A lektűr egyik legfontosabb műfaji követelménye az izgalmas, sodró lendületű történet, ez nagy vonalakban össze is jött ebben a regényben: az olvasót igenis nagyon érdekli, hogy a hetvenes évek elején játszódó szerelmi és baráti tragédiának mik voltak az okai. A főszereplő, Andersz Gordon (kinek vezetéknevében fölsejlik a másság, a különbözőség megjelölésére szolgáló német névmás hangalakja), a nyugdíj felé közelítő, meglehetősen kiégett középiskolai matematika-fizika szakos tanár, éppen második válását heveri ki egyetlen megmaradt magántulajdonában, hétvégi kulipintyójában a Dunakanyarban. Itt keresi fel frissen diplomázott, közgazdász lánya, Zsófi, aki a munkábaállás, a valóságos felnőtt élet elkezdése előtti utolsó nyarát kénytelen apja múltjának kutatásával tölteni.

Ugyanis legutóbbi, sorsdöntőnek ígérkező szerelmi története rettenetes megaláztatásba fulladt: az anyósjelölttel való első találkozás alkalmával kiderült, hogy az asszony imádott testvérének évtizedekkel korábbi öngyilkosságáért Zsófi apját és nagyapját okolja, fia pedig önként jelentkezett megtorlónak. Az egész szerelmi történet nem volt más, mint Zsófi érzelmi és szexuális „szopatása”, hogy hetedíziglen bűnhődjön a gyilkosok nemzedéke.

Zsófi tehát nekiindul felkutatni a múltat: apja e-mailfolyamát kissé terjengősnek tartja, így másokat is felkeres; kifaggatja nagyanyját, aki özvegyként is félve tiszteli keményvonalas kommunista ura és parancsolója emlékét, felkeresi apja nővérét, sőt még egy történész is bejön a képbe, aki a Kádár-korszak pártelitjének tevékenységét is kutatja. És kibontakozik két, hajdani, a hatvannyolcas nemzedékbe tartozó fiatalember története: Gordonnak elege van szülei kommunizmusából, Adriánnak (akinek keresztneve, mint azt Gordon is említi, Thomas Mann Doktor Faustusának démonian zseniális főszereplőjét idézi) a családja nemzeti kereszténységéből, mindketten lánytestvéreikkel kötnek szövetséget, és a kényszerű, előfelvételis katonáskodás alatt pedig egymással. Gordont elbűvöli Adrián matematikai zsenialitása, és úgy szívja magába németül és angolul olvasó barátja szépirodalmi és filozófiai műveltségét, mint egy szivacs, Adrián pedig mindent megadna érte, ha olyan természetes, nyugodt és hallgatag tudna lenni, mint Gordon. Természetesen mindkét családban rossz szemmel nézik a szülők fiaik osztályidegen barátkozását, de a fiatalok szövetsége arra épül, hogy kitörjenek apáik elfojtott acsargásának létformájából. Mindeközben Adrián húga, Berta és Gordon életre-halálra egymásba szeretnek, az elragadtatott fiú boldogan mesél el mindent lázadásban példát mutató nővérének, Flórának, aki titkaikat lejegyzi naplójába. A fiúk egyetemre járnak, Berta az érettségi után bölcsészkarra készül, Illés és Omega-koncertekre járnak, Heideggerről vitatkoznak, szerelmeskednek, síelnek a Tátrában, nyaralnak a Balatonnál, Adrián időnként ellenzéki társaságok vitáiba is belekóstol. És ekkor robban a pszichológiai bomba: Gordon véletlenül rajtakapja Adriánt és matematikai-filozófiai zsenijének istápolóját, az ugyancsak kiugróan tehetséges, fiatal kora ellenére már nagydoktor Braun Pétert egy szerelmi légyotton. Gordont elsősorban nem is az rázza meg, hogy barátja az akkori törvényi rendelkezések értelmében bűnöző, hanem hogy nem bízott benne, és még kamu-lánykapcsolataihoz is cinkosnak használta. Adrián retteg a családjától és félti szerelme kilátásba helyezett, amerikai ösztöndíját, így két hét időt kér Gordontól, hogy rendezze a dolgait – és itt követi el Gordon azt a bűnt, amit sosem bocsát meg magának, hogy ebben a két hétben valóban magára hagyja barátját. Így nem tudja meg, hogy ez alatt apja, aki felesége tudtával rendszeresen feltöri a lánya fiókját, hogy elolvashassa Flóra naplóját, felhívja telefonon Adriánt, és követeli tőle, hogy buziként ne vessen rossz fényt a fiára. Arról sem értesül, hogy a néhány március 15-i tüntetés kapcsán már nyilvántartásba vett Adriánt a III/3-as ügyosztály homoszexualitásával zsarolva be akarja szervezni besúgónak Braun mellé. Adrián öngyilkosságot követ el, és húgának írt búcsúlevelében Gordont és annak apját vádolja meg árulással. Mindebből Gordon csak annyit észlel, hogy Berta indoklás nélkül szakít vele, és hogy barátja temetésén a családfő hozzávágja a koszorút, és kis híján elveri a ravataltól.

