Christo halálára
2020.06.13.

Gigantikus, mégis csak pillanatokig élő műveket alkotott. Természeti alakzatokat vagy emberkéz által létrehozott tárgyakat, épületeket csomagolt be. Mi volt munkájának ihletforrása és milyen volt munkamódszere? Ki volt az alkotótársa? BIHARI ÁGNES ISMERTETŐJE.

Minden gigantikus projektje egy zseniális ötlettel és számtalan vázlattal kezdődött. Aztán elindult az esetenként évtizedeken át nyúló küzdelem a szükséges engedélyek megszerzéséért, közben folyt az óriási költségek előteremtése, a nyersanyagok beszerzése, a gyártáshoz szükséges hely és a technikai megoldások megtalálása, míg végül aztán sor került a kivitelezés/felállítás nem kevésbé gigantikus aktusára. Mindezt azért, hogy a létrehozott alkotás néhány hétig létezzen. Ugyanis a megszületett művet annak rövid tündöklése után elbontották, és gondoskodni kellett az esetenként több tonnát kitevő nyersanyag elszállíttatásáról és/vagy megsemmisítéséről is. Ha pedig egy ilyen kör lezárult, rövidesen indult egy újabb; kezdetét vette egy, a korábbihoz hasonlóan teljesen őrültnek tűnő projekt.

Ilyen, egymást követő és egymást átfedő alkotói ciklusokból állt Christo (Christo Vladimirov Javacheff) és párja, Jeanne-Claude (Jeanne-Claude Denat de Guillebon) élete.

A becsomagolt Reichstag, 1995
A becsomagolt Reichstag, 1995

A "the Christos"-ként (Christóék) emlegetett művészek a róluk készült felvételek tanúsága szerint egy egymással tökéletes összhangban működő, a gyerekekre jellemző játékos kreativitást egész életükben őrző alkotópáros volt. 1958 óta alkottak egy párt az életben is, akkor találkozott a bolgár származású Christo Párizsban a Marokkóban született Jeanne-Claude-dal először. Ugyanaznap ünnepelték a születésnapjukat; interjúikban, amiket kollaborációjuk évtizedei alatt adtak, két, testileg ugyan idősödő, de lélekben sosem öregedő alkotónak tűnnek, akik szinte összenőve, egy egységként működtek. Rendszeresen előfordult – különösen közös életük későbbi, az Egyesült Államokban töltött időszakában –, hogy az egyikük által elkezdett mondatot a másikuk fejezte be. Christo szinte minden nagyméretű, helyspecifikus művészeti projektjét együtt vitték végig. Az együttműködés évtizedei alatt kialakult munkamegosztásuk olajozottan működött - erről Jeanne-Claude azt mondta, hogy Christo angyali ártatlansággal megálmodja, ő pedig keményen tárgyal a műkereskedőkkel, kitartóan küzd az adminisztrációval és a bürokráciával, s végül a megvalósuláshoz segíti a kezdetben mindig lehetetlennek tűnő víziót. Így hoztak létre hatalmas energiával és derűvel számos nagy hatású, emblematikus alkotást.  

A Kaliforniában megépített, mintegy a semmiből induló és semmibe kígyózó „indokolatlan” kerítés, a miami Biscayne-öbölben pink színű, lebegő műanyaglepellel körülvett szigetek, a párizsi Pont Neuf 1985-ös aranylón csillogó csomagolása, a berlini Reichstag ezüst burkolata, a New York-i Central Parkban 2005-ben megépített kapu-sor a lengedező narancssárga leplekkel – és még hosszan lehetne folytatni a megvalósult lehetetlenségek sorát.

Több hasonló, a természetbe vagy az épített környezetbe tervezett nagyvonalú művet készítő alkotó írta be a nevét a kortárs művészetbe, de a Christóékéhoz hasonló, organikus módon építkező életmű talán nincs még egy.

