Ó, Spike. Az amerikai fehérek hálásak lehetnek neked, hogy évtizedek óta tanítod őket arra, mit is jelent feketének lenni az országotokban – ezekben a hetekben különösen világossá vált, hogy még mindig van dolgod bőven. De az van, hogy a böhöm nagy üzenet árnyékában elveszett kicsit a filmed. Jaj, Spike, annyira fárasztó tudsz lenni néha.

 

Félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy ne értékelném Spike Lee-t; amikor sikerül eltalálnia a kényes egyensúlyt a didaxis és a szórakoztatás, a bombasztikus hatásvadászat és a valós érzelmek, a szatíra és a dráma között, akkor egészen zseniális és összetéveszthetetlenül egyedi. De nem mindig jön neki össze az, ami sikerült a brooklyni etnikai feszültségeket a vásznon briliánsan robbantó Szemet szemértben (Do the Right Thing). A vaskos megoldásoktól általában sem idegenkedő rendező ezúttal totál botfülűvé vált, és új filmjét, Az 5 bajtársat (Da 5 Bloods) a mondanivaló általános iskolás szintű sulykolása és a zavaros hangvétel szinte élvezhetetlenné teszi.

 

Úgy tűnik, Lee legalább szelídült kicsit a korral, üdítő, hogy hatvan fölött már nem folyamatosan dühös, és előző filmjében, a BlacKkKlansmanben kifejezetten viccesen tálalt egy Ku Klux Klanos sztorit, ami azért egyáltalán nem evidens, még akkor sem, ha egy teljesen bizarr megtörtént eset alapján dolgozott. Az 5 bajtárs története viszont teljesen fiktív, a valós alap csak annyi, hogy nem meglepő módon a vietnami háború alatt is megnyilvánult a feketék szisztematikus elnyomása: nagyobb arányban küldték őket a frontra, mint fehér társaikat, minden lehetséges módon diszkriminálták őket a seregben, és hazatérésük után sem sok köszönetet kaptak az amerikai társadalomtól.

 

Ezt a filmes feldolgozásra abszolút érdemes jelenséget Lee négy fekete veterán sztoriján keresztül kívánja körbejárni, akik napjainkban visszatérnek Vietnamba, hogy megkeressék egy összecsapás során meghalt ötödik bajtársuk földi maradványait, no meg azt a ládányi aranyrudat, amit szintén a csatatéren hagytak. 

 

Delroy Lindo, Clarke Peters, Norm Lewis és Isiah Whitlock Jr. papíron ütősnek tűnő négyesét látjuk a főszerepekben (Lee mindegyikükkel dolgozott már, Whitlock Jr.-ral és Lindóval rendszeresen), de a borzalmas dialógusok már az első hosszabb közös jelenetükben aláássák, hogy elhiggyük, igazi embereket látunk: a vietnami kocsmában ülve a négy jó barát úgy nyomja a háborúról, Trumpról és a bevándorlókról a példamondatokat, mintha valami alsósoknak szóló antirasszista tanmesét olvasnának fel. Később a poszttraumás stressztől szenvedő, Trump-szavazó Pault alakító Lindónak és a régi szerelmét, illetve még annál is többet Vietnamban hagyó Otist játszó Petersnek nyílik némi lehetősége a karakterformálásra, de Lewis és Whitlock Jr. lényegében csak azért vannak, hogy a létszámot növeljék: a két és fél órás játékidőbe nem fért bele, hogy személyiséget is kapjanak.

 

Lee úgy gondolta, képes a háború emberi áldozatairól szóló, didaktikus politikai-történelmi drámájába szatirikus hangvételt beemelni úgy, hogy néhol elmegy egészen az idétlenkedős komédiáig, és mindezt még egy kincskeresős kalandfilmmel is ötvözni kívánta. Ez hatalmas tévedés volt részéről, szájbarágóssága miatt akkor sem lett volna nagy film Az 5 bajtárs, ha csak a dráma kibontására szorítkozott volna, így viszont kifejezetten értelmezhetetlen, és szinte lehetetlen vele menni: amikor már épp kezdenénk átérezni a veteránok fájdalmát, feltűnik a színen a túlsúlyos Jean Reno, aki (ön)paródiába hajlítja a filmet, ráadásul amikor a dzsungelbeli expedíció során létrejön némi feszültség, az egyik figura komikus halált hal, és így tovább.

 

Hogy semmilyen tekintetben nem törekedett az életszerűségre, az teljesen világos, ha másból nem, hát abból, hogy a háborús visszapillantásokban is ugyanazok a színészek alakítják a fiatal katonákat, akik a jelenben az időseket. A röhejesen béna háborús jelenetekkel megspékelt film akár átcsaphatna szórakoztatóan bizarrba is, de idáig sosem jut el, marad egy műfajában és hangvételében összevissza csapongó furcsaság. Az arany utáni, egyre több szereplőssé váló hajsza ábrázolásával különösen nehéz mit kezdeni, a jelenetek néhol a Kincs, ami nincs című Bud Spencer-klasszikus bárgyúságával vetekszenek.

 

Néhány megoldás ötletes és önmagában jól működik, ilyen a képarány változtatása a szuperszélesvásznú és 4:3-as közt aszerint, hogy a jelenben vagy a „tévében közvetített” múltban vagyunk éppen, illetve a Marvin Gaye-számok ironikus-találó elhelyezése is, de Lee teátrális gesztusokkal túlmagyaráz mindent, a patetikus kísérőzene megöli az átélést, és, ha nem szoktuk volna már meg a rendezőtől, az is rémesen manipulatív lenne, hogy ismét kapunk eredeti bejátszásokat a háború borzalmairól és a feketék egyenlőségért folytatott harcáról.

 

Könnyen lehet, hogy többen megnézik Az 5 bajtársat a Netflixen most, hogy a fél világ figyelme az amerikai emberjogi demonstrációkra irányul és ráadásul nem is nagyon lehet még moziba menni, mint ahányan amúgy rákattintanának, de azok, akik őszintén kíváncsiak a feketék ügyére és szeretnék magukat képezni a témában, ennél jobb filmet érdemelnének. Javaslom Ava DuVernay-től a 13th-t, vagy akár a Szemet szemértet. Tudjátok, amit az a nagyon dühös fiatal fekete rendező csinált.