Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről
2020.06.04.

"Senki nem tudja lerajzolni a lélek anatómiáját, hiszen legfeljebb csak a lélekkel határos tér közelíthető meg, bár még ehhez is elégtelen a nyelvünk. De vállalni kell, ha mégoly kockázatos is, ennek a térnek a megközelítését." Ljudmila Ulickaja saját szavai ezek új kötete orosz kiadásában. SCHILLER ERZSÉBET RECENZIÓJA.

Ljudmila Ulickaja nagyon erős címet adott új novelláskötetének. Ha felütjük az igen karcsú kötet tartalomjegyzékét, nem látunk A lélek testéről című novellát. Ulickaja – másik két novelláskötetéhez hasonlóan – nem egy novellát emel ki a kötetéből, hanem a szövegeket egy kérdés köré rendezi, ezzel mutatja szoros összetartozásukat. A kötet a test és a lélek bonyolult kapcsolatát, egyesülését, különválását vagy mindenkor volt egységét hivatott szemlélni. Erre persze nemcsak a cím utal, hanem maga Ulickaja is. (Egyre gyakrabban érzem úgy, hogy a könyv megjelenésével egyidejű szerzői megszólalások – amelyek nélkül, állítólag, a könyv nem találja meg a közönségét – reklámnak hatásosak, de az olvasást igencsak megzavarják.) Morcsányi Gézával folytatott beszélgetésében egyebek közt így fogalmazott Ulickaja: „A keleti, a pravoszláv gyakorlatban létezik olyan elképzelés, miszerint a testnek szellemmé kell válnia… Ez a könyv az emberi szellem, az emberi lélek határait kutatja.” És valami hasonlóról ír az orosz kiadás rövid ismertetőjében is: Senki nem tudja lerajzolni a lélek anatómiáját, hiszen legfeljebb csak a lélekkel határos tér közelíthető meg, bár még ehhez is elégtelen a nyelvünk. De vállalni kell, ha mégoly kockázatos is, ennek a térnek a megközelítését.


Ha már az ismertetőt szóba hoztam: a kötet címe eleve felidézi a magyar olvasóban Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét, s a magyar fülszöveg fel is hívja erre a figyelmet. Ahogyan arra is, hogy más, egyértelműen a filmre vonatkozó utalásokkal fogunk találkozni a novellákban. És valóban. Van egy novella, amely főként egy vágóhídon játszódik (Tetemek, tetemek, hol lehet a lelketek…). Ennél is fontosabb egy másik epizód, amelyben egy szerelmespár egymástól távol lévő két tagja egy nap azonosat álmodik (Egy külföldi nő). Ez a kötet egyetlen írása egyébként, amelyben test és lélek kérdése nem a halál körül merül fel. Elképzelhető, hogy ez is a film hatása. (Az már csak hab a tortán, hogy a novellák – szokásosan kiváló – fordítója a film férfi főszereplője, Morcsányi Géza.)

A novellák többsége a testet és a lelket, a lélek testét a halál közelében vagy a halál pillanatában, határhelyzetében éri tetten. Azt vizsgálják, hogyan válik a test lélekké, hogyan tűnik el, hogyan lesz a léleknek teste úgy, hogy a testnek már nincs lelke. Kapunk választ ezekre a kérdésekre – szerencsére nem univerzálisat, hiszen ezek a novellák csak a maguk igazságát keresik és találják meg. A halál pillanatában és a halál körül megfogalmazódó kérdések igen változatosak: lehetnek praktikusak, misztikusak és nagyon váratlanok is. A Sárkány és Főnixben például a haldokló nő azt akarja az utolsó pillanatban megérteni, „mért nem lehet egy asztalhoz ültetni az örményeket és az azerieket”.

Szép történetek többnyire, jó őket olvasni, ha éppen nem zavarja az olvasót, hogy túlságosan megnyugtatóak. A téma, a kérdés feltevése és helyenként a válaszadás kényszere miatt nagyon nehéz nem átlépni azt a határt, amely a giccs vagy a könnyű didaxis felé nyílik. És mintha Ulickaja időnként nem bízna az olvasójában. Például a biológusnak készülő fiatal nő vágóhídi látogatásának már az első percétől tudjuk, hogy rosszul lesz, és más foglalkozást választ magának (Tetemek, tetemek, hol lehet a lelketek…). Máshol az elbeszélő nem meri végső kommentár nélkül hagyni egy misztikus szöveget a saját családjára vonatkoztató nő gondolatait, és így fejezi be a novellát: „Hogy ez az elmélet kevéssé valószerű, az Szását egyáltalán nem zavarta.” (Vava) Mintha Ulickaja attól féltené az olvasót, hogy elhiszi: egy nemzedékről nemzedékre öröklődő játékkutya szemét örökölte egy gyerek. A zárómondattól hirtelen egysíkúvá válik az addig sokrétű, szép novella.

