Beszélgetés Szilasi Lászlóval
2020.06.11.

A dolgok értékét az adja meg, hogy semmi nem tart örökké. A nemrég megjelent Kései házasság című kötet írójával, Szilasi Lászlóval beszélgettünk. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Nagyon éles a váltás az előző könyvedhez, a Luther kutyáihoz képest, ha a most megjelent Kései házasságot olvassa az ember. Visszatértél a történetmeséléshez, vagy az egy különálló történet volt az életműben?
 
Szilasi László: Mészöly Miklós szavaihoz tartom magam, aki azt mondta, hogy mindent csak egyszer szabad megírni. Próbáltam valami teljesen mást csinálni, mint a Luther kutyáiban, ami valóban egy különálló, különös, a tanúság poétikájára épülő történet volt. 
 
Szilasi László
Szilasi László
R: Ez egy hosszú szerelmi történet a korra jellemző sorjelzőkkel, utóbbi miatt gondolhatnám, hogy valós.
 
SzL: A Kései házasságot valóban létező személyek ihlették, de nem az ő történetüket írtam meg, hanem másfelé vittem az eseményeket. Őket látva gondoltam úgy, hogy írok egy szép szerelmes könyvet, ami még akkor is szép, ha a férfi kicsit erőszakos, türelmetlen, nem figyel igazából a nőre, aki a maga módján erős, mert mindezt elviseli. Az ő történetük ez az ötvenöt év. Vannak benne történelmi események. Nem akartam a szövegbe évszámokat beleírni, lényegesebb, hogy az adott évben milyen események voltak, ami megmaradt az emlékezetben. Aki már élt ebben az időben, bizonyos hányadukra emlékezhet. Nekem nincsen túlságosan jó emlékezőtehetségem, úgy válogattam, hogy vajon mire emlékeznék én, ha lenne.
 
R: A történet egy uszodában kezdődik, ahol a főszereplőnő úszás közben a múltra emlékezik, az ő szemszögéből látjuk az eseményeket.
 
SzL: Az volt az elképzelésem, hogy másfél-két oldalas egységeket fogok írni, mert azt gondoltam, hogy nagyjából ennyi olvasható el, amíg egy duplahosszt végigúszunk az uszodában. A női szemszög pedig mindig izgatott. Nyilván nem azért, mert azt nagyjából el tudom képzelni, hogy milyen, amikor nőből beszélek. Inkább az volt a kihívás, hogy megtaláljam azokat a szavakat és érveket, amiket egy nő használ.
 
R: Más szavakat használnak a nők?
 
SzL: Magánéleti, szerelmi ügyekben igen, de ez egyszerűen nyelvi kérdés. A beszédmód másik része, hogy a nők évszázadokig nem járhattak egyetemre, nem tanulhatták meg azokat az érvelési stratégiákat, amiket a retorika tanít. Nyilván a nők is érvelnek, de nem úgy, ahogy ezt meg lehetett tanulni. Amikor még tudós voltam, foglalkoztam női költők verseivel, hogy milyen volt mindez a régi magyar költészetben, és mindegyik nyelvről az derült ki, hogy férfi. Nem volt mindig női nyelv, amit használtak, az a férfiak nyelvét utánozta. Ez persze ma már teljesen másképpen van. Ennek próbáltam utánajárni, hogy milyen lenne, ha egy nő írná meg ennek a hosszú szerelemnek a történetét. Ugyanakkor nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy a női nyelv „nőcis”, sőt azt sem gondolom, hogy a nők érzelegnének, hogy több szerepet játszanak az érzelmek a beszédükben, mint a férfinél. A szavak megválasztása és az érvelés módja az, ami megkülönbözteti őket. Ez volt a legfontosabb. A könyvben van a nő, aki beszél, cselekszik, belső monológjai vannak és van egy narrátor, aki nagyon közel áll hozzá. Ez a háromféle narráció tipográfiailag és retorikailag is elválasztódik. Első két olvasóm a két exem volt, illetve a szerkesztő, Darvasi László, és ők sok kritikai észrevételt tettek.
 

