Az összes többi szám is kamaramű, közülük három vokális és hat hangszeres; ám a hangszeres művek között kettő is akad, amely szöveges dallamot – konkrétan magyar népdaltöredékeket – idéz fel, tehát a lemez anyagának fele legalább részben vokális fogantatású. A zenészek közül – a megszólalás sorrendjében – az Egri & Pertis Duó és Virág Emese zongorán, Klenyán Csaba klarinéton, Baráth Nóra angolkürtön, Somogyi Péter hegedűn, Tóth Balázs brácsán, Hollós Máté Clavinova CVP 98-on és beszédhangjával működött közre; egy művet a Somogyi-vonósnégyes (Somogyi Péter, Lendvai György, Tóth Balázs és Pólus László) adott elő; énekes(nő)ként pedig – tulajdonképpen velük kellett volna kezdenem – Baráth Emőkét, Miksch Adriennt és Meláth Andreát hallhatjuk a lemezen. Mindent összevéve: parádés előadói gárda.

A lemez kísérőfüzetében Hollós Máté nem rejti véka alá, hogy szerzői CD-je anyagának – sőt talán egész zeneszerzői habitusának – három meghatározó motívuma a szomorúság, a sírás és a búcsú. Kevés szemérmesebb embert és művészt ismerek nála; s noha a felvételt meghallgatva igazat kell adnom önjellemzésének – hozzátéve, hogy az idő előrehaladtával, a különféle búcsúk közeledtével mintha átforrósodott, személyesebbé vált volna a hangja –, azért az ő művészetében a tragikus tartalmak jellemzően rezignáció formájában kristályosodnak – vagy kristályosodtak? – ki. És jóllehet éppen ebben az anyagban ez nem jelentkezik hangsúlyosan – vagy inkább csak a címek nyelvi szintjén mutatkozik meg –, a Hollós Máté-i rezignációt rendesen valamifajta játékosság ellenpontozza, a hangulati változatosságot is szolgálva. Az egyhúrúnak álcázott lant fogólapja mögött rezonáns húrok sora van elrejtve.

A kivétel nélkül kis létszámú együttest, legfeljebb négy előadót kívánó darabok ugyanakkor változatos összetételűek: csupán egy „előadó-apparátus”, nevezetesen a szólóban játszó zongora fordul elő kétszer. De hallunk kétzongorás művet, a Doppiano című háromtételes kompozíciót, amely az Egri–Pertis duó felkérésére született, és az ő előadásukban is csendül fel. A három tétel közül egyik sem gyors – Hollós itt mintha a Négy zenekari darab Bartókjának vagy éppen a Krisztus szavait kommentáló lassú tételsorozatot író Haydnnak a példáját követné: nála még a himnikus hangon kezdődő zárótétel is baljóslatú sirató-félébe torkollik.

Egyetlen állókép, a szomorúság finom portréja a Clarinetristesse című, Klenyán Csaba által előadott klarinét-szólódarab; ha az imént Bartókot és Haydnt emlegettem, akkor itt esetleg Schubert hatása feltételezhető: ő az, akinek egy-egy daláról vagy hangszeres tételéről úgy érezhetjük, hogy csakis a szomorúságról szól, semmi másról.

A játékos címadás a következő darabban – Angol dalok angolkürttel – is tetten érhető. A ritka előadói apparátus – szoprán hang, angolkürt és zongora – a felkérésből adódott, viszont Yeats és Wordsworth egy-egy versére bámulatosan angol hangvételű és lélegzésű zenét komponált a szerző. S mivel Baráth Emőke is szinte anyanyelvi szinten – itt elsősorban a zenei anyanyelvre gondolok – birtokolja a 20. századi angol vokális stílust és kifejezést, az eredmény kifejezetten élményszerű volt, hála az angolkürtön játszó Baráth Nórának és az egész lemezen ideális zongorakísérőként közreműködő Virág Emesének is.

A CD következő, majd utolsó előtti számaként azután Virág Emese két szóló-zongoraművet is előad: a Könnyek és a Búcsú előtt című kompozíciót – ebben a kevésbé megszokott szerepében is meggyőzően, expresszíven. Az utóbbi darab mintha a mozarti, tragikus-drámai g-moll hangnemet akarta volna újjáértelmezni a maga rezignált és halkszavú módján.

A következő mű a Te túl, rózsám, te túl kezdetű népdal kegyetlen alaphelyzetét, a megmásíthatatlan elszakítottságot fogalmazza újra a klarinét, hegedű és brácsa triójára komponált, egytételes műben. A következő dal, melynek címe Epidauroszi tücskök, szóljatok!, igen különleges darab: Devecseri Gábor megkapó szépségű versét Hollós Máté zongora helyett a Clavinova CVP 98 elnevezésű szintetizátoron kíséri benne; az előre felvett kíséretet maga a szerző szólaltatta meg. Ez a darab, úgy vélem, az egész lemez tetőpontja, legjelentősebb pillanata. A szép vers – mint a program többi dalában – igen jelentékeny ihletforrást jelenthetett Hollós számára, aki itt is vérbeli vokális szerzőnek bizonyul, igen jól énekelhető és kifejező eszközökben gazdag énekszólamot alkotva; ehhez járul azután, hogy a kísérő hangszer számára is hasonló súlyú, úgyszólván zenekari hangszíngazdagságot képviselő és finom ötletekkel, így nagyon életszerű tücsökciripeléssel is dúsított szólamot írt. Ez a jelentékeny szövegű és zenéjű dal azután összetalálkozott Miksch Adrienn lehengerlő tehetségével, hangi, szövegmondás- és kifejezésbeli kiválóságával, s mindehhez járuló bámulatos koncentráltságával és precizitásával. A darab minden hangját öröm volt hallgatni.

Végül pedig a Robert Burns csodálatos versére John Anderson, szivem, John címmel komponált dal hozza el a zeneszerző Hollós legpoétikusabb pillanatait. Ez a mű végleg megerősíthet minket abban a meggyőződésünkben, hogy az élő elsőrangú magyar dalkomponisták – mint Vajda, Orbán és Csemiczky – exkluzív klubjához Hollós Mátét is feltétlenül hozzá kell számítani. S mondanom sem kell: Meláth Andrea is nagyszerűen énekelt, csak éppen ezt mindnyájan előre tudhattuk róla.