Témám, mint csillag az égen. 

Hát nem olyan az élet, mint tavaly ilyenkor? Mindjárt bőszen felejteni kezdünk, holnap a maszkról már azt se tudják a népek, hogy az nem csak a Money Heist idolja, és a Cecília nevet is visszaveszi a többi szőke, vörös, barna és fekete Cecília masamódlány. S bár még szól a szép, himnikus magyar beszéd, amikor Csokits néni (95) nyolc másodperccel déli harangszó előtt berohan a Mannába a macskakekszért, és aztán bújócskázni kezd – a Carte d’Or mélyhűtőjében találják meg este tízkor, el lehet kopogni az arcán a Bocibocit, de holnap már mindenki úgy és akkor abszolválja a bevásárlást, ahogy és amikor neki tetszik. Bármikor megvehetitek a gumit meg a Hellt, fiatalok, ajvé. 

 

Trianonról mit is mondhatnók a nagy szellemi vándor, K. László után, kinek alapvetése a tárgyban a szűkre metszett kárpáti égre fölfesthető akár. De ha most vicceltem, akkor TGM előző heti ÉS-béli írása tényleg kimeríti a teljesség szolid igényét. 

Dzsudzsák itt, Dzsudzsák ott, istenem, a mi csapatkapitányunk, lehetne látványnovella, kisfiunk, nagy útlevéllel. 

A labdarúgás művészet. Aha. Hát nem vihetném harcba az esztétika pitbullját egy briliáns, angolosan iskolás esszéért a tárgyban?! Az üresség művészete, Marika néni?

 

Áll az iskola előtt, van egy kis szívnagyobbodása, azért is szerelték le, éppen az jut az eszébe, most már délelőtt is megcsalhatja az asszony. Régi kollégától kellett kölcsönkérni egy gumibotot, az övével a beteg pöszmétebokrot támasztotta ki. A bácsi azért van itt, hogy vigyázzon rám? Na, takarodsz az erkölcstan órára, mert szétb. Roham a következő szünetben, Móricka a mellkasán ugrálva indítja újra a szívét. A mentőben veszi észre, hogy eltűnt a karperec. Szép, fojtott zsigernovella lehetne, ugye? 

Nem és nem.  

A szellő táncoltatta virágokat tárgyiasítaná boldog fecsegésem, melyek az erkélyeken szolgálnak bolondériás szenvedélyeket. Vagy olyan belvárosi kis kertekben, melyekben általában gyülevész kanmacskák spriccelik hókon a látványtalan gaznövényt. 

 

Csak egy apróságot még, figyelmeztetésként. Aki nem vette észre, aki nem figyelte meg, aki nem eszmélt arra, hogy ez a tavasz, az idei, a koronavírustól sújtott, felhatalmazásos, labdarúgástalan, legalább tíz esztendő óta egy rendes, becsületes tavasz volt. Nem átmeneti, dehogyis pillanatnyi, nem rohant fejvesztve a téli hóvirágtól a gyilkos hőgutáig egy buta hét alatt. Én korrektül meg nem tudom mondani, mikor volt utoljára három hónapon át tartó tavasz nálunk. Mikor? Na, jó, rendes, becsületes tavaszon uborkával kérkedni aránytévesztés. Ja, hogy milyen is az a becsületes tavasz? Hát olyan, hogy Sanyi és Júlia nem karddal zörög az utcán, nem szivart szív, hanem elmegy Attilához a Lehel piacra büdöskét vásárolni. Ha esik, beállhat Aranka nagykalapja alá a Frigyes, egy slukk ide, egy oda, nem veszekszünk. Ott meg Szép Ernő ballag, még Szabó Dezső is kalapot emel neki. Zsiga bácsi tolat a patikába erősítőt venni Csibe miatt. Olyan a becsületes tavasz, hogy szeszélyes is, de nem akar túl nagyot. Van hely, jók az arányok, ritmikusan fejlődik a zöld.   

 

Szóval hogy a szomszédos Thurzó utca nagyházának bejáratánál száz fejecskével piroslik egy fakeretre futtatott rózsafa. Olyan, mint egy szegény, vidéki parókia éke, mit Etelka néni gondoz, aki az öreg, félvak plébánosnak is viszi reggel a friss kenyeret.

 

A vírus alatt is zajgó Csanády utcában, ott, ahol egy nagy magyar színész, a Márkus élt, van például egy kert. A nagyérdemű figyelmébe ajánlom, tessék megállni, tegyétek arcotokat a hűs kerítésrácsra. Őrület! Kavicsokkal körbeültetett ágyásokban egy virágkiállítás. Valószerűtlen tündérkert a forgalmi idegenségben. 

 

Az angyalföldi, kis lélegzésű Ronyva utca sarkán álldogál egy újabb kivitelezésű társasház, na, annak a kertje is, mint az álom. Kis életterű mintagazdaság, kisszirmok táncórája a puha, fekete föld felett.

 

Hogy már megint csak belvárosi példák?! Jó, ha valaki a kőbányai Zágrábi úton jár valamiért, nézzen föl figyelmesen a függőfolyosókra, lesz ott egy robbanásszerű jelenés, őrjöngő muskátlik a korláton, de tényleg, mintha égne a ház, mintha lángolna a korlát. Pazar!

 

Régen úgy jártam a lábam alá tett kisvilágon, hogy ha focimezt láttam száradni az erkélyen, tudtam, rokonom lakik ott. Egy kis balhátvéd, leizzadt a cserepadon, öt percre beállhatott. Ma már a virágról gondolom ezt. S hogy miért keresi az ember a rokonait, miért néz ablakot, korlátot, miért néz folyosórácsot, balkont, hogy a nyaka fájdul? 

Talán mert magát akarja újra és újra megtalálni.