A kötet két ciklust tartalmaz, mindkettő élén „Előszó helyett" egy-egy vers áll (Kántor Péter kiváló fordításában). A Barátnők címet viselő ciklust bevezető vers a nők közötti barátság apoteózisa. Nekem nem kellenek mások… – mondja a cím, és a vers megszólítja a barátnőket. Arról a kapcsolatról beszél, amely – különösen a szovjet időkben – a nők életének egyik legfontosabb tartóoszlopa. A barátnőségről. Igen kevés irodalmi mű szól erről, viszont éppen Ulickaja életművéből sokat megtudunk róla. Különleges érzelmi kapcsolatot, elköteleződést értenek Ulickaja írásai ezen a szón. Egy olyan viszonyt, amely minden más kapcsolatnál többet kibír, esetleg évtizedes szünetekkel tart élethosszig. Érdes és fájdalmas is tud lenni, hiszen hiteles tükröt tart a másik arca és múltja elé. Az elbeszélő helyzetét, viszonyát a hőseihez, a történeteihez a versben megmutatkozó lírai pozíció teszi árnyaltan érthetővé. Mindkét ciklus novelláinak többségében nők a főhősök, ahol mégsem, ott is meghatározó a jelenlétük. (Ilyen például az Autopszia.) Az elbeszélő nem szereplője egyetlen novellának sem, klasszikus mindent tudó, aki talán továbbadja a történeteket, amelyeket a barátnőktől, barátnőkről hallott, vagy elmeséli nekik azokat, amelyeket ő tud. Öt írást egy-egy nőnek ajánl, akikről nem tudjuk, hogy kik, de a könyv különböző pontjain felbukkanó dedikációk ezt a női vonulatot erősítik, a „barátnőség” jelenlétét. A legelső novella egy kissé eltér ettől, itt ugyanis nemcsak klasszikus barátnőkről esik szó, hanem egy leszbikus pár áll a történet középpontjában (Sárkány és Főnix). Mindkét ciklusban látunk nőket különböző korokban, élethelyzetekben, túlélve mások halálát, haldokolva vagy éppen a halálukban, a magány és az együttélés minden lehetséges helyzetében anyaként, testvérként, feleségként, elhagyottként vagy önkéntes magányban, leszbikus pár tagjaiként. A kötet élére az utóbbi szerep került, ebben valami túlszerkesztettséget érzékelek.

A második, a kötetével azonos című ciklus előtt „Előszó helyett” az Egyetlen leckéből sem okultál… című vers áll. Lírai számvetés a „harmadik felvonás” kezdetekor, a „záróepizódban”, a függöny lehullásának pillanatában, a múlt ismeretében és a következtetések levonásának bizonytalanságában – ahhoz, hogy jól értsük a következő hét novellát, jól járunk, ha a fülünkben marad ez a lírai hang. (Igaz, mintha megidéződne Paszternak Hamlet című verse – ha ez nem csak az én asszociációm, akkor mindenképpen aránytévesztéssel van dolgunk.) Arra a kérdésre fut ki a novellák legtöbbje, hogy mi történik a hősökkel a halál pillanatában. Szándékosan nem élek azzal a retorikai eszközzel, hogy úgy tegyem fel a kérdést: mi történik „velünk”, mert szinte kivétel nélkül hangsúlyosan egyediek a halálok és haldoklások, a szövegek csak a maguk számára vonnak le következtetést. Vannak hősök, akiknek a halál megragadhatatlan pillanatában eltűnik a testük. Ez történik például a magyar kiadás címlapját ihlető Aqua allegoria című novellában.  Egy másik írásban a boncolóorvos élete utolsó autopsziáját egy angyalon végzi el – pontosabban valakin, akiről utóbb kiderül, hogy angyal –, ez lehetne akár a lélek teste. A történet szerint egy angyalian jó, az együgyűségig egyszerű és szeretetreméltó fiút, aki csodálatosan zenél, egy este megkéselnek. Aznap éjjel, a boncolás után az orvos halálos álmában – vagy már halálában – meglátja a fiút angyalként, és megérti, miért volt a halott lapockája mellett mindkét oldalon egy-egy vágás. Kifejezetten szép történet, emlékezetes bevezetéssel és hősökkel. Az olvasónak nem jutna eszébe a valósághoz mérni, és nem késztetné semmiféle univerzális tanulság levonására sem, de a mesélő végül példabeszéddé kerekíti a történetet: elmondja ugyanis, hogy a boncolóorvos viszolygott mindentől, ami a legkevésbé is kapcsolatban áll a misztikummal, még a pszichológiától is irtózott, nemhogy a fia kabbalisztikus érdeklődésétől. És lám…

