Interjú F. Várkonyi Zsuzsával
2020.05.22.

Rejtőzködő életet élt a Férfiidők lányregénye, majd a belőle készült film, az Akik maradtak ráirányította a megérdemelt figyelmet. Szerzőjével a regény hátteréről, a szereplők ábrázolásáról és a történet elmesélésének igényéről beszélgettünk. MERÉNYI ÁGNES INTERJÚJA.

Revizor: Mennyire saját élményekből épül fel ez a könyv, mennyire önéletrajzi?

F. Várkonyi Zsuzsa: Ezt sokan kérdezték már tőlem. Szorosan számolva nem lehet önéletrajzi, hiszen a regény kezdetén a főhőslány 16 éves, én meg abban a hónapban születtem. Viszont abban a közegben nőttem fel, ami a könyvben is megjelenik. Olyanfajta emberek vettek körül, olyan csöndek, olyan gyászok. És a főhősben nagyon sok olyan vonás van, ami bennem is megvan. Egyvalamiben viszont nagyon eltér a karaktere az enyémtől, és ez fontos szerepet kap a regényben: a háborúban elárvult Klára, aki a testvéreit is elvesztette - az egyik meghalt még a gettóban, a másik kivándorolt -, ő mégis sokkal ügyesebben tudta a kezét kinyújtani mások felé, akikre szüksége volt. Akikre kiéhezett. Én gyerekként nem voltam ilyen kezdeményező, ilyen bátor, ez csodás tulajdonság.


R: Klárában rengeteg életigenlés, életerő van. Meg önérvényesítés.

VZS: A regény fő szálát alkotó kapcsolata úgy indul, hogy teszteli, meddig mehet el ennél az apjára emlékeztető orvosnál, és nagyon megnyugtató válaszokat kap minden hamisság és méz-máz nélkül: tudhatja, igen, ez az ember ugyanúgy gyászol és depressziós, mint én, csak ő csendben gyászol, nem üvölt, nem vagdalkozik.

R: Hiteles az, hogy egy kamaszkoron még innen lévő gyerek ennyire tudatosan tesz próbára egy felnőttet és egy kapcsolatot? Tudatosan próbálkozik azzal, hogy vajon ez az ember az ő apja helyébe tud-e lépni?

VZS: Ez nem tudatos! Ő nem morfondírozik azon, hogy mit mondhat! Csak mondja, csak pimaszkodik teljes dühvel, elkeseredéssel. Ez a tudattalan késztetésből jön. Klára a történet elején anorexiás, de sok olyan gyerek van, aki testileg fejletlen, éretlen, de az esze vág, mint a borotva. Sőt, ha szabad ilyen szerénytelenséget mondanom, engem is mindig koravénnek tartottak. Négyévesen megtanultam írni-olvasni, mert a nővérem már iskolába járt. Így voltam a zenetanulással is, nem voltam kiemelkedően tehetséges, de hamar belehelyezkedtem mindenbe, ami körülvett. Még komponálgattam is. Sokkal több gyereknek van ebben-abban kiváló képessége, mint gondolnánk, csak nem mindenki kapott hozzá támogató környezetet.

R: A főhősödnél, Kláránál ez kirívó. Kimagaslóan teljesít intellektuálisan. Az iskolában bukdácsol ugyan, de az dacreakció.

VZS: Igen, az. Csak abban teljesít jól, ami érdekli, a többit dacból, dühből, gyászból elutasítja. Van egy tantárgy, ahol egyáltalán nem produkál: ez a matematika. Ez ismert jelenség pszichológusok számára: azok a gyerekek, akiknek a családjából többen eltűntek, meghaltak, azok abbahagyják a számolást. Klára még sokáig jelen időben beszél elpusztult családjáról, mert nem tud szembenézni a tényekkel. Csak a kishúga halálát kezeli tényként, hiszen ő a szeme láttára halt meg.