R: Ebben a regényben is, de a korábbiakban is fontos szerepet játszik az idő, persze különböző módon. Ennyire fontos neked?
 
SzL: Valóban az egyik legfőbb problémám. Egyfelől – mondjuk úgy, hogy – az életemben. Másfelől, hogy hogyan tudja egy szépirodalmi szöveg érzékeltetni, hogy minden elmúlik. Bármihez ragaszkodsz, annak az adja az értékét, hogy nem tart örökké. Régóta foglalkoztat, hogy mi erre a válaszunk. Leginkább akkor, amikor van valami nagy vállalás, döntés, munka, stb., akkor, mondjuk, Babits, Jókai vagy Bessenyei György mit csináltak előtte, hogyan használták az időt, miközben készültek. Az ember egyre több dolgot gyűjt magába, mondhatnám ezt bölcsességnek vagy tapasztalásnak, vagy egyszerűen öregedésnek, ezt próbálom végiggondolni az írásaimban.
 
R: Előző műved, a Luther kutyái a betegséged története. A személyes életedről akartál írni, terápia volt? Vagy folytatni akartad azt a hagyományt, amit Babits, Karinthy, Esterházy művei fémjeleznek?
 
SzL: Az író azt kapja, ami jár neki, abból kell merítenie. Például, hogy Nádas meghalt, aztán mégsem, hogy a Darvasi majdnem, amikor legionellája volt. Amikor volt ez a hosszantartó betegség, azt gondoltam, hogy íróilag ez egy csodálatos anyag, föl lehet tenni azokat a kérdéseket, amik alapkérdések az ember életében. Hogy mennyire bírok őszinte lenni, amiről igazából nem tudom, hogy micsoda, de azt gondoltam, hogy ebben a kontextusban a mondatok autentikusak lesznek. Azt hiszem, mindent megírtam, a hasmenéstől a székrekedésig, az orvosok nagyon hálásak voltak nekem, rögzítettem a teljes kórképet. Azt gondolom, az őszinteség tekintetében itt jól vizsgáztam. Nem a magyar egészségügyről akartam beszélni, hanem a tüneteimről, de végül önismereti könyv lett belőle.
 
R: Ugyanakkor van egy másik síkja is a könyvnek, a családtörténet felölel egy századot, ami azért jelzi, hogy nem csak a betegség leírása izgatott.
 
SzL: Ha egy önéletírást írsz, akkor ebbe beletartozik a szüleid, nagyszüleid emlékének együttese, ugyanakkor az is, ami majd az utódaiddal történik. Sok irányba nyúlik el a könyv, olyan irányokba is, amik előre tervezhetetlenek voltak és tanulságossá váltak.  A rosszullét egy régi magyar irodalomtörténet órán történt kedd este, és megkérdeztem barátaimat, hogyan zajlott az egész, mert semmire nem emlékeztem. Furcsa módon nem az történt, mint ami ilyenkor szokott, hogy mindenki másképpen mesél el egy történetet, hanem mindenki ugyanazt mondta. Olyan persze volt, hogy a történetrészek fésűs módon összekapcsolódtak, de elbeszélőként nagyon tanulságos volt ezeket meghallgatni. Ennek az eseménynek vannak kihatásai arra, hogy egy történetet hogyan tudok majd elmesélni. Az egész ráadásul nagyon bonyolult volt, mert minden kis elem hatással volt a többire. Ha néha beleolvasok, csodálkozva látom, hogy milyen írói megoldások kerültek a kötetbe.
 

R: Íróként jelentett-e változást a korábbiakhoz képest?
 
