Lőrinczy Attila: Haragossziget / Weöres Sándor Színház, Szombathely
2020.05.28.

„Ha valaki a hatodikról zuhan, azt nem lehet a földszintnél elkapni ölbe, és hepp!” Lőrinczy Attila drámája a zuhanás másodperceit nyújtja elviselhetetlen hosszúságúra. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Nem is tudom, mi volna az adekvát megjelölés erre a szubzsánerre, mert hogy létezik, az biztos, akkor meg miért ne neveznénk el. Pejoratívnak hangzik, pedig nem ezt akarom, de hát mégis csak pályázati, alkalmi, felkérésre született munkáról lévén szó, talán mondhatjuk így röviden: projektdráma ez. 
 
Az Európai Színházi Konvenció három tagintézménye, a szombathelyi Weöres Sándor Színház, az amszterdami De Toneelmakerij és a berlini Deutsches Theater a Young Europe III keretében három bemutatót tartott múlt ősszel és télen. A tervek szerint idén júniusban a szerelőszalagról frissen legördült drámák mind Grazban kellene, azaz kellett volna, hogy bemutatkozzanak nemzetközi közönség előtt. A Young Europe III a fiatalok és a színház kapcsolatáról beszél különböző, vitán felül kurrens nézőpontokból: a demokrácia krízisével két német és egy román, a jövőről szóló víziókkal egy német, egy szlovák és egy magyar produkció (a Pesti Magyar Színház Holnapelőttjét itt említi Gabnai Katalin röviden) foglalkozott-foglalkozik, az elsőként felsorolt trió bemutatói pedig a düh, a harag, az őrjöngés, a tombolás köré csoportosulnak. 
 
Age of Rage az alprojekt címe, legyen, mondjuk, A harag kora, és úgy hiszem, lényegi kortárs tapasztalatot sűrít magába a három rövid szó. A düh, az elégedetlenség sokakat, tömegeket feszít Európa- és világszerte. Az egzisztenciális bizonytalanságtól a családon belüli krízisekig hosszú és változatos a bűnlajstrom, de mivel egy/a bűnöst szinte lehetetlenség kijelölni, félő, sőt pontosan tudható, hogy a robbanás egyszer csak olyanokat is elér, akiket nem kellene, nem szabadna. 
 
A szinopszisokat olvasva izgalmasnak tűnik a holland és a német dráma: az amszterdamiban egy 16 éves, komplikált családi háttérrel rendelkező lány azután kerül fogdába, hogy egy politikus arcába tortát hajított, míg a berlini tantermi produkció a kiskorúak lehetséges politikai részvételét boncolta személyes interjúk alapján.
 
Kenderes Csaba és Nagy-Bakonyi Boglárka az előadásban
Kenderes Csaba és Nagy-Bakonyi Boglárka az előadásban
A szövegek ismerete nélkül csak tippelek, mégis úgy tűnik, hogy míg a nyugati fiatalokat (vagy a róluk író szerzőket) leginkább a politika és a politikusok dühítik, addig mi itt a keleti végeken szigorúan családi körben maradunk. Amikor azt írom, hogy Lőrinczy Attila Haragosszigete alig tolerálható, azzal nem a valós esetekből fiktív történetet fabrikáló szerzőt vagy szövegét minősítem: az a fájdalom, keserűség, iszony, brutalitás és kegyetlenség, ami ebben a nem hosszú drámában összesűrűsödik, egészen biztosan elborzasztja nézőjét-olvasóját. 
 
Meg el is távolítja rendesen, teszem hozzá gyorsan: amikor minden egyes mondat mélyebbre lök az amúgy is feneketlen örvényben, akkor idővel nagyon nehezen tudom elfogadni a szerző diktálta szabályrendszert. Ő persze a valóságra mutogat majd, joggal, nekem viszont ennyi és ilyen valóság – tetszik, nem tetszik – megfekszi a gyomromat. Görög tragédiát emleget a sajtóanyag, és ha kicsit hunyorítok, a kontúrok valóban meg is felelnek annak: analitikus dráma nézői vagyunk, ahol a múltból következik a jelen minden pillanata, a szörnyűségeket az elkövetők és/vagy tanúk részletgazdagon elmesélik, de meg nem mutatják a nyílt színen. Az meg, hogy a végén nem jön a deus ex machina, igazán nem lep meg senkit.
 