Becsomagolt tengerpart, Ausztrália, 1968
Becsomagolt tengerpart, Ausztrália, 1968

Christo és alkotótársa, Jeanne-Claude az alapvető művészeti és társadalmi kérdésekről is egyformán gondolkodtak; vállvetve és keményen, de látszólag minden görcs nélkül ragaszkodtak ötleteik kompromisszummentes megvalósításához. Abban is egyetértettek, hogy soha nem fogadnak el támogatást vagy szponzorációt, hanem teljesen önerőből teremtik elő a műveik megvalósításához szükséges súlyos összegeket. Ehhez a projektjeik vázlatait, a megvalósulás alatt álló vagy megvalósult művekhez készülő rajzokat, dokumentációkat adták el az évek alatt kialakult gyűjtőkörük tehetős tagjainak. Ugyanígy ragaszkodtak ahhoz is, hogy minden munkájukat ingyenesen lehessen megtekinteni, esetenként használatba venni abban a rövid időintervallumban, amíg a mű létezik.

És hogy mivégre hozták létre ezeket a gigantikus, meglepő és efemer alkotásokat? „Nem üzeneteket és nem szimbólumokat építünk” – mondta egy interjúban Jeanne-Claude. „Ezek csupán műtárgyak, semmi egyebek. Az akarjuk, hogy jó érzés legyen rájuk nézni.”

Az alkotót, ha lehet, mindig érdemes meghallgatni az általa létrehozott műről, de azért nem kell kizárólagos értelmezésként elfogadni, amit mond. Bár Christo és Jeanne-Claude munkáinak vizuális megjelenése különleges élvezetet nyújt a befogadó szemének és játékosságra nyitott elméjének, ezek a művek – mint a jó műtárgyak többsége – kétségtelenül több rétegűek, és mint ilyenek, izgalmas jelentések hordozói. Jó rájuk nézni, az biztos, de az is biztos, hogy elgondolkodtatnak, felráznak, meglepnek, sugallnak.

A becsomagolt Viktor Emmánuel-emlékmű Milánóban, 1970
A becsomagolt Viktor Emmánuel-emlékmű Milánóban, 1970

Letakarás, elfedés – a kozmetikázás vagy elrejtés eszköze lenne? Műelemzők rámutattak arra, hogy Christo egyik védjegyévé fejlődött technikája, a „csomagolás” pályájának abból a korai időszakából eredhet, amikor még Bulgáriában élt, és egy fiatal művészekből álló szocialista brigádban dolgozott, amelynek a párt által kijelölt feladatként a nemzetközi utak és vasutak mentén az ország presztízsét rontó látványokat kellett eltakarnia és/vagy eltüntetnie. 1956-tól már nyugaton folytatta a csomagolást, előbb kisebb tárgyakon, mintegy szobrokat létrehozva, majd a méretek egyre nagyobbak lettek.

„Minden megvalósult projektünk a szabadságról szól.” - mondta Christo egy interjúban. „Senki nem tudja őket megvásárolni, birtokolni, senki nem szedhet belépőjegyet a megtekintésükhöz. Néhány napig léteznek csak, aztán eltűnnek. Úgy is mondhatnám, gyengéden zavart keltő elemeket hozunk létre.”

Ilyen „gyengéden zavart keltő elem” lett volna pl. az Abu-Dzabiba tervezett, 410 000 (!) olajoshordóból építendő masztaba (síremlék) is, amelynek ötlete még 1977-ben született. Mert minden komolynak tűnő tagadás ellenére a Christo és Jeanne-Claude művészpáros nagyon is érezte a világ eseményeit, határozott véleményük volt róla, és reflektáltak rá. Sem a helyszínek, sem a megváltoztatott, átvarázsolt helyek vagy épületek nem véletlen választás eredményei.

Amikor idén májusban a 84 éves Christo elhunyt, több mint 20 megvalósított projektet (illetve ezek dokumentációit) hagyott hátra,

A rózsaszín műanyagfóliával körülvett miami szigetek, 1983
A rózsaszín műanyagfóliával körülvett miami szigetek, 1983

és legalább még egyszer ennyi, már soha fel nem épülő tervet. 11 évvel élte túl alkotótársát, lelki-szellemi másik felét, Jeanne-Claude-ot. Christo nem állt le a munkával társa halála után sem, gyakorlatilag élete legvégső percéig dolgozott. Utolsó, a megvalósulás szakaszába lépett művét, a párizsi Diadalív becsomagolását azonban már nem érte meg, a Covid-19 közbeszólt, el kellett halasztani az idei év áprilisára tervezett avatást.

Szerző: Bihari Ágnes
Címkék: Christo