Ma úgy mondanánk, „nagyot ment” ez a mű, hiszen készült belőle film, tévésorozat, dráma és regény is, bár ez utóbbit még az ismertetők is idézőjelbe teszik, és inkább egyszerűen könyvnek mondják, még maga Bergman is. A film lassan fél évszázados, mégis időről időre előkerül – fogalmam sincs, végig bírnám-e nézni, bár egyik legnagyobb kedvencem, Bibi Andersson is játszik benne –, annyira passzénak tűnik ma egy „közepesen jó – közepesen rossz” házasság finom kimúlása.
 Danyi Judit és Pál Attila. |
A kecskeméti színházban Réczei Tamás vette elő a művet, és nem, nem írta át. Rendhagyó helyszínre tervezte eredetileg, a Fellner-Helmer nagyszínház egyik emeleti folyosójára, aztán végül a stúdiószínház lett az otthona. Nem tudom, milyen lett volna, ha tényleg egy folyosón játszódik, de érteni vélem ezt az első – majd különböző praktikus okok miatt eldobott – rendezői gondolatot. Bizonyos nézőpontból ugyanis logikus helyszín lenne egy házasság megmutatására, a végjátékkal együtt.
De aztán a Ruszt József Stúdiószínházban mutatták be. Kiss Borbála telipakolta a játék terét ágyakkal; van itt ágy lent, középen, fent, oldalt, vízszintesen és függőlegesen. A szereplők ágyból ágyba közlekednek, változatos felállásban.
Már csak azért is változatosban, mert négyen vannak: fiatal Marianne és Johan, és középkorú Marianne és Johan. És nem, nem az a fantáziátlan felállás, hogy az egymásra találáskor fiatalok, a válás idején idősebbek: Réczei a szereplőket is úgy keveri, mint az idősíkokat. Merthogy ez utóbbi sem lineáris, a színpadon nem a találkozást követi a házasság, azt meg a válás.
Kérdés, hogy mennyiben változtatja meg a fénytörést, hogy például mindjárt az első jelenet öt évvel a válás után játszódik, ráadásul nem is a volt házasok, hanem Marianne és az anyja között. Van válasz: nagyon.
 Réti Nóra e.h. és Farkas Ádám. Forrás: Kecskeméti Katona József Színház. |
Aztán a második jelenet – ami már a volt házasok közt játszódik, hét évvel a válás után – valójában a válás óta bekövetkezett kudarcok utáni nosztalgikus visszatalálás. Réczei „áthangolt változatában” – így nevezi ezt a saját és sajátos verziót – az az igazán érdekes, hogy az idősíkok keveredése folytán már a kezdetben ott van a vég. És mivel a vég nem a válás, hanem egy jóval későbbi állapot, hát nevezzük ezt végnek. A fiatalok első találkozásában, óvatos közeledéseikben is felsejlik az a megállapodottság, amely nem is az összeférhetetlenségnek, csak egymás szimpla megunásának készíti elő a terepet. A megcsalás – Johan talál új szeretőt, aki aztán a felesége is lesz – nem egy új, elsöprő szenvedély felhorgadása, hanem a szimpla változatosság utáni vágy.
Reflektált, önelemző népek ezek, és a rendezés rá is erősít ezekre a(z ön)reflexiókra. Mondják a mondatokat önmagukról és a másikról; úgy vallanak be régesrégi, jelentéktelen félrelépéseket, mintha az időjárásról tudósítanának. A színészek – főleg Danyi Judit és Pál Attila – jól mozognak ebben a szenvtelen lágéban, amelyben a legtermészetesebb mondat valahogy így hangzik (Johantól): „Szerelmesnek lenni valószínű tehetség dolga. Nekem nincs meg ez a tehetségem.”
Voltaképpen van abban valami groteszk – és aligha szándéktalan –, hogy ezek a papírforma szerint összeillő emberek minden jelenetben az össze-nem-illésről tudósítanak, és mindig ágyban. A szexről is sokat beszélnek, a szerelemről is, vetkőznek is, diszkrét ágyjelenetre is sor kerül, de talán éppen az ágytúltengés miatt egy parányi erotika sem szikrázik föl az előadásban. A fiatalok szenvedélyes egymásnak eséséről, ruhaletépésről, a vágy elúrhodásáról végképp nincsen szó – és ez nem Réczei Tamás rendezésének a hibája, hanem Bergman látleletének a lényege. Johan és Marianne tán még a gyerekeket is egy kulturált beszélgetés keretében hozta létre…
Ettől viszont a fiatal páros, Réti Nóra e.h. és Farkas Ádám kettőse erősen fékezett habzású, hiszen az egymásra találásuk amolyan teoretikus. Az előadás egyik legjobb része az a két, egymást követő jelenet, melyek közül az elsőben a fiatalok tárgyalnak arról, megtartsák-e a véletlenül keletkezett gyereket (nem tartják meg), a másodikban pedig a válni készülő pár a válási papírok aláírásáról társalog ugyanilyen hangnemben, ugyanilyen racionális megközelítésben, higgadtan (nem írják alá). Elvégre emberek vagyunk, ugye, civilizáltak és intelligensek.
A jelenetek sorrendje tehát a rendezés lényege: tükröződik bennük a kódolt kudarc. Hogy mi a fenét láttunk ebben sok évvel ezelőtt, amitől magunkra, a saját problémáinkra, zűrzavaros, de legalább kétségkívül szenvedélyes szerelmi ügyeinkre véltünk ráismerni ebben a tükörben, föl nem foghatom. És ezért az élményért igazán lehetek hálás Réczei Tamásnak.