A Concerto Budapest koncertfilmje a Mezzón
2020.06.19.

Tavaly, december 4-én került sor a Müpában az évek óta szívesen és intenzíven együttműködő Concerto Budapest és a Kremerata Baltica legutóbbi közös koncertjére, amely ezúttal is a kooperáció intenzív és eredeti formáival tűnt ki. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A hangversenyről a magyar zenekar és Szabó-Stein Imre produkciójában, a Mezzo csatornával együttműködve és a Müpa részvételével koncertfilm készült, amelyet Szabó-Stein rendezőként is jegyez. Ezt a Mezzo május 29. óta rendszeresen vetíti.

A koncert és a film szabálytalan, mégis jól strukturált programja két részből épül fel. Az első, rövidebb részben a két együttes külön-külön ad elő egy-egy „klasszikus” darabot, pontosabban tételt: előbb a magyarok Mahler V. szimfóniájából az Adagiettót, majd a baltiak Bach híres d-moll Chaconne-ja átiratának átiratát. A súlyponti részben azután a két zenekar együtt lép dobogóra. A kulturális spektrumot azáltal szélesítik tovább, hogy két, a 20. század utolsó negyedében a Szovjetunióban komponált művet adnak elő: a volgai német származású, élete kései szakaszában katolizáló Alfred Schnittke 3. hegedűversenyét, illetve a lengyel zsidóként született, majd kevéssel halála előtt az orosz ortodox egyházhoz megtérő Mojszej (Mieczysław) Weinberg 21. („Kaddish”) szimfóniáját.

Gidon Kremer és Keller András
Gidon Kremer és Keller András
A két első műsorszám bizonyos fokig kötelességszerűnek hatott; mintha a kölcsönös udvariasság része lett volna, hogy a két együttes lehetőséget biztosít egymásnak az önálló megszólalásra is. A Mahler-tétel óceán-hömpölygése talán a legkevésbé volt alkalmas arra, hogy a zene hatása „átjöjjön” a képernyőn; amennyire átjött, úgy éreztem: Keller András vezényletével a darab szuggesztíven és valódi átéléssel szólalt meg. A d-moll hegedűpartita Chaconne tételének Ferruccio Busoni-féle zongoraátiratából a Kremerata Baltica alapítója és névadója, Gidon Kremer készített – Victor Kissine közreműködésével – vonószenekari letétet. (Figyelemre méltó útvonal, hiszen kinek jutna eszébe szóló-hegedűdarabot közvetlenül zenekarra átírni? Zongoraátirat viszont bármilyen zenéből készíthető – és ha nem, Busoni akkor is képes lett volna rá –, azt pedig már természetesen meg is lehet hangszerelni…) Valahol útközben azonban elveszhetett a darab monumentalitása és ősereje, vagy talán jobb lett volna ezt is karmesterrel előadni – a koncertmester, Džeraldas Bidva vezetésével mindenesetre volt az egész előadásnak valamifajta monoton, jótanuló-jellege.

Azután minden egy csapásra megváltozott. Jött két különleges és jelentékeny kompozíció, és a Keller–Kremer együttműködés, a hegedűversenyben Gidon Kremer, a szimfóniában Keller András előadóművészi főszereplésével. Schnittke 1978-ban elkészült 3. hegedűversenyében a zenekar szerepét egy teljes fúvósegyüttes játssza, amelyhez csupán a mű befejezése előtt csatlakozik egy négy különböző hangszerből álló vonóskvartett. Utóbbit a Kremerata művészei alkották, a fúvós szólamokat a Concerto művészei szólaltatták meg. A mű alaphangneme a gyászé és a fájdalomé – a Moderato nyitótételben a szólóhangszer gyötrődő-vergődő, nagyrészt kettősfogásokban vezetett, negyedhangos disszonanciákkal teleszórt szólamát Kremer igen szuggesztíven adta elő. A lassú tétel helyét Agitato tempójelzésű szakasz foglalja el: ez a szenvedés küzdelem-dimenzióját ábrázolja, miközben a zene mintegy leépül, egyre szaggatottabbá, töredezettebbé válik – feltűnő volt, hogy Keller vezetésével ez a bonyolult szövet is milyen precizitással szólalt meg. Az attacca következő Andante zárótétel azután Schnittkére jellemző katartikus fordulatot hoz: egy különös egyszerűségű klarinétduó és egy emelkedett gyászkorál után valamiféle megrendültséget, sőt feloldást hoz az addig uralkodó vigasztalanság után. Egy bensőséges hegedű-cadenza, majd a finom rezdülésekből felépülő, kamarazenei jellegű dialógus után túlvilági hangként, talán örömhírként szólal meg a vonóshangszerek szelíd korálja, amelyre a pianissimo játszó szólóhangszer átszellemült, magasan szárnyaló dallama válaszol, majd lassan az egész kép a semmibe úszik. Ez az a dramaturgiai folyamat, amelyet a kísérő együttes Kremer csodálatos játékával bensőséges összhangban, igazi költői erővel tudott felidézni.

