Nagy József: Sho-bo-gen-zo / II. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó, Thealter 2009
2008.10.07.

Rákészülök, ott vagyok a színházban már egy órával előbb, elcserélem a jegyem, hogy a harmadik sorból lássam az előadást, hogy valóban oda tudjam magam adni az élménynek. És nem történik semmi. Velem legalábbis nem. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.

Elöljáróban némi háttérinformáció elkél azért: az előadás alapjául szolgáló Sho-bo-gen-zo Eihei Dogen Zenji (1200-1253), japán uralkodói családból származó zen mester műve. Dogent Tendo Nyojo tanítványaként érte a megvilágosodás, amikor mestere figyelmeztette, hogy a zen a testtől és tudattól való megszabadulás, de gyakorlásához nem szükséges sem füstölőt égetni, sem leborulni, sem a Buddhák neveit recitálni, sem bűnbánatot gyakorolni vagy a buddhista szentiratokat énekelni, elég, ha valaki figyelmesen ül megtapasztalásához. Dogen ettől hirtelen megvilágosodott. „Zazenben ülve közvetlenül Buddha szívének legmélyébe jutunk.”

Nagy József és Cecile Loyer
Nagy József és Cecile Loyer
Nagy Józsefről igazán nem mondható, hogy kispályázna témaválasztáskor, hiszen végeredményben az egész zen-buddhizmus kulcsáról van szó a Sho-bo-gen-zoban. Nagyszerű lenne, ha nézőként ráéreznénk minderre, de a találkozás nem történik meg. És nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy az a probléma, hogy nem jön át a rendező élménye a zen megtapasztalásáról, mert én vagyok süket/vak/éretlen/túl tudatos, vagy pedig Nagy József rafinált trükk segítségével, az érthetetlenség belekalkulálásával védi le magát. Ha ez utóbbiról van szó, akkor ügyes kis csapda ez. Hiszen magunkról állítunk ki szegénységi bizonyítványt, ha nem értjük: sokan képtelenek bevallani, hogy fogalmuk sincs, mi zajlik a színpadon, jóval egyszerűbb sejtelmesen, áhítattal bólogatni. Én nem teszem.

Szelevényi Ákos
Szelevényi Ákos
Töredéktapasztalatokat tudok csak leírni az előadásról. A színpadon négyes erőtér húzódik, két táncos – Nagy József és Cecile Loyer – és két muzsikus vesz részt a darabban. A teret dominánsan a két zenész határozza meg, egyik oldalon egy laza fekete farmerba, férfiingbe bújt robbanékony francia nagybőgős, Joelle Leandre (végre egy nő, aki nem szórakozik a külsőségekkel) a másikon az impozáns hangszerapparátus mögött tanyázó Szelevényi Ákos. Kettejük zenei párbeszéde viharos, belterjes és nagyon koncentrált, de esetükben kivételesen nem zavar, hogy ki vagyok rekesztve, mert legalább azt érzékelem, hogy ők egy nyelven beszélnek. Sikít, zúg, hörög a zene, a legkevésbé sem melodikus, viszont cserébe van benne feszültség bőven.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Az előadást nézve az az alapélményünk, hogy semmi sem az, aminek látszik, minden csak látszat, vagy éppen átalakul, transzformálódik. Nagyon fontos a felület, ami eltakarja a valóságot: lehet az akár kellék, mint például a különféle maszkok (agyagból, papírból) vagy akár díszletelem, mint a súlyos fekete függöny, és a mellette lévő, fehér csíkokból áll lapfüggöny. Az első attraktív belépőként szolgál a táncosoknak, a második jellegzetessége az, hogy átjárható, szabadon át lehet nyúlni a hasadékain. A látszat mint kulcsfogalom akkor is jelentkezik, amikor a táncosok kezében egy hosszú pálcikának látszó tárgy kötéllé pördül, egy széndarabról leejtve kiderül, hogy csupán könnyű, habszerű műanyag, a nedves agyagból készített unikornis meg tetszőlegesen átgyúrható.

