Margaret Atwood: Az ehető nő
2020.06.29.

Akár feminista Atwood, akár nem, ezzel a megjelenése óta folyamatosan kapható, mára klasszikusnak tekinthető regénnyel sokat tett azért, hogy a modern nyugati társadalom kénytelen legyen szembenézni azzal, hogy a nők emancipációja terén még van mit tenni. SOHÁR ANIKÓ KRITIKÁJA.

Amikor vagy 25 évvel ezelőtt először olvastam az angol eredetit (The edible woman), nagyon tetszett. És – láss csodát! –másodszor is, 2020-ban is, holott azóta sokat változott a világ, s vele én is. Ám amit Margaret Atwood 1969-ben megírt, az fél évszázaddal később is ugyanúgy hat. Már akkor nyilvánvalóvá tette, hogy oda kell rá figyelni, mert új hangon szólal meg új témáról, fontos mondandója van, egyéni látásmódja, s hozzá fanyar-kesernyés stílusa, amire fölkapta a fejét a kanadai-amerikai irodalmi élet.

Mi lehet ennek az oka az írói kvalitásokon túl? Merthogy abban eddig sem kételkedett senki, hogy Atwood képes remekművekre is, mégsem adták ki ezt a regényét korábban magyarul, pedig vitathatatlanul jó.

Talán az, hogy a téma sajnos még mindig sokakat érint: a nőt még mindig tárgyiasítja a társadalom, a nő még mindig fogyasztási cikk, még mindig utána kiabálhatnak vadidegen pasasok, hogy milyen ennivaló… És még mindig gond, ha valaki nem képes elfogadni a társadalom által rákényszerített női szerepek valamelyikét, ha mást akar, mint amit társadalmi nemétől elvárnak, sőt megkövetelnek. Például anyaként nem rajong gyermekeiért. Vagy hajadonként nem akar mindenáron férjet fogni, de gyerek után vágyódik. Nem húz magassarkú cipőt, nem csináltat frizurát, nem ölt divatos ruhát, nem elégszik meg a felkínált férjhezmenési lehetőséggel. Hajadon létére szexuális életet él, akár több férfival is. Lázad az ellen, hogy nőként csak másodrendű állampolgár lehet, húsz százalékkal kisebb fizetést kap azonos teljesítményért azonos munkakörben, aki karrierje során előbb vagy utóbb beleveri a fejét az üvegplafonba, ami világosan közli vele: eddig és ne tovább! Természetesen ez a férfiakra éppúgy igaz, ám nekik lényegesen több menekülési lehetőségük van, a hatvanas-hetvenes években meg végképp több volt.


A regénytől eltérően az életben ezek a történetek ritkán végződnek happy enddel. Sok nőt fölfal, elemészt a társadalmi gyakorlat, ezt a testképzavaros nők és a családon belüli erőszak női áldozatainak aránytalanul magas számáig rengeteg tény – és tudományos vizsgálat – szemlélteti. Nem, nem csak feminista és/vagy gender nézőpontból.

A mű cselekménye egyébként önéletrajzi ihletésű: Atwood maga is dolgozott közvélemény-kutatóként (Canadian Facts Marketing, 1963-4), s két eljegyzése is felbomlott. A történet Marian McAlpinról, egy fiatal, főiskolát végzett nőről szól, aki albérletben lakik, egy piackutató cégnél dolgozik, maga a megtestesült tiszteletreméltóság, és megpróbál megfelelni a társadalom, a munkahelye, a barátai és a fiúja, később vőlegénye elvárásainak, majd ennek következtében a teste fellázad, egyre kevesebb ételt képes jóízűen elfogyasztani, előbb csak a húst hányja ki, aztán a tojást, sajtot, tökmagot, végül csak vitaminokat eszik, az evészavara nem is múlik el mindaddig, míg a lánynak nem sikerül kiharcolnia önazonosságát. A regény egyik legfontosabb összetett szimbóluma tehát, csöppet sem meglepő módon, az evés: otthon, barátoknál, munkahelyen, étteremben… Marian ráeszmél arra, mi mindent vesz a szájába. Ennek következtében kialakuló ételundora kifejezi tudatalatti tiltakozását minden rákényszerített helyzet ellen (éppúgy, mint az elfutás, vagy az elbújás a nemakarom körülmények közepette). Végső soron azt, hogy nem akar sem fogyasztó, sem elfogyasztott lenni, és ezzel az öntudatra ébredést, az átlépést az önmaga és mások iránt felelős felnőttkorba.

