Szalay Zoltán (1935-2017) a hazai fotóművészet egyik nagy alakja volt. Életművét Pulitzer-emlékdíjjal és Táncsics-díjjal ismerték el. Tiszta, erőteljes kompozíciói ma is példaként szolgálnak a fiatal fotósok számára, de legnagyobb erénye a meghitt pillanatok megörökítésének ritka képessége volt. A médiában megjelenő fénykép bonyolult információt közöl, benyomást rögzít, képes tudósításként egyenrangú társa az írott anyagoknak. Ebben voltak Szalay képei kivételesek, ezért nevezték el róla a harminc évnél fiatalabb fotóriporterek által elnyerhető legrangosabb elismerést, a Magyar Sajtófotó Pályázat különdíját. Ez a kötet a múlt század hatvanas, hetvenes éveiben készült fotóit tartalmazza, özvegye, László Ágnes rendezte őket sajtó alá.

Nem férje hagyatékából szemezgetett, ahogy gondolhatnánk, hanem a Fortepan digitalizált képanyagából válogatott a művész régi barátjának és munkatársának, Kincses Károly fotómuzeológusnak segítségével. Amikor ezek a fényképek készültek, még nem is ismerte későbbi férjét, így valószínűleg nem tudhatta, milyen gondolatok futottak át az agyán egy emberi arc, egy utcasarok, egy gyári műhely megpillantásakor.

László Ágnes számára tehát éppúgy a friss ráismerés élményét jelenthették ezek a képek, mint Parti Nagy Lajos számára, akinek „képmelléírásai” nem egyszerűen magyarázzák vagy értelmezik a fotón látható pillanatot. Ő a köznapi nyelvhasználatot szétfeszítő groteszk világlátást tükröző szövegeivel mélyíti őket többdimenzióssá. Ez nem minden esetben sikerül, s ennek a kudarcnak – paradox módon – éppen a fényképek erőssége az oka. Amikor a korszak jellegzetes életképeit rögzíti a fotós, ezek továbbgondolása, anekdotává bővítése hozzájárul a nosztalgikus hangulathoz. Amikor azonban a képen csak megerőltetésbe görcsösödött izmok vagy bonyolult érzelmeket tükröző arcok láthatók – a szavak, a „sápadt közvetítők” fölöslegesek.

Szalay Zoltán a képek készítése idején a Rádió és Televízió Újság fotóriportere volt. Járta az országot, elsősorban a fővárost, és fényképezte az embereket az utcán és a munkahelyükön, az öröm és a szomorúság pillanatában. A képeken feltűnik a munkavégzés nehézsége, az élettér szűkössége, de az együttlétek melegsége és az ünnepi pillanatok kivételessége is. Ez az album valódi és átélhető élményeket közvetít a fiatal és már kevésbé fiatal olvasó számára egy nagyjából elfeledett és elviselhetetlennek feltüntetett korszak nagyon is emberi mindennapjairól.

A kötet fejezeteinek címét a nap munkásmozgalmi követelés szerinti felosztás adja: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás. A negyedik, a ráadás a hétköznapokon túli élményeket örökíti meg.

A munkáról szóló fejezet első képei a hazai fémipar mára megszűnt gyáraiban készültek. Olyan munkafolyamatok pillanatait látjuk, amelyeket ma már robotok végeznek. Akkor még emberek küzdöttek meg izzadva-erőlködve ezekkel a veszélyes feladatokkal. Emblematikus az a felvétel, amelyen egy munkás sovány, fémporos teste nyújtózik ki rövid pihenésre a műhely padlójára lefektetett keménypapíron.

Világosan látszik, hogy a fotós nem afféle faliújságra való ünnepi felvételek kedvéért állt oda a munkások mellé. Bizonyára megszokták már a jelenlétét, hiszen a munkájukat elmélyült komolysággal végző emberek fel sem pillantottak a kattintgatásra. A salgótarjáni vasgyár üzemcsarnokaiban a férfiak mellett fiatal nők is dolgoztak, hajlítgatták, formálták a fémet, hogy használati tárgy legyen belőle.

A Kemencejavítók sorozatban piszkos és veszélyes munkájukat szoros egymásrautaltságban végző férfiakat látunk. A klausztrofóbiás képeket ellenpontozzák a Béke és Barátság Kőolajvezeték építőiről, a szegedi olajkút fúrásán dolgozókról, a Lánchidat renoválókról  készült felvételek, hiszen ők legalább szabad ég alatt lehettek.

A víz mindig hálás fotómotívum, a rajta vagy vele dolgozó emberrel együtt. A képeken látható tiszai faúsztató tutajosok ősrégi eljárással juttatják célba a farönköket, munkájuk technológiája éppoly kevéssé változott, mint a csónakban ringatózó paksi halászoké. De az a folyó, amelynek hátán olyan biztonságosan halad a tutaj, a csónak, néha kiárad, „mintha el akarná nyelni a világot”, s rombol, házat, istállót, életet. Parti Nagy Lajos szavaival:

„ahogy egy parasztház letérdel
üres szomorú vályogállat
letérdel egy élet
tető és gyerekkád
megadja a víznek
letépi láncát”.

