Capone
2020.06.10.

A Capone közelebb áll egy Gaspar Noé-filmhez, mint bármelyik gengsztermozihoz. Kár, hogy a kivitelezés mindkettőhöz kevésnek bizonyul. HARSÁNYI DOMONKOS KRITIKÁJA.

A férfit, akit a chicagói alvilágban egykor Al Caponénak hívtak, most csak Fonzónak becézik, szivar helyett sárgarépa lóg ki szájából és minden idejét floridai villájában, a feleségével tölti. Nem, a gengszterkirály nem tért jó útra, csupán megháborodott. 
 
Ebből a szokatlan alaphelyzetből indul ki Josh Trank, aki Capone életrajzi filmje helyett kísérleti utazásra invitálja nézőit egy összeomló elme mélyére. Aki gengszterfilmre számít a maffiapozitív színészgárdától, az sajnos csalódni fog. Ahogy az is, aki valami harapnivalóval ül le a képernyő elé. Nem könnyed matinéfilm, de nem is izgalmas esti mozi: a Capone egyedülálló alkotás a maga nemében. És ez most nem dicséret.
 
Josh Trank messzire utazott szuperhőseitől. Első nagyjátékfilmje, a kult klasszikus Az erő krónikája és az azt követő Fantasztikus négyes történelmi kudarca után a rendező szerzői irányba fordítja karrierje vitorláit. Ezúttal nagy stúdiók nélkül, egyedül ő kormányozza ezt a hajót, és meg kell hagyni, merész kapitánynak bizonyul. Al Capone „munkásságáról” és bukásáról számtalan film készült, és akinek a gengszter szóról nem egy rapsztár ugrik be, annak biztosan a Sebhelyesarcú fog. Bár kegyetlensége és hatalma köztudott, kevesen ismerik az egykori maffiafőnök életének utolsó fejezetét. John Dillingerrel ellentétben Capone nem dicső tűzharcban vesztette életét, hanem tüdőgyulladásban, pelenkába csavarva. Ezt az ex-gengsztert hívja életre Trank, célja pedig természetesen nem a mítoszépítés.
 
A Capone kétségtelenül megosztó film. Az első dolog, amivel az ember szembetalálja magát, ha rákeres, az a negatív visszhang, a második pedig az állítólagos nézettségi rekordok, amiket a film online premierje óta döntöget. Josh Trank nyilatkozatai szerint azonban mindez tudatos. A film egyik fontos célja ugyanis a nézői elvárások kifordítása volt, és az, hogy lerántsa a világ legnotóriusabb bűnözőjét körüllengő romantikus fátylat. Ilyen tekintetből a Caponét a szintén karanténkörülmények miatt online megjelenésre kényszerült True History of the Kelly Gang filmhez lehetne hasonlítani. Azzal szemben azonban Trank sötét víziója sokkal statikusabb és egyoldalúbb. A demens maffiózó állapotának romlására irányuló alapkoncepción kívül nem tud sokkal többet felmutatni, ez pedig nem indokolja minden szempontból a nagyjátékfilmes feldolgozást.
 
A film nagy részét „Fonzo” fejében töltjük, és amikor épp nem rémálomszerű hallucinációi elevenednek meg, akkor a nyálcsorgatva a távolba merengő, vagy éppen ordibálva csapkodó Tom Hardyban gyönyörködhetünk. És ez nem (csak) irónia. Ahogy a film, Hardy játéka sem hasonlítható sok mindenhez. A rá jellemző morgós motyogást ebben a szerepben végre kifulladásig tudja járatni, és valósággal félelmetes, milyen mélyre ereszkedik mentálisan sérült karaktere hiteles ábrázolásában. A cselekmény előrehaladtával Capone betegsége is rohamos tempóban eszkalálódik, és brutális részletességgel ismerhetjük meg a neuroszifilisz legborzalmasabb tüneteit. Ezek pedig minden bizonnyal a maffiózó spirituális bűnhődésének fizikai kivetüléseként funkcionálnak Trank filmjében.
 
Caponét betegsége mellett ugyanis a múlt is kísérti, ez pedig azokban a bizonyos hallucinációkban elevenedik meg. A visszataszító, néhol szó szerint gyomorforgató képek Capone „fénykorába” engednek betekintést. Az ilyen jelenetekben Trank a slasher horror eszközeivel mutatja be a kegyetlenkedéseket, amik örökre beleégtek hősének elméjébe és végóráiban is kínozzák. Rendszertelen történetvezetéssel a film valóság és tévképzetek közt kapcsolgat egyre kiszámíthatatlanabbul, mire végül szinte lehetetlen elkülöníteni a kettőt egymástól. A néző és Fonzo számára egyaránt. Érthető tehát, hogy a nehezen emészthető víziót nem fogadta könnyedén a közönség, azonban ettől még egy remek film is születhetett volna Capone kárhozatáról. De sajnos nem ez történt.
 
Tom Hardy a filmben. A kép forrása: MAFAB
Tom Hardy a filmben. A kép forrása: MAFAB
Ahhoz, hogy egy ilyen belső utazás jól tudjon működni filmen, szigorú stilisztikai kontroll szükséges. Az elképesztően megosztó és legalább annyira tudatos Gaspar Noéval ellentétben Josh Trank nem bízik kellően eredeti víziójában. Filmje a megrázó utazás helyett így inkább csak zötykölődik. Capone belső konfliktusaival párhuzamosan több cselekményszál is szövődik a filmben, ezek azonban annyira jelentéktelennek tűnnek, hogy nehéz másra gondolni, minthogy a rendező utólag töltötte fel velük a forgatókönyvet. A maffiózó eltitkolt zabigyerekének drámája, vagy a rejtett milliók után nyomozó FBI mintha más filmekből lettek volna átültetve. Amellett, hogy csak tovább bontják az amúgy is töredezett narratívát, nem tudnak elég érdekessé válni, lezárásuk pedig ugyanolyan ügyetlen és jellegtelen a cselekmény szempontjából, mint megjelenésük.
 
Megtorpan azelőtt, hogy igazán érdekes egzisztenciális témáinak mélyére tudna ásni, így a film egy kényelmetlen, mégis felszínes élmény marad. A Capone láthatóan művészfilm szeretett volna lenni, de rendezője csak a művészkedésig jutott vele. Elég bevállalós ahhoz, hogy elidegenítse nézőinek nagy részét, de nem olyan merész, hogy meg tudja tartani azokat, akik nyitottak lennének egy radikális történetre. Egy dolgot mégsem lehet elvitatni Josh Tranktől: kész szembemenni az elvárásokkal.
 
Címkék: Filmpremierek 2020