R: Olvasóként is tetten érhető, hogy te pszichológus vagy – nem mintha nem tudnánk –, sok érzelmi csomópontot és lélektani folyamatot ábrázolsz elmélyülten, árnyaltan a regényben.

VZS: Bízom benne, hogy a könyvben nincs pszichológiai tévedés. (Remélem, más írásaimban sem.) Vizuálisan ugyan szinte fogyatékos vagyok, de a hallásom elég jó. A legtöbb emberről, akit telefonon keresztül ismerek meg, elég lényeges dolgokat szoktam megérezni a hangjukból. A regényhősök esetében is belülről hallottam, hogy ki mit mondana, hogyan fogalmazna. A forgatókönyv készítése során (amit nem én írtam) több olyan párbeszéd-részlet is született, ahol egyszerűen „hamis lett a hang”: az adott szereplő szájából ilyen szavak nem hangozhattak el. Szerencsére a forgatókönyv írói végül hallgattak rám.

R: Mondj, kérlek, egy példát.


VZS: Belekerült a forgatókönyv egyik párbeszédébe, hogy Aldó azt mondja Klárának: „Figyelj, te most ezt miért csinálod?” Az én korosztályom és az engem nevelő korosztály így nem beszélt. Nem jöhetett ki a szánkon, hogy „Figyelj!”-jel szólítsuk meg egymást.

R: Ez a hitelesség kérdése, hogy fals vagy hihető hangon szólalnak-e meg a szereplők. Sok apró ilyen részlet tesz egy művet autentikussá. Milyen egyéb inspirációs forrásaid voltak? Nem szorosan önéletrajzi vagy családi elemekre gondolok.

VZS: Ezt már másutt is elmeséltem, de fontosnak tartom. Az én generációm világszerte nagyjából a kilencvenes évek elején kezdte elmesélni azt, amit a háború utáni években és évtizedekben nem lehetett. Amit tilos volt kimondani. Erről a tapasztalatról, az átélt szörnyűségekről nem beszéltek. A zsidó gyerekek számára ez a téma teljesen tabu volt, mert szüleik – tudatosan vagy tudattalanul - az asszimilációt tekintették a túlélés kulcsának. De még akik nem asszimilálódtak, azok se „hangosan” voltak zsidók. Csak a kilencvenes évektől születtek olyan regények, amelyeket az a kollektív igény hívott életre, hogy beszélhessünk arról, amiről addig nem lehetett. Az én könyvem is egy ezek közül. És nagyon örülök, hogy megszületett belőle a film is, aminek az alakításában bőven volt szerepem, de a megvalósításában már nem volt rám szükség. Tetszik, ami készült belőle. Fontosnak tartom azt is, hogy bármely társadalmi rétegnek, akiket kifosztottak, kirekesztettek, üldöztek, megtizedeltek, ugyanilyen élményei vannak, vagyis ez nem korlátozódik a zsidóságra. A másik, amire tudatosan törekedtem: hogy írjak a környezet pozitív figuráiról is, mert ezt is megéltem gyerekkoromban. A regénybeli Wagner házaspár alakja például, akik visszarángatják Aldót az életbe, a valamikori csodás házfelügyelőnk emlékéből született. És írok negatív zsidó figurákról is. Többféle társadalmi és etnikai csoportból megidéztem ilyen és olyan, jobb és rosszabb alakokat. Egyszerűen mert ezt láttam.

R: Valószínűleg ez is magyarázható a pszichológusi szemléleteddel, nem? Árnyaltan látod az embereket, így is ábrázolod őket.

VZS: Fordítva van szerintem. Nem attól nézi az ember árnyaltan az embereket, mert pszichológus, hanem valószínűleg azért lesz belőle pszichológus, mert igénye van erre az árnyalt látásmódra.

R: Férfiidők lányregénye a cím. Hangsúlyozol egy létező műfajt, miközben a történet tragikuma egyáltalán nem „lányregényes”. Ellenben végig nagyon alaposan körül vannak rajzolva a férfi és a női szerepek, minták és sorsok. Ennyire különböznek és elkülönülnek ezek, vagy néha egymásba folynak?

VZS: Tapasztalatom szerint majdnem minden kapcsolatban van egy domináns fél. És a dominancia lehet áldás, de lehet átok is a másik fél számára. Olvasóim jelezték vissza (mert bennem ez nem volt tudatos), hogy ebben a történetben a nők az életképesebbek, ők képviselik erősebben az élni akarást. Aldó valamikori családjában is, Kláráéban is, Freud Misiéknél is. Ez látszólag ellentéte a hagyományos nemi szereposztásnak, de a valóságban rengeteg családban a nő a stabilabb, ha nagy a baj. Klára egyébként azért választ később társként egy súlytalanabb, könnyed partnert, mert szüksége van arra, hogy valaki visszahozza életébe a derűt és a nevetést. De ebben a kapcsolatban is ő lesz az „ütésállóbb”, nem a fiú.

R: Szépen végigkövethető a főhősöd fejlődése. Kezdetben a megfosztottság tüneteit látjuk: soványság, csönd, hallgatás, dac. Klára közege is néptelen, kietlen, mintha elfogytak volna mellőle az emberek – ahogyan valóban el is fogyott szinte az egész családja. De ahogy rátalál a maga választotta apafigurára, lassacskán felenged, veszít a tüskésségéből, gorombaságából, és hamarosan be is népesül a világa. Fejlődésregény vagy beavatásregény ez? Netán egy terápiás esettanulmány? Vagy ne erőltessük a definíciókat?


VZS: Ne erőltessük, mert az korlátoz. Ez egy történet, amiben leírok ember- és élménytípusokat. A felnövekedés annyiban stimmel, hogy alapvetően Klára fejlődéséről beszélek, de ebben a folyamatban Aldó is, sőt, a harmadik főszereplő, Klára nagynénje, Olgi is gyógyul. És ha előreugrunk a regényben öt évet, Klára későbbi társa, Pepe története is egy határozott mintát követ. Ő az, aki győzni akar, előre néz, nem húzza meg magát, és megtestesíti a „ne nézzünk folyton vissza, ami volt, elmúlt” szemléletét.

R: A folyamatok ábrázolása mellett sok problémát is felvetsz a regényben. Ilyen a meddőség és a gyerek elvesztése is a háborúban (Aldó gyerekeié), a gyász, amivel minden szereplőnek van dolga. Ilyen a veszteség, és a szembenézés a veszteséggel. Amiről Aldó nem beszél, inkább odaadja a családi fotóalbumot Klárának, hogy a távollétében a kislány megnézhesse.

VZS: Ez egy férfistratégia. Nem beszélnek a gyászról, a veszteségéről, elfojtják, magukba zárják. Nem mondják ki, sőt, sokan nem is élik át a fájdalmukat. Ezt tanítja a fiúgyerekeknek a társadalom, amikor férfiatlannak minősíti az érzelmeket.

R: A felvetett problémák közé tartozik az öngyilkosság és a félelem is. Három félelem-csomópont köré épül az én olvasatomban a regény: az első a világháború, a zsidóüldözés, a második a Rákosi-kor rettegése, a félelem a kitelepítéstől, az éjszaka érkező ÁVH-tól, a harmadik pedig 1956 traumája, amikor már újra felépült valami, ami megsemmisüléssel fenyeget.

VZS: Az én apámat is ekkor, 1950 márciusában vitte el a fekete autó egy éjszaka, még nem voltam másfél éves. Négy éves koromban, Sztálin halála után engedték haza, és amikor becsöngetett, én megkérdeztem az anyukámtól, hogy ki ez a bácsi. Itt kell beszélnem arról a fontos jelenetről is, amiben Klára és Aldó kettőse szexuális színezetet kap. Ez azért szorul külön magyarázatra, mert kevesen értik maguktól: aki átélt ilyesmit, az tudja, hogy a hirtelen támadt halálfélelem szexualizál. Mindketten átélik, ráadásul ismételten átélik azt, hogy mindennek vége.  Korábbi traumák során elveszítették a családjukat, valahogy túlélték, és most megint a katasztrófa küszöbén állnak, elveszíthetik egymást.