Az 1970-es tiszai árvíz képei mutatják a homokzsákokat töltő férfiakat, a házból kiskáddal a vizet kihordó asszonyokat, s a kiürített iskolák előtt az éjszakai szállásra várakozókat. Aztán a békés építés képeit, a házat újjáépítő férfiakat. Az ember bizakodik, s újraépíti az ártérben is a házat, s élvezi a természet táplálékot nyújtó kedvét – egészen a következő katasztrófáig.

A pihenés és a szórakozás képei ugyanannak a félmúltnak az élményeit és környezetét idézik: a felnőtteknek a Balaton-parti üzemi üdülőben, a gyerekeknek a nyári vízi táborban. Műanyag bőröndök, olcsó ruhácskák, fecskék és fürdőruhák. De az öröm valódi, és az érzelem is, amellyel a címlapképen a gitározó fiú és a szőke lány tekintenek egymásra.

Felvonulnak a kultúra korabeli szereplői, magyar sztárok, sportolók, művészek: Papp László olimpiai bajnok ökölvívó, Antal Imre, akkor még zongoraművészként. Egy kép a magyar televíziózás ókorából: a Ki mit tud? műsorában a gimnazista Koncz Zsuzsa és Gergely Ágnes ügyetlen pózban, tupírozott frizurával. Színészek, akiket már csak hangfelvételek és filmkockák idéznek meg: Domján Edit, Garas Dezső, Kabos László, Major Tamás, Psota Irén. De ahogy Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán egymás tekintetét keresi a Rómeó és Júlia rádiófelvételén, az maga az élő, forró szerelem.

A korszak groteszk ikonjai: az 1960-as évektől csaknem ötven évig sugárzott folytatásos rádiójáték első szereplői álltak össze csoportképpé. Köztük Gobbi Hilda, a nagy művész – róla egy igazi portrét is közread a kötet – majdnem ötven évig volt az ország Szabó nénije.

Azt mondják, akkoriban éppen az információk szűk hozzáférhetősége tette divatossá a tudományos és művészeti népszerűsítő műsorokat. Vasárnap délelőttönként milliók hallgatták a papos beszédű nyelvművelőt, Lőrincze Lajost, s írtak hozzá leveleket, hogy döntse el: „hogyan is mondják helyesen magyarul….”

Czigány György Ki nyer ma? című műsoráról több kép is látható a kötetben. Abban az időben százak rohantak delente az Astoria Szállóhoz, hogy jelentkezzenek válaszadónak, vagy legalább nézőként hallgathassák a zenéket és drukkoljanak a kisorsoltaknak.

A könnyű műfaj sem maradhat ki: az Ifjúsági Park az 1960-as években, ahova a fiúkat csak öltönyben, nyakkendőben engedték be. Tviszttel próbálkoznak a táncolók vagy rokiznak, nem is mindig dönthető el. A korszak híres együttesei: a Metro – Zoránék még öltönyben, nyakkendőben, az Omega tagjai – zsabós ingben, Illésék – laza szabadidősben. És persze a táncházak a valódi, az autentikus népzenével.

Az utolsó képcsoport felvételei küszöbélményekről, az élet kivételes pillanatairól szólnak: keresztelőről, házasságkötésről, temetésről. A hartai képeken, akár lakodalom, akár temetés: kemény pillantású, fekete fejkendős parasztasszonyok néznek a lencsébe. Megadják a módját ennek is, annak is.

Úton, Békéscsaba, 1974, Fortepan

És végül a kedvenc képem: Úton, Békéscsaba, 1974. Gyerekkoromban Pápán még láttam idős asszonyokat, akik nem cekkerrel, hanem maguk után húzott kis kocsival jártak a piacra. Abban hozták az eladnivalót: a salátalevélbe burkolt túrókockát, a tyúkok alól még melegen kiszedett tojást, a kertben szedett sóskát, petrezselymet. Ennek az árából vásárolták meg takarékosan, ami kellett még az ebédhez, ami hiányzott a házi veteményesből és gyümölcsösből. A képen már a piacról hazafelé látjuk a kiskocsit: benne két vesszőkosár, az egyikben egy kakas farktollai jelzik, hogy nemsokára erős kakasleves vagy sűrű levű pörkölt kerül a család asztalára. Mert nekik főzi, magának legfeljebb köménymaglevest és krumplis tésztát készítene. A kocsiba fehér-fekete foltos kutya dugja szimatolva az orrát. Az özvegyi feketébe öltözött öregasszony görnyedt háttal húzza a kocsit, a feje feletti ablakba kitett gyászjelentések a keresztekkel a nyugalommal várt elkerülhetetlen jövőt jelzik.

Parti Nagy Lajos szavaival a fotón megjelenő életkép rajzzá változik:

„Áthúz a képen egy kakast
tán egy kutyát két kosarat
nyikorgó örökkévaló
egy orr egy fekete kabát
szénrajz e földi nap alatt
a kiskocsin van négy kerék
a rúdja keskeny fakereszt
összefogja a két kezét
mamusza tyúklépésbe lép
hány hossz a fal a téglaláb
nem siet áthúzza magát
az egyre partecédulább
illékony földi nap alatt
és eltűnik és itt marad.”