A hazai bemutató csaknem öt évvel követte az 1939 márciusi amszterdami ősbemutatót, amelynek szólistája az ott élő Székely Zoltán volt; a mű ajánlása is neki szól. A rendkívül zárkózott Bartók – Kodályon kívül – elsősorban magyar származású hegedűsökkel alakított ki szorosabb szakmai-emberi kapcsolatot. A harmincas években Székelyen kívül elsősorban Arányi Jelly és Szigeti József tartozott ebbe a körbe – ők azonban mind külföldön éltek. 

Maradtak azonban Magyarországon is jelentős hegedűművészek, akik szóba jöhettek a Hegedűverseny itthoni bemutatója szempontjából. Mindenekelőtt Zathureczky Ede, aki a darab megírásakor már évek óta kapcsolatban volt Bartókkal, olyannyira, hogy jó néhányszor koncerteztek is együtt. A hazai bemutatóra mégis a nála tíz évvel fiatalabb Szervánszky Pétert kérték fel, aki elsősorban koncertmesterként és kamarazenészként volt ismert, ám Bartók az ő kvalitásaival is tisztában volt. Mindenesetre amikor Székely kétéves kizárólagos előadási joga lejárt, még további éveket vártak a mű magyarországi bemutatójával azért, hogy – katonai szolgálatát letöltve – Szervánszky lehessen az előadás szólistája.

Ezt a döntést mindenképpen igazolja a most megjelent felvétel, aminek különös jelentőségét az adja, hogy ez Szervánszky egyetlen fennmaradt szóló hangfelvétele. A művész pályája ugyanis a háború után derékba tört: külföldre távozott, majd 1950-től Dél-Amerikában működött, elsősorban tanárként.

A lemez egyébként a bemutató zenei értékének megítélésére csak korlátozottan alkalmas. A felvétel minősége – ha eltekintünk is a különlegesen erős háttérzajjal terhelt rövidebb részektől – még éppen csak élvezhető; a háttérzajon és a szűkös frekvencia-átvitelen túl még a szerencsétlen mikrofonozás következményei is erősen zavaróak. A zenekar hangzásminőségéről, színeiről, arányairól szinte lehetetlen képet alkotni (a zenekari hegedűk például igen rosszul követhetők); mivel azonban a felvétel éppen Szervánszky Péter művészetének tanújaként jelentős, szerencsés körülménynek mondható, hogy éppen a szólóhegedű-szólam mindenütt jól vagy elfogadhatóan hallható. A Bartók-koncert hazai bemutatójával ugyanis Szervánszky azt bizonyítja be a kései hallgatónak, hogy későbbi életútja ellenére ő is a jelentékeny Hubay-tanítványok körébe tartozott.

Szervánszky játékát egyfelől a nagyfokú biztonság és kontrolláltság, valamint a hasítóan tiszta intonáció, másfelől az előadás szuverenitása és szabadsága, illetve a kettő „ellentéte és egysége” jellemzi. (A megfigyelhető kisebb eltérések a partitúrától egyaránt lehetnek tudatos szövegváltoztatások és memorizálási hibák.) Az utóbbi tendencia, elsősorban a tempó és ritmika szabad kezelése tekintetében, felfogható akár a népzenei előadásból leszűrt tanulságként, akár pedig Bartók híres belegyorsításainak emulációjaként. A nyitótétel elején ez egy-két esetben a kapkodás és a zenekarral való aszinkronitás benyomását kelti – később azonban ezek az egyenetlenségek eltűnnek.

Szervánszky rendkívül karcsú, finom vonalú és fényes hangja interpretációjának sajátos eleganciát kölcsönöz – anélkül, hogy ez a kifejezés, a szenvedélyesség rovására menne. Érdemes a szólista egyéniségét a Székely Zoltánéval egybevetni: az amszterdami ősbemutató hangfelvétele ugyanis szintén hozzáférhető. Székely teltebb és érzékibb hangon hegedül, s talán szívszorítóbban játssza a lassú tétel kezdődallamát – azonban Szervánszkynál egyedülálló ugyanebben a tételben a népzene által sugallt apró kottás díszítőhangok lefegyverzően laza és hiteles kivitelezése. Ha szabad ilyen hasonlattal élnem, mai nagyszerű hegedűseink közül Szervánszky egyéniségéhez Baráti Kristófé, míg Székelyéhez Kelemen Barnabásé áll közelebb; egyik sem eleve „jobb” a másiknál, csak mások.

Ferencsik irányítása, amint az a felvételből korlátai ellenére kivehető, kifogástalan, értő, és talán egy cseppet személytelen. Mengelberg, aki persze a kor egyik kiemelkedő karmestere volt, az összehasonlításban nagy előnnyel indul, hiszen az ő felvételén a zenekar is jól hallható. Mégis megkockáztatnám, hogy az ő előadása gördülékenyebben-folyamatosabban – s így még szuggesztívebben – hat, mint a budapesti bemutatóé. De ki tudja, hogy egy technikailag sokkal jobb hangfelvétel birtokában is így gondolnánk-e. Mindenesetre a meglevő felvétel is valószínűtlen kulturális ékkőként ragyog elő egy rettenetes történelmi pillanatból.

Ide kívánkozik még egy záró megjegyzés. Sajnos, a járványos viszonyok közepette a lemez tulajdonképpeni ismertetőszövegéhez nem jutottam hozzá. A BMC újdonságértesítője viszont Ronald Cavaye kísérőszövegére hivatkozva azt a csacsiságot írja, hogy Szervánszky „1935 és 1943 között … a Waldbauer-Kerpely vonósnégyes második hegedűseként közreműködött Bartók vonósnégyeseinek bemutatóján.” Ezzel szemben a valóság az, hogy Szervánszky tagja volt ugyan a Waldbauer-Kerpely-kvartettnek, de csak 1940-től, amikorra már az összes Bartók-vonósnégyes bemutatója lezajlott; az utolsó kettőé egyébként Amerikában, a Kolisch-kvartett közreműködésével. Az utolsó Bartók-vonósnégyes, amelyet még Waldbauerék mutattak be, a 4. volt. Ez 1929-ben történt, amikor Szervánszky még zeneakadémiai tanulmányait sem kezdte meg. Magyarországon bizonyára lehetett volna olyan Bartók-specialistát találni, aki jobban eligazodik a Waldbauer-Kerpely-vonósnégyes Bartók-premierjeinek és tagváltozásainak labirintusában, hiába Szervánszky-rokon – házassága révén – az Amerikában élő Cavaye.