Az elbeszélés hangja komikus, ironikus, itt-ott groteszk, Atwood mindennapinak vélt dolgokat láttat velünk – jogosan – abszurdnak. A hármas (szerencsétlen szám), aránytalan tagolású szerkezet, amelyet az elbeszélői szempont váltása minden részben kiemel, látszólagos egyensúlyi állapotból juttatja el a főszereplőt testi és lelki megpróbáltatásokon át egy új, önismeretre és önelfogadásra alapozott helyzetbe. Az én-narrátorból előbb mindentudó mesélő lesz, majd visszatér az egyes szám első személyű beszámoló, ezzel is kifejezve Marian elidegenedését, majd rátalálását önmagára.

Így lesz belőle – talán – a nőiségét és emberségét nem a külső elvárások, hanem saját belső iránytűje alapján megélő felnőtt. Így a mű nevezhető – a szokásos társadalmi szatíra és feminista tézisregény címkék mellett – fejlődésregénynek is. (Atwood mindig tiltakozott a feminista beskatulyázás ellen, az 1979-es brit kiadáshoz írt előszavában annyit megenged, hogy ez a mű protofeminista.)

Nyitott kérdés, hogy végül Marian merre indul tovább, belesimul-e a fogyasztói társadalomba és a normalitásba, ahogy az egyik szereplő sugallja a végső párbeszédben, vagy a felemésztő kapcsolatok, bekebelező munkahelyek elleni lázadása után biztosít-e neki jobb lehetőségeket a társadalom. Ha a hatvanas évek végén talán még nem is, mostanra, reméljük, már igen. És akár feminista Atwood, akár nem, ezzel a megjelenése óta folyamatosan kapható, mára klasszikusnak tekinthető regénnyel sokat tett azért, hogy a modern nyugati társadalom kénytelen legyen szembenézni azzal, hogy a nők emancipációja terén még van mit tenni.

Nagy örömömre szolgál, hogy magyarul immár a kilencedik Atwood-regény Az ehető nő, méghozzá remek, gördülékeny fordításban. A bennem lappangó filológus ugyan megakadt egy-két fordulaton olvasás közben. Például a 97. oldalon ezen: „Peter másoltatott nekem kulcsot is: inkább szükségből, mint kényelemből”, a helyzet az, hogy a félkész társasház bemutató lakásában élő Peter nem kényelemszeretetből, hanem kényszerűségből másoltat barátnőjének kulcsot, mert még nem működik a kaputelefon. Vagy a 434. oldalon „Az egyik várost átszelő vízmosás”-on, mivel a szövegkörnyezetből egyértelmű, hogy nem több város közül az egyiket szeli át vízmosás, hanem a főszereplő lakóhelyét több vízmosás, tehát „A várost átszelő egyik vízmosás” lenne a pontos szórend. Ugyanakkor a vájtfülűeken kívül alighanem senki sem fog fennakadni ezeken. Ja, és az utolsó mondat kesernyés csattanója lefordíthatatlan, mert a magyar nem tesz különbséget a nő-, a hím- és a semleges nem között egyes szám harmadik személyben, s ezért az „It was delicious” („Nagyon finom volt.”) ’it’-je kínálta többféle értelmezési lehetőség elvész.

Persze, akadt olyan fordítói megoldás, amin elgondolkoztam, például a „hölgy a földszintről” (az eredetiben „the lady down below”) fordulat, az volt ugyanis a benyomásom, hogy Csonka Ágnes a hatvanas-hetvenes évek szókincsét és nyelvhasználatát alkalmazza, ahhoz pedig nem illik a hölgy szó, akkoriban nem volt a köznyelv része. És persze elvész a szexuális konnotáció, a nemi szervekre utaló „odalenn” eufemizmusa. Ezzel együtt a magyar olvasó élvezetes tolmácsolásban kapja kézhez Atwood szövegét.

A borító grafikája nagyszerű, pompásan illik a tartalomhoz, bár az írott információk megoldása kevésbé sikeres, hiszen alapelv a(z angolszász) borítótervezésnél, hogy nem használunk egy felületen négyféle betűt. Őszintén remélem, hogy a könyv Magyarországon is kedvező fogadtatásra lel.

Szerző: Sohár Anikó
Szerző:  Margaret Atwood,  Cím:  Az ehető nő,  Kiadó:  Jelenkor Kiadó,  Fordító:  Csonka Ágnes,  Kiadás éve:  2020,  Oldalszám:  464 oldal,  Ár:  4499 Ft.