Ez minden, amit tudok / HBO
2020.05.19.

Tíz évvel a Blue Valentine után Derek Cianfrance megint igazán megindító munkát készített. Az Ez minden, amit tudok című hatrészes minisorozat a legjobb mozgókép, amit idén eddig láthattunk. BUJDOSÓ BORI ÍRÁSA.

Az évek óta tartó sorozatdömpingben gyakran halljuk azt a rendezői (kamu) dumát, hogy azért szuper a tévében dolgozni, mert ott nem csak két óra van a történet és a figurák kibontására, és hogy  persze ezt a bizonyos sorozatot inkább hosszú filmnek kell tekinteni, és igazi ajándék ez az alkotónak, meg persze a nézőnek is, hurrá. Aztán jön egy olyan megalomán filmes, mint mondjuk Paolo Sorrentino, bő nyolc órán át habosítja a nagy semmit, és a végén bosszankodhatunk, hogy megint hagytuk, hogy csőbe húzzanak minket és rabolják az időnket. Ez a gyakoribb eset, de azért vannak kivételek. Utóbbiak közé tartozik Derek Cianfrance Ez minden, amit tudok (I Know This Much Is True) című, hatrészes minisorozata, ami tényleg sokkal inkább egy hosszú film, mint sorozat, és amikor megrendülve felállunk a végén, sok mindent gondolhatunk, de azt biztosan nem, hogy felesleges volt látni.

A Wally Lamb azonos című, 900 oldalas regénye alapján készült alkotás nem is úgy készült, mint a sorozatok többsége. Nem írócsapat dolgozott rajta, és a rendezők és operatőrök nem cserélődtek néhány epizódonként, hanem az egészet Cianfrance írta és rendezte. Az operatőr pedig végig Jody Lee Lipes volt, aki korábban olyan realista, húsba vágó drámákat fényképezett, mint a Martha Marcy May Marlene és a magyar forgalmazásban A régi város címet viselő Manchester by the Sea – ez egyébként több tekintetben is rokona az Ez minden, amit tudoknak, elsősorban az a közös bennük, hogy Lipes kamerája mindkettőben szinte észrevehetetlenül, de kérlelhetetlenül fedi fel az emberi fájdalom rétegeit. Cianfrance pedig pont ellentétesen működött, mint a rendelkezésükre álló hat, nyolc vagy tíz órájukba mindent belepasszírozni próbáló, saját egójukban elvesző rendezők. Vagyis határozottan vagdosta le a regénynek azokat a mellékhajtásait, amelyek ide túl soknak bizonyultak volna, s egyes szálak teljes kihagyásával, mások utalásnyira redukálásával, biztos kézzel tartotta a fókuszt főhősünk, Dominick Birdsey (Mark Ruffalo) történetén.

Mark Ruffalo és Mark Ruffalo
Mark Ruffalo és Mark Ruffalo
Az időben vissza-visszaugrálva elmesélt történet főszála az Öbölháború idején játszódik Connecticutban, a szobafestő Dominick negyvenéves korában, és azzal indul, hogy egypetéjű ikertestvére, a paranoid skizofrén Thomas (szintén Ruffalo, mintegy 20 kilóval nehezebb kiadásban) levágja a jobb kézfejét. Az addig a lehetőségeihez képest szabad életet élő Thomas az öncsonkítás miatt egy zárt, börtönszerű intézménybe kerül, és elindul Dominick küzdelme azért, hogy ikertestvérét kiengedjék, ezzel párhuzamosan pedig epizódokat látunk a testvérpár kisgyerekkorából és húszas éveikből, amikor elkezdtek megmutatkozni Thomas betegségének tünetei. Mindezt Dominick narrációja kíséri, és a ritka esetek egyikével van dolgunk, amikor jól működik ez a narratív eszköz: nemcsak magyaráz, hanem igazán személyes is, az egyetlen lehetőségünk arra, hogy megismerjük a traumatizált, magába zárt férfit, aki sokáig csak ebben a formában, hozzánk képes beszélni az érzéseiről.