A csalóka felületekhez tartozik a tükör is; egy aprócska kézitükör mellett hatalmas, domború, vaslemezhez hasonlító, tükröződő fémlap is szerepel, mely egy alkalommal páncélként/koporsóként szolgál a táncosnő részére. Hogy mi ellen véd ez a vért, az kissé rejtélyes, hiszen Nagy József a függöny takarásából könnyű tobozt, szalmát, papírt dobál a szilárd felületre, ezek a tárgyak pedig nyilvánvalóan nem tudnának megsebezni senkit. Direkt üzenetekként leveleket is kapunk, még ha érteni nem is értjük őket – van pálcikával átszúrt levél, összegyűrt levél, fényes papírt tartalmazó levél: csupa kódolt hír. Vannak meghatározó képek a darabban, például amikor az egyik narancssárga levél hajtogatott madárkává változik (narancsszín ruhás szerzetesre hasonlít messziről), melynek hatására  a táncosnő is szárnypróbálgatásba kezd, vagy az, amikor a székek fémlábából víz fakad, amit aztán megisznak a szereplők. Az előbbi lírai, de didaktikus, az utóbbi meg végképp erőltetett és idegesítő.

Joelle Leandre
Joelle Leandre
Van viszont egy pillanat, amit hajlandó vagyok hitelesnek elfogadni: Nagy József és partnernője egymás mellett ülnek és nevetnek, túlcsorduló, kicsit együgyűnek ható, fülig érő mosolygással. Nem, ez nem irónia, a zenben a nevetés a megértés tükre, az a pillanat, amikor egy meglepő koincidenciára rácsodálkozunk, és hirtelen összeáll a kép. Rejtvény (koan), melynek megfejtése egy-egy szatori, azaz felvillanás. Talán erre utal az is, hogy a hatalmas fémlemezt egyszer becsillantják a szereplők, vagy ahogy az egyik levélből csillogó ezüstpapír kerül elő. Ezen az úton talán tovább lehetne fejtegetni a szálakat, de alapvetően azért van valami félkész és esetleges az egész előadásban, ami irritáló. Nyilván azért is van ez így, mert a pantomimszerű mozgásanyag igen szerény, a jelképeket pedig nem értjük.  

Nagy József az előadásban. Fotók: Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó
Nagy József az előadásban (Fotók: Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó)
De talán mégsem az a baj, hogy hiába keresem a kódokat – hiszen, ha zazenben vagyunk, akkor ugye illik lemondani a gondolkodásról (a zazen titka a hishiryo: a gondolkodás nélküli gondolkodás) –, sokkal inkább az, hogy az intuícióm egyre azt ismételgeti: mi van, ha blöff az egész?  Ha nem értem az előadást, nyilván még nem ébredtem fel (a zazen felébredést is jelent, villámcsapásszerű megvilágosodást), átadni meg úgysem lehet semmit: tudjuk, minden zen-buddhista mester azzal hessegette el a tanítványait, hogy ne várjanak tőle tanácsot, csak a saját tapasztalat segít.

Vannak előadások, melyeket az ember szeretne szeretni, mert tiszteli az adott koreográfust, kedveli a régebbi munkáit, és különben is, kell hogy legyen néhány biztos referenciapont egy kritikus életében. De egyszerűen nem megy, képtelen vagyok lenyomni magamban azt az ürességet, kisemmizettséget, amit a Sho-bogen-zo alatt éreztem. Ha cinikus lennék, megveregetném a saját vállam, hogy legalább sikerült kiüríteni a tudatom, végül is ez a cél, ha már bele akarok kóstolni a zen-buddhizmusba.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.
 

Cím: Sho-bo-gen-zo (Az igazlátás ösvényei), Rendező: Nagy József, Zene és hangszerelés: Joelle Leandre, Szelevényi Ákos, Jelmez, díszlet: Nagy József, Szereplők: Nagy József, Cecile Loyer, Joelle Leandre, Szelevényi Ákos, Támogatott: Hungarofest Nemzeti Rendezvényszervező Kht.

Támogatók: Miniszteri keret, Táncművészeti Kollégium, Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma