 Nagy József és Cecile Loyer |
Nagy Józsefről igazán nem mondható, hogy kispályázna témaválasztáskor, hiszen végeredményben az egész zen-buddhizmus kulcsáról van szó a Sho-bo-gen-zoban. Nagyszerű lenne, ha nézőként ráéreznénk minderre, de a találkozás nem történik meg. És nem tudom egyértelműen eldönteni, hogy az a probléma, hogy nem jön át a rendező élménye a zen megtapasztalásáról, mert én vagyok süket/vak/éretlen/túl tudatos, vagy pedig Nagy József rafinált trükk segítségével, az érthetetlenség belekalkulálásával védi le magát. Ha ez utóbbiról van szó, akkor ügyes kis csapda ez. Hiszen magunkról állítunk ki szegénységi bizonyítványt, ha nem értjük: sokan képtelenek bevallani, hogy fogalmuk sincs, mi zajlik a színpadon, jóval egyszerűbb sejtelmesen, áhítattal bólogatni. Én nem teszem.
 Szelevényi Ákos |
Töredéktapasztalatokat tudok csak leírni az előadásról. A színpadon négyes erőtér húzódik, két táncos – Nagy József és Cecile Loyer – és két muzsikus vesz részt a darabban. A teret dominánsan a két zenész határozza meg, egyik oldalon egy laza fekete farmerba, férfiingbe bújt robbanékony francia nagybőgős, Joelle Leandre (végre egy nő, aki nem szórakozik a külsőségekkel) a másikon az impozáns hangszerapparátus mögött tanyázó Szelevényi Ákos. Kettejük zenei párbeszéde viharos, belterjes és nagyon koncentrált, de esetükben kivételesen nem zavar, hogy ki vagyok rekesztve, mert legalább azt érzékelem, hogy ők egy nyelven beszélnek. Sikít, zúg, hörög a zene, a legkevésbé sem melodikus, viszont cserébe van benne feszültség bőven.
 Jelenet az előadásból |
Az előadást nézve az az alapélményünk, hogy semmi sem az, aminek látszik, minden csak látszat, vagy éppen átalakul, transzformálódik. Nagyon fontos a felület, ami eltakarja a valóságot: lehet az akár kellék, mint például a különféle maszkok (agyagból, papírból) vagy akár díszletelem, mint a súlyos fekete függöny, és a mellette lévő, fehér csíkokból áll lapfüggöny. Az első attraktív belépőként szolgál a táncosoknak, a második jellegzetessége az, hogy átjárható, szabadon át lehet nyúlni a hasadékain. A látszat mint kulcsfogalom akkor is jelentkezik, amikor a táncosok kezében egy hosszú pálcikának látszó tárgy kötéllé pördül, egy széndarabról leejtve kiderül, hogy csupán könnyű, habszerű műanyag, a nedves agyagból készített unikornis meg tetszőlegesen átgyúrható.
 Joelle Leandre |
Van viszont egy pillanat, amit hajlandó vagyok hitelesnek elfogadni: Nagy József és partnernője egymás mellett ülnek és nevetnek, túlcsorduló, kicsit együgyűnek ható, fülig érő mosolygással. Nem, ez nem irónia, a zenben a nevetés a megértés tükre, az a pillanat, amikor egy meglepő koincidenciára rácsodálkozunk, és hirtelen összeáll a kép. Rejtvény (koan), melynek megfejtése egy-egy szatori, azaz felvillanás. Talán erre utal az is, hogy a hatalmas fémlemezt egyszer becsillantják a szereplők, vagy ahogy az egyik levélből csillogó ezüstpapír kerül elő. Ezen az úton talán tovább lehetne fejtegetni a szálakat, de alapvetően azért van valami félkész és esetleges az egész előadásban, ami irritáló. Nyilván azért is van ez így, mert a pantomimszerű mozgásanyag igen szerény, a jelképeket pedig nem értjük.
 Nagy József az előadásban (Fotók: Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó) |
De talán mégsem az a baj, hogy hiába keresem a kódokat – hiszen, ha zazenben vagyunk, akkor ugye illik lemondani a gondolkodásról (a zazen titka a hishiryo: a gondolkodás nélküli gondolkodás) –, sokkal inkább az, hogy az intuícióm egyre azt ismételgeti: mi van, ha blöff az egész? Ha nem értem az előadást, nyilván még nem ébredtem fel (a zazen felébredést is jelent, villámcsapásszerű megvilágosodást), átadni meg úgysem lehet semmit: tudjuk, minden zen-buddhista mester azzal hessegette el a tanítványait, hogy ne várjanak tőle tanácsot, csak a saját tapasztalat segít.