Valuska Gábor fotói, forrás: Concerto Budapest
Valuska Gábor fotói, forrás: Concerto Budapest
Weinberg 1991-ben befejezett nagyszabású – hat, szünet nélkül egymáshoz kapcsolódó tételből álló – gyászzenéjét a Kremerata Baltica csupán néhány hónappal korábban vette lemezre egy másik szimfonikus zenekarral együttműködve, másik karmester vezényletével. Ebben a szimfóniában jelentős szólók találhatók: a szólóhegedű hangsúlyosan van jelen több tételben is, felhangzik benne egy klezmert idéző klarinétszóló – Klenyán Csaba játszotta hátborzongató erővel –, és az emberi hang is megszólal, habár szöveg nélkül és csupán a záró Lentóban, de annál hangsúlyosabban. A hegedűszólókat nem a koncertmester, hanem maga Kremer játszotta be a zenekar pereméről, a pódium bal széléről; s az énekesnő, Zemlényi Eszter is egészen hátul, a fúvósok mellől énekelt.

A Sosztakovics által mindig is nagyra becsült Weinberget halála után mind jobban értékelte az utókor, mára a 20. század legeredetibb, első vonalbeli zeneszerzői közé emelkedett. A Kaddish számomra is revelációt jelentett. E helyen nincs tér a hallgatót már az indítással torkon ragadó, mintegy az ősködből, a múltnak kútjából kiemelkedő zenei építmény akár vázlatos áttekintésére sem, a maga visszatérő Chopin- és Mahler-idézetével, harci jeleneteivel és csontzenéjével, kvázi kamarazenei epizódjaival és gyermekdal-egyszerűségű anyagaival. Annyi bizonyos, hogy a reveláció kiváltásához az az elmélyült és szuggesztív előadói teljesítmény is szükséges volt, amelyhez hozzájárult Keller András részletekre és a nagy folyamatokra egyaránt odafigyelő, imponáló karmesteri teljesítménye, a két zenekar összecsiszolt zenélése, és az a valami, amit ihletett előadásnak nevezünk. A zárótétel erőteljes hatása, már csupán eredetisége okán sem nagyon foglalható botladozó szavakba, mindenesetre ebben a darabban a katarzist az énekszólam megjelenése váltja ki. S hogy ez a befejezés olyan revelatív volt, ahhoz nem csupán Zemlényi Eszter salaktalanul tisztán csengő hangja, éneklésének lefegyverző egyszerűsége és ezzel együtt maximális tudatossága és kifejezőereje kellett, hanem többek között az a bámulatos összhang is, amellyel ő meg Klenyán Csaba át-átvette a másiktól a szót és a dallamot, úgy, hogy szinte semmiféle hangszínbeli különbséget nem érzékeltünk. Más szóval: a dolgok nagyon a helyükön voltak ebben a két nem mindennapi darabban. A két együttes együttműködésének eredményét nyugodtan tekinthetjük tehát ajándéknak.

Ami a koncertfilm szintjét illeti, az átlagosnál több kameraállás a szokásosnál változatosabb képanyagot eredményezett. S míg az efféle filmek vagy élő közvetítések esetén zavaróvá és bosszantóvá válhat, ha a képi virtuozitás igénye előtérbe tolakszik, ebben az esetben erről szó sem volt: vágók (Mukli Bence és Lecza Attila) és rendező érezhetően a zenére koncentrált, arra, hogy a film vizuális része rávilágítson a zenei folyamatokra, ne pedig elvonja róluk a figyelmet.
Szerző: Malina János