A jelenetek kompakt kis fájdalomcsomagokként rakódnak egymásra, pontosabban Dominick hátára, és ahogyan egyre többet tudunk meg a családi terhekről, amelyeket cipel, bennünk is egyre nő a fájdalom. Cianfrance a maga által írt filmjeiben (Blue Valentine, Túl a fenyvesen) és adaptációiban (Fény az óceán felett) is mindig családi viszonyokat boncolgat, azon belül is leginkább a másik iránti felelősség sokszor terhes, de elszakíthatatlan kötelékét vizsgálja. Itt ez válik az abszolút főtémává Dominick és Thomas kettőse által, egyre mélyebb és mélyebb rétegekbe érkezve ismerjük meg teljességében, hogy hogyan határozta meg Dominick egész életét testvére betegsége, a folyamatos, kínkeserves ambivalencia, a Thomasról való gondoskodás erkölcsi-érzelmi parancsának és a szabad, független lét iránti vágynak meg az ezzel járó lelkiismeret-furdalásnak az elviselhetetlen kettőssége.

Aztán ennél is mélyebbre jutunk. Thomas és Dominick biológiai értelemben azonosak, így Dominick nemcsak azzal küzd, hogy a valódi Thomasnak hol találjon helyet az életében és hogyan legyen mindkettejük számára elviselhető ez az élet, hanem a saját magában élő Thomas fenyegetésével is szembe kell néznie. Azzal a vissza-visszatérő, kínzó gondolattal, hogy az ő génjei is hordozzák talán azt, amitől Thomas beteg. Vagyis ha nem tartja szorosan elzárva az érzéseit, akkor egyszer csak átfordulhat benne is valami, és Thomas sorsára juthat. És ahogyan kinyílik a történet a korábbi generációk felé, megtudjuk a felmenők bűneit, fény derül a traumákra, amelyeket a dédszülők és a nagyszülők adtak tovább gyermekeiknek, az „átokra”, amellyel generációkra megmérgezhető a leszármazottak lelke. Dominick személyes történetének tétje, hogy sikerül-e megtörnie ezt az átkot azzal, hogy megbocsát a felmenőinek, a testvérének és saját magának, és egyszer csak szabad lesz.

Cianfrance – ahogyan korábbi filmjeiben – ebben a monumentális, mégis szigorúan a személyesre koncentráló munkájában is teljes erővel tolja rá a nézőre figurái fájdalmát. Életszerűségükkel szinte már az elviselhetetlenségig fokozná a jelenetek feszültségét és szomorúságát, ha nem volnának ezek a pillanatok igaziságukkal egyszersmind felemelőek: egyszerre lehetünk teljesen részesei az élménynek és annak is tudatában, hogy micsoda rendezői és színészi teljesítménynek vagyunk éppen tanúi. Ruffalo karrierjének sokadik kitűnő, és innentől kezdve talán legemlékezetesebb alakítását nyújtja a dupla szerepben, de az igazi csoda a színészek közti interakciókban születik meg. Ha azt mondom, hogy Ruffalo és az édesanyját alakító Melissa Leo, vagy Ruffalo és a volt feleségét játszó Kathryn Hahn közös jelenetei szívszorítóak, akkor bagatellizálom azt az érzelmi hatást, amit ezek a képsorok kiváltanak. A precízen felrajzolt, szintén kiváló alakításokban megelevenedő mellékszereplők – Archie Panjabi mint Dominick terapeutája és különösen Rosie O'Donnell mint Thomas szociális gondozója – valóságos részletek sokaságával töltik ki a hézagokat és igazán életre keltik ezt a világot.

Talán lesznek, akik a sorozat súlya miatt ódzkodnak majd attól, hogy hat órát Dominickkal töltsenek, de a katarzist nem adják ingyen, és az Ez minden, amit tudok tényleg pontosan olyan hosszú, amilyennek lennie kell. A többgenerációs családi viszonyok bonyolult szövedékének feltárását és az összetett főhős ábrázolását nem lehet megúszni ennél kevesebből. Dominicket nem biztos, hogy mindig szeretni fogjuk – néha bizony igazi seggfej –, de végül oly alaposan megismerjük, hogy elfogadjuk pontosan olyannak, amilyen. Mintha a családunk egyik tagja volna.
Szerző: Bujdosó Bori