SzL: Talán nem. Folyton visszatérek makacsul ahhoz, amit mindig hangsúlyozok, hogy minden elmúlik. Ez nem tragikus esemény, nem dráma, hanem ez adja meg a dolgok értékét. Egyébként sem hiszem, hogy az számítana, hogy ez a nyomorult író mit mond, inkább az, hogyan mondja. Sokféle beszédmód van benne, simán bemásoltam zárójelentéseket, korábbi írásokat, bármit, ha úgy éreztem szükségem van rá, hála istennek nem lett egységes a nyelve. A rendszerváltás után volt egy korszak, amikor Garaczi László prózája uralkodott – nagyon helyesen – a kritikusok értékítéletében. Ott csodálkoztak rá először, hogy nincsen azonos műfaj, nincsen azonos nyelv, hanem valaki a hirtelen leszakadt szabadságban minden művében mindig másképp beszél. Ez akkor kis szövegekre vonatkozott, de később a regényeknél is ezt hangsúlyozták.  Szerintem nyolcszáz oldal ugyanazon a nyelven szörnyen unalmas, próbáltam ennek ellene tartani, meglátjuk, hova vezet, mennyire lesz ez az ajánlat maradandó.
 
Azt szeretném, ha nem volna egyforma könyvem. Ha azt gondoljuk, hogy az irodalom feladata az, hogy tágítsa a nyelv megismerő képességét, akkor pazarlás, hogy alkotok valamit és többször legyártom. Ha egyszer valami leíródik, az egy ajánlat az olvasónak is, egyediséget föltételez, úgyhogy remélem, semmi nem egyforma semmivel nálam.
 
R: Valami mégis visszaköszön: a békési világ hangulata.
 
SzL: A hely szerintem nagyon fontos. Békéscsabának van a Jamina nevű városrésze, ott a Könyves utca belefut a Franklin utcába, ahol mi laktunk. A mai napig érzem a hangulatát. A hely sokféle dolgot magába szippant és őriz, benne van az emberek kultúrája vagy kulturálatlansága. Péter László, Szeged helytörténésze úgy fogalmazott, hogy volt a nagy „békési kirajzás”, túl sokan kerültek erről a vidékről Szegedre. Én ezt így nem gondolnám, nem látom, hogy a békésiek kilógnának a szegedi világból, de komolyan veszem ezt a mondatot. Szerintem jó is, hogy komolyam veszem.
 
R: Az írásaidban csak nagyon áttételesen van jelen a politika, talán leginkább A harmadik hídban, de nem jellemező rád a direkt politizálás.
 
SzL: Remélem. Nagyon határozott nézeteim vannak, és egy rendes világban angolosan konzervatív lennék. De itt most nem lehetsz konzervatív, mert nagyon sok minden el van rontva. Van, amit mi rontottunk el, van, ami évszázadok óta romlik. És persze sok mindent ki kellene javítani. De nem vagyok politizáló író. Valaha voltam egy rövid ideig, vezettünk diáksztrájkot a kilencvenes évek környékén, kimentünk az utcára, magasabb fizetést követeltünk, de ez nem nekem való. Pikó András barátom, aki azóta a 8. kerület polgármestere lett, ő a politikus, én nem.
 
Az a jó, ha az olvasó gondol valamit erről a művek olvasása után. A harmadik hídban volt egy jelenet, ami a szegedi Anna-kútnál játszódott, ahol az emberek – többek között a hajléktalanok – megtöltötték az üvegeiket gyógyvízzel, aztán jött valaki és jó protestáns módjára azt mondta, hogy nem vagytok elég szorgalmasak, azért kerültök ilyen helyzetbe. De aztán ez valahogy kihúzódott a szövegből. Túl direktnek éreztem. Persze, én is tudom, hogy a magyar próza indulásakor az állatmesék végén volt egy kis vers. Az volt a címe, hogy ertelme. Én is szeretem a tanulságot odatenni, mert hajlok a didaxisra. De jó esetben kihúzom.
Címkék: Szilasi László