Vannak kevésbé túlmagyarázott, túlmesélt novellák. Például a már említett Egy külföldi nő, amely kicsit kilóg a többi közül: nem halállal vagy a halál közelében végződik, hanem azzal, hogy a moszkvai lányból annyira külföldi lesz, hogy soha többet nem látogat haza. Igaz, tudjuk, az otthon maradottaknak ez akkoriban az eltűnéssel volt azonos. A Kettesben titokzatosan intim novella, a szerelem, a gyönyör újra és újra valóságként átélt emlékéről szól. Hozzám az utolsó írás, a Szerpentin áll a legközelebb, az emlékezetét vesztő bibliográfusnőről. Váratlan, finom képek során át látjuk, ahogyan az első elfelejtett szó helyén kialakult fehér folt lassan mindent beborít és átnyúlik az életen. Egyszerre felzaklató és harmonikus novella, az elmúlás rétegzettsége, az emlékezés rejtett működése, az egészséges tudásvágy és a határtalan tudás megszerzésének pillanata valóban elvezet egy sosem látott világba. Ebben a két novellában a lezárás nyugalma és emelkedettsége nem kimódolt és nem egy-egy elméletet igazoló példa.

A kötet összes története megnyugtatóan végződik, az olvasó láthatja, hogy minden jól van úgy, ahogy van. Sem a test, sem a lélek nem ismeri itt az elviselhetetlen szenvedést, a gyötrődést is csak ideig-óráig. A katarzis nélküli végső harmóniának semmi nem áll az útjában.

Legyen ennek a recenziónak is harmonikus a befejezése. A lélek testéről cím mintegy ernyőt tart a novellák fölé, befolyásolja olvasásukat, értelmezésüket. Jól járunk viszont, ha kikukucskálunk az ernyő alól. A legjobb sorok, mondatok, képek ugyanis a történetek hátterének leírásából, a mellékes helyzetek megrajzolásából, a szereplők egy-egy vonásából adódnak. Ilyen például az angyali fiú történetében a kórházzal szemben lévő téren ülő, mit sem értő anya képe, akit legorombítanak a kórházi információs pultnál, mert nem akarja megérteni, hogy a fia a hullaházban van. Vagy a fiát szintén egyedül nevelő, hat osztályt végzett anya, aki a munkahelyén szaladj-ide, szaladj-oda feladatokat kap, és akinek egyetlen segítsége a társbérleti szomszédja. De szerepelnek itt érdekes vonásokkal és életutakkal rendelkező független, erős értelmiségi nők is. Vagy emlékezetes jelenet, amikor egy anya a 60-as évek elején Moszkvában leszólít egy külföldit, hogy férjhez adja hozzá a lányát. Az elbeszélő néhány mondat erejéig itt is, ott is visszapillant a letűnt szovjet életre – a hősei mind onnan származnak, egy részük megérte ennek a világnak a megváltozását, mások nem. Halványabban, de tetten érhető itt is számos Ulickaja-írásnak az a jellegzetessége, hogy egyfajta emléket állít a letűnt szovjet életformának, a Szovjetunióban élők nemzedékeinek. Hangsúlyozottan retrospektív nézőpont jellemzi ezt a narrációt, amely itt nem nosztalgikus – az új kötetben elbeszélő és hősei tárgyilagosan viszonyulnak ahhoz, hogy megváltozott a világ.

Ulickaja Magyarországon meglehetősen széles olvasótábora örömmel fogja felismerni a szelíden mesélős hangot. A hősökhöz közel hajló tekintet és a természetes, a beszélt nyelvet imitáló mondatokból szőtt szöveg ugyan néhány helyen megbicsaklik, de nem annyira, hogy ne maradna nagyon olvasmányos, hogy ne lapoznánk rá kíváncsian a következő novellára. Talán azért, mert ráérzünk, hogy a kötet legfőbb tétje mégis a mesélés, a történet megőrzése és továbbadása, nem pedig a lélek anatómiájának szándékolt kutatása.

Szerző:  Ljudmila Ulickaja,  Cím:  A lélek testéről,  Fordító:  Morcsányi Géza,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2020,  Oldalszám:  152 oldal,  Ár:  2999 Ft