Az alaptéma, az anyagyilkosság jóval ritkább motívum a kulturális emlékezetben, mint az apa ellen elkövetett tettlegesség, bár ha már a görögöket emlegetjük, akkor rögtön ott van Oresztész és Klütaimnésztra ügye. A Haragossziget azonban messzire rugaszkodik a mítosztól, amikor történetét a kis magyar valóságban forgatja meg. Ne értse félre senki, Lőrinczy se nem célozgat, se nem aktualizál, mindenesetre vállaltan az itt és mostban, Nyugat-Magyarországon, 2019-ben járunk. A szöveg amolyan kortárs szöveggyűjtemény a kilátástalanságról és reménytelenségről: az, hogy a három (fő)szereplő mennyire képtelen arra, hogy egymással kommunikáljon, dermesztő látlelet. 
 
A szöveg valójában három életről szóló három monológ. A szenvedély és a szenvedés zúzta apró darabokra a nagyjából egyenes vonalú történetet, a szereplők mondatmozaikjaiból a nézőnek kell rekonstruálnia az esetet. Hogy mi a beszédhelyzet, arra Réthly Attila rendezése ad is választ meg nem is: a szereplők hol egymáshoz szólnak, hol egymás mellett beszélnek, máskor mintha a nézőkhöz vagy éppen a törvény képviselőihez intéznék szavaikat. (A rendezést bizonytalannak érzem: a monológok szcenírozása nem elég szolid, a forma változatosnak akar látszani, de nem az.) Talán a nézőnek kellene ítéletet hoznia, de hát az eset egyértelmű, vagyis sokáig annak látszik. A bizonyosságok aztán idővel elpárolognak, a jelenkori tragédia árnyékában egy évtizedek óta görgetett másik titok lepleződik le, de akkor már tényleg nagyon kényelmetlen a szék, legyen már vége ennek az egésznek.
 
Németh Judit, Nagy-Bakonyi Boglárka és Kenderes Csaba az előadásban
Németh Judit, Nagy-Bakonyi Boglárka és Kenderes Csaba az előadásban
A tér makulátlan babaszoba, olyannyira, hogy az IKEÁ-ból ismerős leírások még mind ott lógnak a betonszürke falak elé állított fehér bútorokon. Hogy a boldog családok mind egyformák, azt rég megtanultuk: a méretre szabott elemekből, használati utasítás és csavarkulcs birtokában egységnyi idő alatt összeszerelhető idill kiáltó ellentétben van az elhangzottakkal. Az ellenpontozással Réthly sokszor él az előadásban, például amikor a legdurvább sztorikat is kedélyesen, kacagva, tettetett lazasággal mesélik a szereplők, de megnyilvánul mindez a zenehasználatban is, ami a két, távolról induló utakon egymás mellé sodródó fiatal életét összekapcsolja.  
 
Nagyon magasan kezdünk az előadás elején: a keményrock lesz az a szikra, ami lángra lobbantja a lány és a fiú között lassan formálódó kapcsolatot. Közös, titkos nyelvvé lesz, amiből és amivel kizárják értetlen anyáikat a saját életükből. Az apa hiánya betölthetetlen űrré növekszik, ezzel párhuzamosan pedig az anyával szembeni gyűlölet egyre izmosodik mindkettejükben. És bár próbálnak, igazán próbálnak kitérni előle, százötvennel rohannak bele a téglafalba.
 
Nagy-Bakonyi Boglárka és Kenderes Csaba játssza a kallódó gyerekeket: vagány, bevállalós, jó svádájú rockerekként pattannak elénk, de gyorsan kiderül, hogy belül mindketten szűkölnek a magánytól és félelemtől. Még két évtizedet se éltek, de az élet már megcibálta őket alaposan: mintha a gyerek- és a felnőttkor határán rekedtek volna, és rossz döntések lökik őket a sötétség felé. A fiú bátortalan és bizonytalan, a lány mintát kínál kihívó öltözködésével és lehengerlő stílusával: egymásba kapaszkodnak, mert nem tehetnek mást. Habitustól függően szeretetre vagy éppen szánalomra méltó alakoknak látszanak, mindenesetre még azon a végzetes estén is nekik drukkolok. Hiába, mert persze rosszkor vannak rossz helyen, az anya akkor állít be, amikor nem kellene, nagyon nem. 
 
Az anya, akit Németh Judit játszik, és aki mindent bevet, hogy az előadás első felében-kétharmadában igazán és mélyen meggyűlöljük a karakterét. Nagyon nehéz kedvelni valakit, akit a gyereke kizárólag a saját csődjére emlékeztet. A nő elképzelt életéből oktatófilm készülhetne, ami arról szólna, hogyan ne neveljük a gyerekeinket. Vannak kitörési kísérletei, persze, de ezek csak másodpercekig tartanak, a meghatározó, markáns kép az anyaszörnyeteg ormótlan, megsebzett alakjáé.