszakban – Schilling Árpád a Színházi Világnap alkalmából írt Facebook-bejegyzésében arra hívta fel a színházcsinálók figyelmét, hogy ha színháznak nevezzük ezeket az online eseményeket, azzal saját szakmánk meggondolatlan gyilkosaivá válunk. A Rimini Protokoll workshopját mégsem feltétlenül csatornáznám be ebbe a diskurzusba, mert az ő megközelítésük más irányú – ők a valóság teátrális kontextusba helyezését űzik – és ezúttal nem a színházuk szorult az online térbe, hanem a valóság maga. Ennek online interpretálása az ő esztétikájukból fakadóan pedig - amely szerint a Tourette-szindrómáról szóló színház leghitelesebb formája, ha Tourette-szindrómások adják elő - logikus következmény.
 
Akár színház volt, akár nem – a Rimini Protokoll workshopja sok résztvevő számára a karanténban töltött hónapok legintimebb találkozásait hozta. És ha tanulságait művészi munkásságunkban esetleg nem akarjuk tovább vinni, még úgy is hasznukat vehetjük a sokszor online térbe szoruló magánéletünkben vagy akár multinacionális cégek mítingjein.

Címkék: Rimini Protokoll