A perzsa eredetű „karaván” szó állítólag magában foglalja a „küldetés” jelentést is. És ez micsoda szerencse: küldetés nélkül ugyan ki vállalna egy veszélyekkel és váratlan eseményekkel tarkított szervezett kirándulást? A katasztrófaturistákon kívül nem sokan. A küldetésre tehát szükség van, a küldetés legitimálja a karavánt, vagyis azt, hogy érdemes elindulni tűzön, vízen, sivatagon át, és az út végén lerakni a terhet.
 Jelenetkép (Forrás: Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó) |
Az Európai Tánc Karaván-projekt is hosszú utat tett meg 2005-ös budapesti bemutatója óta, míg 2008 szeptemberében a II. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó záróeseményeként megérkezett Pécsre. A táncosok mögött lévő három év a produkció kiforrottságában és lecsiszoltságában volt tetten érhető. A nyolc nemzet fiaiból és leányaiból verbuválódott zenész-táncos csapat kétségbevonhatatlan profizmussal hozta létre népzenei stílusok és hangulatok békés unióját. Sehol egy mérges homokszem vagy rosszarcú bandita, a produkció − akár egy nagy múltú utazási iroda jól bejáratott egzotikus körutazása − biztonságos, magas színvonalú, heterogén közönség igényét is kielégítő, internacionális darab. Nehéz rajta fogást találni. Pedig a táncban éppen az a jó, hogy meg lehet fogni valakit − eltérő habitusú, magasságú, méretű, színű párral kell valahogy boldogulni.
A megaprodukció Pécsett két, egymástól hangulatában és adottságaiban is eltérő helyszínen mutatkozott be. A hivatalos szombati előadásból péntek délután a Színház téren kaphattak félórás ízelítőt a járókelők, akikből a táncosok megjelenésekor és az első dallamok felcsendülésével egyre nagyobb számú közönség formálódott. A pécsiek és a turisták által is közkedvelt fórumból egyszerre meghitt és vidám táncparkett vált; a karaván az egyre tudatosabb bámészkodókkal nemcsak egy térben, hanem egy síkban is mozgott. A beparkolt babakocsikból spontánul kialakult kordon mögött néha elszabadult egy-egy táncosabb láb, például a mellettem álló háromfős család hat év körüli lánytagjáé, aki szívesen áthágta volna a passzív közönség-aktív előadó klasszikus viszonyrendszerét, ám kapucniját fékként használva, édesanyja rendszeresen visszarántotta a nézői szerepkörbe. Talált fogást rajta. Az ehhez hasonló magánszámokkal együtt a Színház téri bemutató mégis maradandóbb élményt nyújtott a hivatalos előadásnál, mivel az európai népek dallam- és táncvilága színpad híján közvetlenül a városi nép közé került, és pillanatokra elhittem, hogy azok a határok, amelyeket a produkció transzparensen el akart tüntetni, valóban nincsenek is jelen. Funkciójából adódóan a pénteki miniprodukció csupán kedvcsináló ízelítőt adott, töredékeket, melyek nem akartak egységnek látszani és tablóképpé merevedni.