Jó választás – úgy tesz eleget a hangfelvétel-ipar kényszeres „összes”-követelményének, hogy ezt a legkevésbé sem érezzük fárasztónak vagy mesterkéltnek, s egyszersmind kicsiben a Chopin-oeuvre végtelen belső gazdagságát és változatosságát is reprezentálja. A kísérőfüzet egy hangsúlyos helyen megjelenített Vásáry Tamás-idézet és az ismertetőszöveg révén a darabok poétikus és – különösen az impromptuk esetében – rögtönzésszerű természetét emeli ki. Teljes joggal persze, bár ezekkel a jelzőkkel éppenséggel a Chopin-életmű egészét is illethetnénk. A poézis emlegetése viszont már csak azért is indokolt, mert Farkas Gábor – mint Vásáry utal rá – valóban a par excellence poétikus előadói alkat.

Hadd kezdjem beszámolómat két kisebb kifogással, melyek egyike sem a művészt illeti. A c”’ hangra némelyik mű felvétele előtt ráfért volna még némi finomhangolás; továbbá a kitűnő kísérőszöveg szerzőjének, Gyenge Enikőnek ellentmondva a programlapon sajnos fisz-moll hangnemmel ruházták fel az op. 36-os Fisz-dúr impromptut.

A lényegre térve: miután az összes darab ellentétes vagy legalább igen különböző karaktereket ütköztet egymással, s szinte mindegyikük formája kivételes valamilyen szempontból, Chopin címadásától eltekintve nem is volna sok támpontunk műfaji besorolásukhoz. Mindegyikükben megjelennek a felfokozott szenvedélyek, s szinte mindben találunk napfényt, idilli, harmonikus hangokat is. Mégis: a balladák szenvedélyes kitörései baljóslatúbbak, tragikusabbak, mint az impromptuk elragadtatott, talán szerelmi szenvedélyei, s nem egyszer vezetnek letargikus befejezéshez. Észak, köd, a kelta regék homálya sejlik fel itt a zenei romantika magára találásának legrészegítőbb pillanatában. Farkas Gábor értően és differenciáltan, teljes empátiával közelít a darabok lélektől lélekig sugárzó tartalmához, s ezért is tudja a maguk teljességében tolmácsolni őket. Mindez a szűkebb értelemben vett zenei-mesterségbeli megvalósítás igen magas színvonalán túl, a költészet szférájában értendő.

A zenei és mesterségbeli dolgokról persze könnyebben lehet szavakban beszámolni. Ezért hadd soroljak itt fel néhányat Farkas erényei és különösen szép pillanatai közül. A tempóval, általában a zenei idővel hallatlan érzékenységgel és hajlékonysággal bánik: hatalmas és ezen a magas fokon ritka adomány ez, amely nélkül Chopint játszani nemigen érdemes. Rokon adottság a hangok érzékeny megszólaltatása a puha érintéstől az acélos keménységig, akár egy akkordon belül differenciálva; ez is gyakran mikro-agogikai nüanszokat feltételez, s ennek is mestere Farkas Gábor. Akinek egyik alap-„üzemmódja” az átszellemült, olykor légiesen finom hang, ahogyan azt mindjárt a g-moll balladában tapasztalhatjuk. Itt ráadásul tündéri könnyedséggel, non-legato játszott hangfüzérekben is gyönyörködhetünk. Az Asz-dúr balladában a balkéz egy-egy szépséges csellómotívuma üti szíven a hallgatót. Az f-moll balladában már az első pillanatban „megáll a levegő”, s úgy érezzük, földöntúli szférában járunk. Az Asz-dúr impromptu hét országra szóló példája az előadás olyasfajta határtalan, kitárulkozó szabadságának, amely csak még szorosabbra fűzi a zene, az egész tétel koherenciáját. Vagy micsoda telitalálat a Fisz-dúr impromptu macskaléptű indítása! S bármilyen apróságnak tűnik, olyan fontos eleme az értő Chopin-játéknak az apró hangos előkecsoportok éneklő – s mégsem túlhangsúlyozott – megszólaltatása!

Nem lehet azonban teljes ez a jellemzés anélkül, hogy meg ne említenénk Farkas Gábor előadásmódjának s zenei egyéniségének egy sajátos jellemzőjét. Minden karaktergazdagsága és ha kell, erőteljessége mellett a művész játékának meghatározó vonása valamifajta hangsúlyozott mértéktartás, ha akarom, rezerváltság, ha akarom, kívül vagy távol állás. Úgy is mondhatom, hogy Farkas – előadóművészként – halkszavú költő, ami persze csakis áttételesen értendő, semmiképp sem úgy, mintha nem birtokolná a teljes dinamikai skálát. Kérdés persze, hogy ez a fajta introverzió (amely csak látszólag, a felszínen áll ellentmondásban a Chopin-zene érzelmi viharaival) nem éppenséggel az egyik legsajátabb chopini vonás-e – azé a Chopiné, aki, korabeli tanúk beszámolói szerint olyan szélsőségesen halkan zongorázott. Az a sejtésem, hogy lehetséges ilyen összefüggés. Az azonban semmiképp sem sejtés, hanem bizonyosság, hogy Farkas Gábor különlegesen szép és egyéni Chopin-képpel ajándékozott meg bennünket.