Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MINDANNYIAN PALESZTINOK

Elia Suleiman: Mennyországnak kell lennie
2020. jún. 11.
Gondozd magad a citromfát, ha elégedetlen vagy a lopott gyümölccsel: még nyeljük a paródia keserédes könnyeit, mikor magunkra ismerünk messzi tájak előítéleteiben. A "palesztin Roy Andersson" legújabb fricskája mindenkit eltalál. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.
Valószínűleg lehetetlen az ésszerűség és ráció nyelvén beszélni a világ olyan rendkívül komplex, történelmi, hitbéli és személyes rétegekkel terhelt emberi viszonyairól, mint amilyen az izraeli-palesztin együttélés/konfliktus. Miként lehetne leírni azt az érzelmek teljes skáláját magába foglaló, egymásnak ellentmondó életmódok és hagyományok mindkét oldalon való jelenlétére épülő, feloldhatatlan konfliktusokkal és megbocsáthatatlan sérelmekkel teli, egyszerre kényszerű és foggal-körömmel őrzött összefonódottságot, ami az életnek minden percét áthatja a világnak azon a részén? 
 

A palesztin Elia Suleiman válasza erre az elmúlt húsz évben folyamatosan az abszurd volt. A kétezres évek egyik legszenzációsabb – bár talán kevésbé ismert – filmje az a Deus ex machina (2002), ami a keserédes nevetés, az érzelmi átélés és a realizmust a legváratlanabb pillanatban észbontó felszabadultsággal maga mögött hagyó szürreális érzületnek ritkán láthatóan gazdag és magával ragadó keveréke. Ennek alapján a kritikusok szokták őt a palesztin Roy Anderssonként emlegetni, ami sok tekintetben valóban helytálló megközelítés, csak talán a bunueli ihletésű indulat nélkül.
 
Suleiman filmjeiben ugyanis az a leginkább magával ragadó, hogy miközben felmutatja az ábrázolt világ élhetetlen abszurditását, legtöbbször az az érzésünk, hogy egyik oldalt sem tudja igazán elítélni, hogy a paródia minden oldalt egyformán érint és megért. Ehhez pedig az a külső tekintet szükséges, amit azáltal tud megvalósítani, hogy minden filmjének (egyik) főszerepét ő maga alakítja. Egy rendkívül szűkszavú, Buster Keaton-i faarccal a világ ellentmondásosságaira ítélkezés nélkül rácsodálkozó figura kerül így a középpontba, akinek segítségével mi is elkezdjük külső nézőpontból látni a világ leghétköznapibb, jelentéktelen kis rítusait, amelyek viszont épp az elidegenedett külső pillantástól parodisztikussá válnak. Néhány nagyon jól eltalált pillanat túlzásai pedig a világot tűélesen láttató abszurd szintjére emelik mindezt, a realizmustól elszakadó abszurditással téve egyenrangúvá a korábban valósként tálalt mindennapi normalitást.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
A Mennyországnak kell lennie úgy kezdődik, mint a legtöbb Suleiman-film: a názáreti püspök által vezetett körmenetet – valószínűleg a misebort megdézsmáló hívők – csínytevésszerűen kizárják a templomból, mire az egy oldalajtó berúgásával és néhány pofon kiosztásával, a hívek rezzenéstelen tekintete előtt helyreállítja a rendet. De talán még jobban érzékelteti azt a lelkiállapotot és élethelyzetet, ahol a feszültségek és konfliktusok az elfojtás és a kirobbanás határán egyensúlyoznak, az a néhány perccel később kibontakozó jelenetsor, amely során a citromlopáson ért szomszéd végül nyesni, majd öntözni kezdi a szóban forgó fát, mert nem tartja elég nagynak és érettnek az onnan szerzett gyümölcsöt.
 
Nemsokára azonban perspektívát vált a legutóbbi filmje óta láthatóan megöregedett rendező, és szemléletmódját valamint annak tárgyát globális szintre emeli. Immár teljes mértékben önmagát alakítva Párizsba, majd New Yorkba utazik többek közt azért, hogy készülő új filmjéhez pénzt hajtson fel. Ezek az utazások pedig lehetőséget teremtenek számára, hogy ugyanazzal a szenvtelen külső tekintettel pillantson az utcai tolvajt egykerekű segway-en üldöző párizsi rendőrök koreográfiájára, a kávéházi terasz méretét rigorózusan kimérő közterületesek fontoskodására, vagy éppen a Central Parkban tüntető fittséggel babakocsi-tornát fitogtató öntudatos anyák menetére. Ráadásul ezekben a helyzetekben nem csak a megfigyelt világ válik irónia tárgyává, hanem a megfigyelő is, aki például értetlenül szemléli a szinte kiüresedett Párizst, amelyen csak tankok, harckocsik és katonai egységek vonulgatnak, anélkül, hogy tudná: július tizennegyedike, a katonai parádéval ünnepelt nemzeti ünnep van.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
Vígjátékként címkézi a forgalmazó a filmet, és valóban sok tekintetben a némafilmes burleszkhez áll a legközelebb, nem mellékesen azért is, mert Suleiman karaktere alig négy szót szól az egész film alatt. A központi karakter attitűdjét leginkább az involvált szemlélődés szókapcsolattal írhatjuk le, hiszen miközben főleg megfigyel, azért az események rá is hatással vannak, a kívülálló tekintet soha nem lehet annyira távoli, hogy – burleszkmetaforát használva – ne találja el egy eltévedt pofon vagy tortaszelet. Fontos eleme ennek a direkt önéletrajzi szál, ami talán arra is magyarázatot kíván adni, hogy miért nem forgatott filmet Suleiman az elmúlt tíz évben – ennek azonban e sorok írója szerint nem csak a külföldi producerek beszűkültsége az oka, hanem az előző mű (The Time That Remains, 2010, itthon nem forgalmazták) elhibázottsága. Suleiman abszurdba hajló megközelítésének egyik legfontosabb pillére korábban a palesztin élethelyzet lehetetlenségének ábrázolása ellenére a viszonylagos elfogulatlanság volt. A 2010-es, történelmi léptékű filmben azonban ez felborult, és az egész mű fókuszt vesztett: nem az ábrázolt jelenség emberi természet és kultúra összefüggéseiben rejtező magját, hanem annak felszíni megjelenéseit hangsúlyozta.
 
A Mennyországnak kell lennie viszont egyrészt visszatérés a korábbi árnyaltsághoz, másrészt a lokálisról globálisra történő szemléletváltás miatt az életműben új szintet képvisel. Időnkénti túlzásai ellenére arra mutat rá ugyanis nagyon világosan, hogy az, amin a nemzetközi fesztiválok és a nyugati művészmozik közönsége korábbi filmjeit nézve megértően mosolygott, nem csak a Közel-Kelet jellemzője. Elia Suleiman ebben a filmben felszámolja azt az önegzotizáló szemléletet, aminek sikerét köszönhette, mint az önmaga környezetére parodisztikusságig külső szemmel tekinteni képes periféria képviselője. A megfelelni vágyásból, a bizonyos konfliktusok színpadiasan nyílttá tételéből, míg mások nyájasságba oldásából álló örök színház mindenütt az együttélés alapvető szervezőelve, pózokba merevedett szerepek teszik tönkre az életet itt is, ott is – állítja az új film. Röviden: akár tetszik, akár nem, mindannyian palesztinok vagyunk.
 
A filmet az elmúlt évek többszáz művészfilmét magyar felirattal elérhetővé tevő Cinego platformon néztük meg, februári mozibemutatója után jelenleg is ott elérhető.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek