Beszélgetés Hajdu Szabolccsal
2020.05.17.

Online mutatta be legújabb filmjét Hajdu Szabolcs. Mióta a saját színdarabjából forgatott Ernelláék Farkaséknál elhozta a Karlovy Vary filmfesztivál fődíját 2016-ban, leginkább színházban dolgozott. Főként saját darabjaival, bár legutóbb a Radnóti Színházban a Glóriát rendezte. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Ha a Békeidővel kivárjátok a járványhelyzet feloldását, több hónapot csúszik a bemutató. Egyébként sem idegen tőletek az alternatív utak keresése. 
 
Hajdu Szabolcs: Az elmúlt években már hozzászoktattuk magunkat az alternatív lehetőségekhez. Az Ernelláék Farkaséknál című film bemutatója is speciális volt, bár ott megvolt a klasszikus kör azzal, hogy egy ’A’ kategóriás fesztiválon volt a világpremier. Egy filmnek – főleg, ha kap egy jelentős díjat – általában csinálnak egy díszbemutatót Magyarországon is, de akkor egy másik út mellett döntöttünk. A film karaktere szerintünk nem fért össze egy hagyományos díszbemutatóval, ezért a lakásunkban tartottuk a sajtóbemutatót és premiert is. 
 
Jelenet az Ernelláék Farkaséknál című filmből
Jelenet az Ernelláék Farkaséknál című filmből
Mielőtt moziba került a film, lakásvetítéseket rendeztünk, aki kíváncsi volt rá, lekérhette a saját lakásába. Több mint száz lakásvetítés volt, szinte mindre elmentünk, beszélgettünk utána róla. Kerestük a csatornákat a közönség felé, hogy minél közvetlenebb, személyesebb kapcsolatot tudjunk létrehozni a nézővel. Ehhez a dramatikus forma szinte minden eszközét használtuk már: az elmúlt évben rádiójátékot, lakásszínházat csináltunk, ez utóbbiban egy trilógiát még a járvány előtt. Az Ernelláék Farkaséknál több mint száz előadást megért. A Kálmán-nap, ami egyfajta második rész, szintén száz fölött volt, és a harmadik, a nemrég bemutatott Egy százalék indián is az ötvenet közelítette már. Ezen a vonalon is intenzíven kommunikáltunk a nézőkkel, és nem csak Budapesten, hanem vidéken is kerestük azokat a közösségeket, ahol nyitottak az ilyen típusú színházra.

R: Természetes folytatása ennek az útnak a Békeidő bemutatója is?
 
HSz: Itt is sokat beszéltünk arról, hogyan kellene a közönség elé vinni. Soha nem úgy tekintek ezekre a munkákra, mint egyszerűen csak egy filmre vagy színházi előadásra. Ezek manifesztumok önmagam számára, egy gondolkodási folyamat szakaszos leképezései, amihez szorosan kapcsolódnak a film körüli történések is. Ennél a filmnél például nagyon fontos volt, hogyan mutatjuk be, de az is, hogy hangsúlyt kapjon, hogy oktatási projektből nőtt ki. A munka úgy indult, hogy egy filmes táborban dolgoztunk fiatalokkal. Körbejártunk bizonyos témákat, asszociációs játékokon keresztül, karakterekre fókuszálva jutottunk el helyzetekig, jelenetekig. Ezek valós történések, de nemcsak az enyémek, sokunk emlékezetéből hívtuk elő őket. A személyes történeteket szelektáltam aszerint, hogy mi tágítható általános érvényűvé, melyik jelenetben van meg az a jelentésgazdagság, ami túlmutat a privát történeten. Ehhez társítottam néhány olyan jelenetet, amelyek az utóbbi években nagy társadalmi vitákat generáltak, ilyen a #metoo vagy a migránskérdés. Itt vannak körülöttünk a személyes történeteink, amelyekről megvannak a saját tapasztalataink, aztán jönnek történetek a hírekből, amiről csak feltételezések alapján alkotunk véleményt, aztán találkozunk lakáson kívüli történésekkel, lenn az utcán, a boltban. Ez együtt adja ki a széthullóban lévő társadalomképet, amiben most élünk, illetve a kapcsolódó atmoszférát.
 
Földeáki Nóra és Hajdu Szabolcs a Békeidő című filmben
Földeáki Nóra és Hajdu Szabolcs a Békeidő című filmben
R: A filmben valós történéseket idéző motívumok vannak, ami másfajta filmnyelvet jelent, mint a korábbiak. A politika felé tereled a történeteket.
 
HSz: Annyira terelődik oda, amennyire a politika az én életemben vagy másokéban is jelen van. Ebben semmi direkt állásfoglalás nincs, csak próbálom megmutatni az okokat és okozatokat. Amikor éljük az életünket, mindent belülről látunk. De nekem művészként megvan a lehetőségem, hogy hátralépjek, és két lépés távolságból saját életük és közegük szemtanújává tegyem az embereket. Ezeket a jeleneteket ebben a filmben újrajátsszuk, bizonyos esetekben azokkal a szereplőkkel, akik nagyon közel voltak az adott eseményhez. 
 
R: Nem félsz, hogy túlzottan politikai síkra terelődik az egész? A szereplőválasztás is mintha ezt húzná alá.
 
