Nőttön-nő a könyvkupac az ember íróasztalán, ágya mellett. Húzza-halasztja az olvasni- és megírnivalókat. Majd karácsonykor. Majd a hosszú hétvégén. Majd nyáron. Aztán a nyaraláskor valóban ledolgoz a kupacból hármat-négyet, büszke friss tájékozottságára a magyar és külföldi irodalomban, kérkedik is vele egészen addig, míg friss tájékozottsága elavul, a kupac pedig ismét növekedésnek indul. Ám egy szép napon kitör a járvány, az ember magára csukja az ajtót, és akkor végre… felrémlik a könyv, ami sok másik művel együtt (Dekameron, hogy mást ne mondjak, A pestis, Fogságom naplója, stb.) valahogy illik az alkalomhoz. Más tisztességesen rendbe rakja a spájzot, kipucolja a konyhaszekrényeket, megvarrja a kiszakadt nadrágokat, de a recenzens is eleget tesz régi adósságának. Előveszi végre Vásárhelyi Mária Valahogy megvagyunk című könyvét, ami a későbbi Nagy Imre-per vádlottainak és családtagjainak kétéves snagovi fogságáról szól. Illik tehát az alkalomhoz. Itt azonban álljunk is meg. A sajtóban (írott és elektronikus, minőségi és bulvár) folyvást beleütközünk a „karantén”, a „járvány”, a „betegség”, tágabb értelemben a „fogság”, még tágabban a „háborús helyzet” fogalmainak, jelentésmezőinek összemosásába. A sajtónyelv kivált élen jár ebben, bár nem hibáztatható, hiszen a politikusok előszeretettel dobálóznak háborús metaforákkal hétköznapi helyzetekben is, és a sajtó idézi, kommentálja, elemzi e megnyilvánulásokat.

Az analógiák hatnak a gondolkodásunkra, az analogikus gondolkodás segít a problémamegoldásban, az új helyzetek felismerésében, nem csoda, hogy az átlagember/olvasó/beszélő úgy érzi, jó fogódzókra, hasonlatokra talált a rendkívüli helyzetben. Pedig nem kell túl elmélyült gondolkodás, nem kellenek háborús tapasztalatok ahhoz, hogy rájöjjünk, a járvány által ránk kényszerített bezártság nem fogság, nem ostrom, nem háború.  Ülünk a fűtött lakásban, folyik a víz a csapból, ég a villany, működik a gáztűzhely, a boltok teli vannak ennivalóval, a pince nem óvóhely, még tűzifáért se kell lemenni oda. Otthonról dolgozunk, rádióból, tévéből, a netről tájékozódunk, véleményünket megosztjuk és kicseréljük másokkal a közösségi oldalakon, nem, nem az Emberszag  és nem Heltai Négy fal közöttjének világában élünk.

A helyzetek felszínes hasonlósága arra azonban jó, hogy figyelmesen olvassunk. A Valahogy megvagyunk szövegeivel találkozhattunk már afféle modern folytatásos regényként a Facebookon, amikor Vásárhelyi Mária, az 1956-os forradalom 60. évfordulójának évében a hivatalos állami ünnep narratíváját elutasítva részletekben tette közzé saját emlékezését. Ez a kifejezés is pontosításra szorul: a szerző a snagovi (és pitești és  călimănești) fogság kezdetén három, a végén öt éves volt, emlékei egy kisgyerek emlékei, azok is nyilván szórványosak. A kötet tehát kollektív emlékirat, amelyben saját emlékek keverednek a szintén gyerek kortársakéval (ifj. Rajk László, Szilágyi Júlia, a szerző testvérei Vásárhelyi Júlia és Vásárhelyi István, stb.), a szülőkéivel és a szülők sorstársaiéval (Vásárhelyi Miklós, Pór Edit, Donáth Ferenc, Bozóky Éva, Újhelyi Szilárd, Lukács György, Szántó Zoltán, Rajk Júlia, stb.). Az emlékezet rétegei közül nem vagy nehezen azonosíthatók azok, amelyek valóságos emlékek, a legtöbb nyilván a sokszori elmesélés hatására saját emlékké vált. Az emlékezet rekonstrukciójának fontos, bár szórványos és cenzúrázott darabjai azok a levelek, amelyek a foglyok romániai fogva tartásuk idején itthon maradt családtagjaikkal válthattak, illetve azok, amelyeket a fogság második, igazán drámai időszakában, a férfiak, férjek, apák elhurcolása után a gyerekekkel hátramaradott, mit sem sejtő asszonyok küldhettek haza és kaphattak otthonról.

A rétegeket árnyalják a Snagovban, Piteștiben és Călimăneștiben a foglyokat őrző és kiszolgáló személyzet (titkosszolgálati munkatársak) jelentéseinek részletei, életútinterjúk passzusai, a Nagy Imre-per vádlottainak kihallgatási jegyzőkönyvrészletei. A mozaikos emlékezetkép megvilágító erejű elemei a Román Információs Hivatal Levéltárának és a Magyar Országos Levéltár irataiból válogatott szemelvények, amelyek az amúgy mindvégig szorosan összetartó csoporttól magát távol tartó két pár, Szántó Zoltán, Vas Zoltán és feleségeik folyamodványait tartalmazza. Ezekben különleges bánásmódot kérnek a maguk számára, természetesen beígérve az árulást, és a jövőbeni együttműködést az új kormánnyal.

Vásárhelyi Mária visszaemlékezése igazi alulnézete a történelemnek. A fogság mindennapjait idézi fel, az egyformaságban pergő napokat, amelyeket a gyerekek számára – eleinte talán – nem tett annyira kínzóvá a jövőtől való szorongás. Legfőbb tevékenységük a játék, a bandázás volt, csak később tagolta az iskoláskorúak napjait a szülők által kötelezővé tett tanulás, ahol a tanórákat is természetesen maguk az anyák tartották. Bámulatra méltó a fogva tartott nők összefogása és kitartása mindvégig, pedig sorsukat nem egyszer súlyos személyes konfliktusok is nehezítették; ám akkor sem engedhették meg maguknak az összeomlást, amikor férjeik kivégzését (illetve Losonczy Géza korábbi halálát) és a többiek hosszú börtönbüntetését bő két hónappal az ítélet kihirdetése és végrehajtása után tudatták velük cseppet sem kíméletes módon. Ez után fontos túszokból érdektelen túszok lettek, akik csak terhet jelentettek a román állam számára, s hosszabb-rövidebb bürokratikus procedúrák után hazatérhettek, bár természetesen a hazatérés életük újabb alávetett korszakát nyitotta meg.

Vásárhelyi Mária és kortársai az emlékezők második generációja. A történelmi események „valódi” tanúi és résztvevői 1988-ban beszámoltak már a romániai fogságról és az utána következő évtizedekről Ember Judit kamerája előtt a Menedékjog című dokumentumfilmben. A rendszerváltás mindent (vagy sok mindent) felfedő lázában egy ország nézte lenyűgözve a hat részes tanúságtételt. 32 év múltán a Valahogy megvagyunk című kötet ismét sorrendbe rakja a korabeli élményeket, és beteljesíti feladatát: újra elmeséli, s ezáltal megóvja a feledéstől azt a történelmi epizódot, amelyet idővel óriásplakáttá és műanyagkardos kalandfilmmé alakítanak a lassanként átírt történelemkönyvek, és újraszínezett hőseposzok.