R: Ez mégis egy nagyon erős tabutörés. Nagyon szókimondó a könyved. Először 2004-ben jelent meg, de mikor írtad pontosan?

VZS: 2002-ben írtam a nagyját, de 2003-ban, amikor megmutattam a kiadómnak, ők még vártak tőlem egy fejezetet, ami regényszerűen mondja el mindazt, amiről eredetileg csak Klára naplójegyzeteiből értesültünk. Ez az elvárás elbátortalanított, és közel egy évig tétováztam is, mert az első három fejezetet még úgy írtam, mint egy memoárt - gyorsan és szinte gondolkodás nélkül.

R: Ez a pont az olvasásban is érződik.

VZS: Igen. Ez után írtam meg ’56-ot. És azt, hogy egyáltalán miért élek itt, ebben az országban. Mert a rokonságom döntő része más országokban él, gyerekekkel, unokákkal. Klára szájába adtam, hogy én miért vagyok itt.

R: Mégis vissza kell térjek az előző kérdésemre. Abban a csúcsponti jelenetben tér el ugyanis leginkább a film a könyvtől. Ennek a két embernek az alaposan, gondosan felépített és ábrázolt apa-lánya kapcsolata itt átfordul férfi-női kapcsolattá. Ezt a tabut a film nem érinti.

VZS: Viszont gyönyörűen oldották meg! Nyilván nem mutathatja be azt a furcsa, felemás, önzetlen ölelést, ami a könyv szerint az ágyban történik. A filmen azt látjuk, ahogyan a halálfélelem hatására Klára érzelmei átfordulnak. A rendező Tóth Barna nagyon szépen és hitelesen hozza a könyv üzenetét, atmoszféráját az egész film során. Bizonyos másodperceket, tekinteteket persze hiányolok, de egészében mégis hitelesnek látom a filmet. Sokat vitatkoztunk, mire eljutottunk idáig, de most már a film minden percével azonosulni tudok. Barna előtt két másik rendező is próbálkozott a megfilmesítéssel, sikertelenül. Mindenképpen említésre méltónak tartom, hogy a film nem tagadja el az érzelmeket. Manapság az emberek többsége retteg az érzelmek kinyilvánításától.

R: Klárának sikerül végül felnőnie? Vagy örökre hadilábon áll majd a felnőttséggel? A Pepével való házasság kudarca miatt, az ismétlődő sikertelen terhességek, majd végül gyermektelensége miatt kérdezem ezt.

VZS: Itt az abortusz és a meddőség jelképezi ennek az agyongyötört generációnak a beteljesülő átkát: „elpusztul a fajtánk”. Aldó is akkor betegszik meg végzetesen, amikor Klárának a harmadik terhességét sem sikerül kihordania. Ebben az értelemben ez szimbolikus. Hogy vége van. Kárpótlást Klára majd a következő kötetben, azaz a „következő életében” kap, amikor múltjának a szereplői már mind elmentek. Ekkor rehabilitálódik ő partnerként, nőként, választott anyaként. De annak a történetnek a kiadását nem tervezem.

R: Bulvárkérdés: Te regényíróként tekintesz magadra?

VZS: Nem szeretem magam definiálni. A szakmai munkám és a publikációim nyomán evidens, hogy pszichológus vagyok. De tízéves korom óta arra is szükségem van, hogy időnként fikciót írjak. Nem sűrűn, és azelőtt sosem kiadásra, de mégis: élményfeldolgozásként, történetmesélésként. Szóval erre nem tudok igazi választ adni.