A hungarofuturizmus nevű hibrid trashköltészeti agymenésnek – saját kiáltványa szerint – semmi köze az iróniához, helyette alternatív realizmusok, új fajok és új világok teremtésére kíván inspirálni. Ezt az irónia-ellenességet nagyon nehezen lehet elhinni egy olyan irányzat esetében, amely nacionalista politikai beszédmódokat, fantasy- és science fiction-elemeket, továbbá a megbotránkoztató részletességig bomlasztó, paradox módon mégis főleg épp e bomlásból táplálkozó testpoétikát egyaránt tartalmaz. Felmerülhet a gyanú, hogy a hungarofuturizmus poszt-ironikus módon hazudik, amikor azt állítja magáról, hogy nem ironizál. Noha ez a gesztus minimum Jacques Derrida dekonstrukció-elmélete óta képes meggyőző retorikai-poétikai trükként hatni – kis túlzással úgy is mondhatnám, hogy a hungarofuturizmus a magyar dekonstrukció – , ezzel együtt sem vagyok biztos abban, hogy éppen bármilyen iróniának az elhallgatására van szükség abban a korban és világban, ahol már a Waczak Szállónak A németek című epizódját is magyarázni kell. Persze a kritikus élete nem habostorta, ugyanis Nemes Z. Márió Barokk Feminája bevallottan a hungarofuturizmus eszméjének nagy beteljesítése kíván lenni, így amennyiben elfogadom annak rögzített értelmezési kereteit, irónia nélkül vagyok kénytelen olvasni.

 

És hogy hogyan lehet ezt a könyvet irónia nélkül végigolvasni? Nagyon gyorsan, mélységes fájdalommal és szenvedéssel. Főleg azért, mert már verses regény-jellege is hibrid voltát erősíti. A versektől hajlamosak vagyunk gyors hatásokat elvárni, ennek megfelelően egy verseskötetet nem feltétlenül egyszerre, versről versre olvasunk végig. Ezzel szemben áll a regény műfajának azon sajátossága, hogy összefüggő történetet beszél el, amely – például a cselekmény tempójával – hajlamos olvastatni magát. A Barokk Femina e tekintetben nem udvariaskodik egyik műfajjal sem: egyszerre van meg benne a versek gyorsan ható töménysége, illetve a regényszerű olvasmányosság. Előbbiről főleg a csupa nagybetűvel kiemelt, vissza-visszatérő szövegmotívumok tehetnek, amelyek elsősorban líraként olvasva érnek el különösen szokatlan hatást, utóbbiról pedig az az ugyancsak felvállalt tény, hogy a könyv cselekménye Budapesten játszódik 2006 őszén, az utcai zavargások idején.

 

Az említett szövegmotívumok egy része úgy hat, mintha random dobta volna ki őket egy hungarofuturista automata. Vannak itt GONOSZ HALOTTAK, ROHADÓ, FIDESZ, HAZUGSÁG. Erős szavak a közbeszédből, amelyeknek továbbra sem az a fontosabb tulajdonságuk, hogy a szövegegészben értelmet nyernek (noha megteszik), hanem hogy az olvasó már önmagában a használatukra minél inkább felkapja a fejét. Ennél egy fokkal érdekesebbek azok az esetek, amikor egy intimebb-személyesebb dimenzióból kerülnek be szavak ebbe a nagybetűs létformába. Ide sorolható a forma ellenére végig teljesen tudatosan egyes számban funkcionáló JUDITOK („A busz megállt a Gyöngyösi utcánál, és a / JUDITOK leszállt…”), vagy az új eszme nagy halottjaként meggyászolt IRÉNKE NÉNI, arról már nem is beszélve, hogy Nemes Z. még egykori költői alkotóközösségét, a Telep (a könyvben TELEP) csoportot is belerángatja ebbe a furcsa kiemeltségbe. A Barokk Femina igazi mélységeit és szépségeit – mert bármennyire is hibrid, azért utóbbiakból is jut neki – inkább ezeknek az intimebb dimenzióból érkezett szavaknak a használata mutatja meg: „Ragyogjatok JUDITOK petefészkei / az éjszakai égen, hogy BÉKE legyen / végre a növényi anyagban és az / állati részben.”, olvasható egy helyen. Ez pedig akkor is szép, ha a pár mondattal későbbi folytatást máris átitatja a hungarofuturizmus egyértelműen büszke és fenyegető nacionalizmusa: „Ragyogj mag a magban! /Hogy ma és holnap is legyen erőnk / szembeköpni a HAZUGSÁGOT, mielőtt / boldogan beléhatolnánk! Mert ebben / a jelben fogunk győzni, én meg a Zoli, / midőn nem lesz már ÉLŐLÉNY rajtunk / kívül Budapesten. (Mert közel a holtak / országa.)” 

 

A fent említett Zoli épp annyira a kiemelt misztikum része, mint a nagybetűvel írt szavak: az elbeszélő legfontosabb segítőtársa – feltéve, de meg nem engedve felettes énje – ő, aki képes önmagát szaporítani, így jön létre a későbbiekben Zoli-Zoli, Zoli-Zoli-Zoli, és így tovább a végtelenségig. Ő tehát a regény-olvasat, egyúttal a hungarofuturizmus beteljesedésének a legfőbb mozgatórugója. „Elkészültünk. Zoli-Zoli kivasalta az egyenruhákat, amiket Zoli még tegnap bekészített, Zoli-Zoli-Zoli már a liftajtóban, Zoli-Zoli-Zoli-Zoli pedig a parkolóban gyülekező GONOSZ HALOTTAKNAK vázolja az útvonalat.” Ez már a könyv utolsó oldalainak egyike, és a szűkebb regényhelyszínről – Újpestről – induló, a belváros felé tartó – történelmivé váló – menet kezdete.

 

A példákból talán érzékelhető, hogy a Barokk Femina hungarofuturizmusa milyen szinten és módokon akarja sokkolni, addigi állapotából kizökkenteni az olvasót. Ami az új világok teremtésére való inspirációt illeti, az már egy fokkal bonyolultabb kérdés. Az olvasó egyértelmű elfordulásának és odafordulásának a határán ugyanis az a kijelentés billeg, hogy ennyi ízléstelen baromságot ő maga is össze tudna írni, sőt, még rendszerezni is, ha akarna. És ez itt a nagy kérdés, hogy vajon akarna-e. Hogy megéri-e borzasztó büszkén új és új világokat teremteni egy olyan korban, amikor egyébként szubkultúra formájában mindenki más is ezt csinálja, és amelynek valahol a 2006-os utcai harcokban jeleskedő nacionalista réteg is csupán egy szemléletes – és igen riasztó – példája. Az alkotásvágy – legyen szó akár egy közösség megalkotásáról – kétségkívül az ember sajátossága, és ezt a vágyat senkitől sem kell elvenni, inkább az a kérdés, hogy nagy alkotásaink közepette hogy nézünk egymásra: mosolyogva, egymást biztatva, vagy inkább tanácstalanul, félelemmel, és zavart távolságtartással. Eltekintve rögzített irónia-ellenességétől, megkockáztatom, hogy a hungarofuturizmus e két módra folyamatosságként tekint, amelyben természetesen az elfordulás és a távolságtartás az első, ahonnan aztán el lehet jutni az egymásra figyelő, közös alkotásfolyamatokig. Ugyanakkor az általa felállított formai keretek között éppen ez az eljutás a lehető legnehezebb feladat.