Az Anima Musicae Kamarazenekar két vonósszerenád-lemeze / Hungaroton
2020.06.17.

Bár kortárs kiadványokról van szó, a lemezek mégis történeti asszociációkat juttattak az eszembe: két ellentmondásos „aranykor” akusztikus emlékfoszlányaiként hallgattam őket. MERÉNYI PÉTER ÍRÁSA.

Az ellentmondásos „aranykorok” kifejezés alatt egyrészt a kései magyar államszocializmus hanglemez-konjunktúrájára gondolok, másrészt pedig az 1920 előtti Kelet-Közép-Európa kulturális viszonyaira. Kezdem az elsővel. A Hungaroton a hetvenes-nyolcvanas években sok lemezt adott ki a Liszt Ferenc Kamarazenekar felvételeiből, s az Anima Musicae Kamarazenekar hasonló együttesként és – így érhető módon – hasonló repertoárral mintha megpróbálna megismételni valamit a múltból. Habár az együttes teljes mértékben a 2010-es évek gyermeke: tíz éve alapították fiatal művészek.
 

A több mint százéves múlt pedig a megszólaló zeneművek miatt került az érdeklődésem homlokterébe. Hiszen mindegyik kompozíció a hosszú tizenkilencedik század utolsó harmadában készült, és a maguk módján mind-mind kapcsolódik a kelet-európai, kelet-közép-európai kulturális önazonosságok, stílusok rendszerébe – leglátványosabb módon a népies rájátszások, zenei témák révén. Az első vonósszerenád-lemezen Dohnányi és Csajkovszkij egy-egy darabja, a másodikon a cseh Josef Suk – Dvořák tanítványa és veje –, valamint maga Dvořák egy-egy műve szólal meg. A felvételek 2017 végén, valamint 2018 és 2019 fordulóján készültek, a kiadványok 2019-ben, valamint 2020-ban jelentek meg a Hungaroton gondozásában.
 
Mindkét lemezt egy igazi sztármű, egy látványos és szerethető repertoárdarab zárja: az elsőt Csajkovszkij E-dúr szerenádja (op. 48, 1880), a másodikat Dvořák Esz-dúr műve (op. 22, 1875). Előttük egy kevésbé ismert darab fut le. A 2019-es lemezt Dohnányi C-dúr szerenádja (op. 10, 1902) nyitja, amely eredetileg egyébként nem vonós kamarazenekarra, hanem vonóstrióra – hegedűre, brácsára és gordonkára – készült. Ezen a kiadványon egy átiratot ismerhet meg a hallgató: Dmitrij Szitkoveckij (angolosan: Dmitry Sitkovetsky) szovjet-orosz hegedűs-karmester munkáját. Dohnányi szerenádja, s annak is különösen a darab elején álló tételei a modernitás friss és érdekes szeleit hozzák, főleg a modális fordulatok, dallamok révén.
 

A 2020-as kiadványt Josef Suk Esz-dúr vonósszerenádja (op. 6, 1892) nyitja. A zeneszerző tizennyolc évesen a Prágai Konzervatórium hallgatójaként, Dvořák tanítványaként komponálta ezt a művet, s maga Johannes Brahms szorgalmazta a kiadását. Ebből is látszik, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia kulturális elitje – hasonlóan a politikai és a gazdasági elithez, valamint a középosztályhoz – mélyen integrált, soknemzetiségű, alkotmányos liberális-konzervatív birodalomban élt, nem pedig a jelenkor nyelvileg és kulturálisan be-bezárkózó nemzetállami szigetecskéin. De visszatérve Suk vonósszerenádjához: Dvořák azonos műfajú kompozíciójával párba állítva, annak árnyékában már-már szinte súlytalannak és érdektelennek tűnik. Dvořák művének második tétele, egy népiesre színezett, édes-bús keringő (Menuetto – Allegro con moto) tényleg a felejthetetlen dallamok egyike.
 
Röviden az interpretációról, valamint hangfelvétel-esztétikai kérdésekről is szólnom kell. Mind az előadást, mind pedig a felvételt jónak, szépnek, pontosnak érzem. Azonban hiányzik az a különlegesség, egyediség, szabadság, ami igazán emlékezetessé tehetné. A szólamok, a hangszerek egymáshoz viszonyított aránya tetszik, bár ízlésemhez mérten sok esetben túl közelről, túl nyersen szólnak a vonósok. Hiányolom azt a kellemes mélységet, elmosódottságot, ami egy hangversenyterem „lekerekített”, finoman távoli hangzásélményére emlékeztet.
 
Persze figyelembe kell venni a társadalmi-gazdasági körülményeket. A mai magyarországi klasszikus zenei lemezkiadást szemlélve – főleg annak szerény volumenére gondolva –, mindenképpen örülhet a zenekedvelő közönség az Anima Musicae Kamarazenekar két vonósszerenád-lemezének.
Kiadó:  Hungaroton,  Kiadás éve:  2019 és 2020