Ezután eltelik harmincnyolc év; Gordon teljesítménye két tönkrement házasság és mindegyikből egy-egy lánygyerek. Majd 2010-ben adódik úgy, hogy hajdani nagy szerelmének fia sajátosan undorító bosszúhadjáratot eszel ki az Andersz-lányok ellen: felkutatja őket, udvarol nekik, hogy aztán diadalmaskodó anyja ítélőszéke elé állítsa őket. Terve csak részben valósul meg, az idősebbik lány, a stabil párkapcsolatban élő Márti megközelíthetetlennek bizonyul, ám a frissen diplomázott, szingli Zsófi ideális célpontja és elszenvedője lesz az aljas tervnek.

Amikor a regény végén az egymást immár ádázul gyűlölő hajdani szerelmesek, Gordon és Berta utolsó telefonbeszélgetésének lehetünk tanúi, és Gordon rákérdez, miért éppen most került sor erre az aljasságra, a rákbeteg asszony azt mondja, hogy a fia javasolta, hiszen: „eljött a mi időnk, egyszer s mindenkorra eltakaríthatjuk a bandátokat”. S Gordon hiába emlékezteti Bertát, hogy azt az apai bosszúvágyat folytatja, amelyet értelmetlennek és meghaladnivalónak minősítettek fiatalon, a halálra ítélt asszony csak eszelősen hajtogatja, hogy a bűnökért bűnhődni kell – kivéve természetesen a saját vétkeit. Így kerül sor a végső szakításra a halálos beteg Berta és az öregedő Gordon között, akik közül az egyik bekebelezte saját, elrontott életébe a fiát, a másik pedig felelős szeretettel kíséri gyerekei autonóm útkeresését.

Elég érdekes ez a történet ahhoz, hogy lehetett volna belőle egy jó lektűr, legalábbis a fiatalabb korosztály számára. Persze az Esterházy-emlegette késő-kádárizmus soft-pornóját megtapasztaltaknak eléggé állatorvosi ló a sztori a személyzetis nagyival, Lukács Györgyöt és iskoláját gyűlölő nagypapival, „buzulással”, beat-zenével, alkoholizmusba fulladó, semmitmondó életekkel, zsidózgatással, disszidálással… A fenti generáció tagjaként például számomra az egyik leghitelesebb és legmegrázóbb pillanata az a regénynek, amikor a történész csak úgy mellékesen odaveti Zsófinak magyarázatul, hogy Braun Péter végül is elnyerte az amerikai ösztöndíjat, kint is maradt Amerikában, s néhány év nagyszerű karrier után egyszer csak közúti balesetben meghalt: fékezés nélkül belehajtott egy kamionba. Ennyi elég is ahhoz, hogy az olvasó érzékelje annak a szerelemnek egzisztenciális súlyát, amely Adriánt és Pétert egymáshoz fűzte.

De a regény többi emberi és történelmi viszonylata, sajnos, a közhelyesség és a giccs határán egyensúlyoz: a dialógusok bántóan életszerűtlenek, prelegált monológ szinte mindegyik, amiket Zsófi ordítozós kiborulásai, majd szinte azonnal könnyes ölelései követnek, miközben csak úgy csikorognak a fülünkben az „apukám, nagyikám” megszólítások. Az meg különösen kínos, hogy Gordon levélfolyamát Zsófi terjengős regénynek minősítve noszogatja gyorsabb tempóra: mintha maga a szöveg magyarázkodna azért, hogy az egyik elbeszélő szólamát, ami kecsegtetett némi egyediséggel, nem vezeti végig, miközben a többi szólam pedig képtelen önálló életre kelni. Arról nem is beszélve, hogy időnként egy mindentudó narrátor is megszólal, aki például kifejti, hogy a Gordon által kitalált hasonlatok miért rosszak. Csakhogy az öniróniának az a feltétele, hogy megjelenjen legalább egy olyan beszédmód, amely elég eleven és jellegzetes ahhoz, hogy ironizálni lehessen rajta.

Talán, ha Gordon nyugodtan megírhatta volna a levélregényét, talán, ha Zsófi kevésbé hajszoltan nyomoz, élvezhetőbb szöveg születhetett volna. Merthogy a Vezeklés nélkülben ott rejlik az a lehetőség, amely Kondor Vilmos Bűnös Budapest 1956-ban befejeződött bestseller-folyamát méltán folytathatná. Ugyanis az a meglátás, hogy a rendszerváltás utáni Magyarország emberi és politikai viszonylatait is áthatják a feldolgozatlan bűnök és a mérgező bosszúvágy, megérne több misét, azaz jó politikai lektűrt is. Érdeklődéssel várjuk őket Ripp Zoltán tollából.