HSz: Félelemből semmit sem lehet csinálni. Számomra az alkotás szertartás is. Mindig elképzelek egy ősi társadalmat, egy kisebb közösséget, ahol szintén megvannak a hétköznapi problémák, és a színház az a hely, ahol felelevenítik a közösséggel megtörtént eseményeket. Az újrajátszásoknak, mivel bennük kívülről látszik minden, megtisztító ereje van. Jobban láthatóak a repedések, a problémák. Ezért vannak benne ezek a történetek, és nem azért, hogy én prédikációt tartsak vagy politikailag provokáljak. Hogy Schilling Árpád vagy Sárosdi Lilla játszik a filmben, az természetesen állásfoglalás. De ami a filmen belül van, az művészet. Ha valaki más síkra akarja terelni mindezt, azzal nem érdemes vitatkozni. 
 
Ha már mindez szóba került: a Schilling-féle jelenetbe belekerül a lakásszínház, amit a saját lakásomban működtetek. Összekapcsolódik a személyemmel egy történet, ami azt jelenti, hogy próbálom abba az irányba terelni a gondolkodást, hogy a független színházi szcéna sem kivétel: ezek a problémák mindenhol jelen lehetnek, a #metoo nem individuális dolog. Nem azt mondom, hogy nincs személyes felelősség, de rendszerszintű problémáról van szó, átalakuló értékrendekről. Amikor folyt az erről szóló vita, leegyszerűsítőnek tartottam, hogy rámutatunk Martonra mint főgonoszra, majd jött Gothár Péter, Eszenyi Enikő, Kerényi, és még ki tudja, hányan. Hasonló az ügynökkérdés logikája is. Kipörög néhány híres ember, mint a ruletten: Tar Sándor, Szabó István, mások. Róluk beszélünk, elindul a csámcsogás a személyes történeteken, holott ez is rendszerszintű probléma. 
 
Török-Illyés Orsolya a Békeidő című filmben
Török-Illyés Orsolya a Békeidő című filmben
R: A filmben nagyon erős a feszültség az emberi kapcsolatokban. Azt érzékeljük, ami körülvesz bennünket a hétköznapokban.
 
HSz: Bizonyos dolgokat tudatosan rakok egymás után, sokat gondolkodom a struktúrán, de végső soron a bennem működő ösztönösség dominál. Az pedig abból fakad, hogy az atmoszféra alól, amiben élek, nem tudom kivonni magam, hiába zárom magamra az ajtót. Nem tudok annyira kivonulni a társadalomból, hogy ne érzékeljem azt, ami van. A feszültség ebből következik, ezt érzékelem magam körül. A filmben játszódó jelenetek bármikor megtörténhetnek egy virágboltban, egy vasárnapi ebédnél, a villamoson vagy egy színházi öltözőben. Elvész a kontroll, először verbálisan, aztán fizikálisan gyilkolják egymást az emberek. Mindez nem tegnap kezdődött, lépésről lépésre alakult, és ma már észre sem vesszük. Nem érzékeljük, hogyan beszélnek egymással az emberek, a verbális agresszivitás mindennapos, akár egy egyszerű televíziós beszélgetésben is. A szerváknak – legalábbis, ha ezek agresszívak – el kellene repülniük, és nem lenne szabad visszaütni. Persze ez képes beszéd, a politikáról van szó elsősorban, a vezetők felelősségéről, ugyanakkor az állampolgári felelősségről is. Fegyelmezettebbnek és bölcsebbnek kéne lennünk.
 
R: A filmet Kolozsváron forgattátok, de nem a fölismerhetőségen van a hangsúly. Inkább egy kevésbé jellegzetes kelet-közép-európai város a színhely.
 
HSz: A filmnek van egy finom stilizációs foka, hogy a valóságos jeleneteket emészthetőbbé tegyük. Ez az a bizonyos két lépés távolság, amit egy pici varázslattal tudunk elérni. Nem csak a filmben explicit módon megjelenő varázslatról van szó, hanem a képekben rejlő varázslatosságról is beszélek. Hogy külön univerzuma legyen a filmnek, úgy nézzünk rá a saját történéseinkre, mintha egy másik bolygón játszódna. Egy másik idődimenzióban, ami nagyon hasonlít a mienkre, de nem teljesen az. Nekem Erdély, az erdélyi városok mindig ezt jelentették. Éreztem bennük valami varázslatot, ami a filmjeinkben nagyon fontossá vált. Nem véletlenül forgattam ott három filmet is. A másik ok, hogy bizonyos jeleneteket nem forgathattunk volna le Magyarországon, mert a közterületi engedélyek kiadásához most már extra bátorság kell. Van a filmben néhány olyan jelenet, amihez valószínűleg nem kaptunk volna engedélyt. A harmadik oka, hogy az erdélyi Filmtett tábor oktatási programjában indult el a munka, ahol fiatal erdélyi filmesek voltak a stábtagok, ezért is ez tűnt a jó megoldásnak. Volt még egy, magánjellegű szempont: amikor filmet forgatok, szeretek elszakadni attól a környezettől, ahol a hétköznapjaimat élem. Ha együtt maradunk a forgatás alatt, nem megy mindenki haza a saját problémáiba, jobban épül az egész, egyre jobban együtt van a csapat, a kreatív erők is jobban működnek. 
 
R: A film címválasztása indulatokat váltott ki. Vitézy Lászlónak 1979-ben készült már egy filmje ezzel a címmel. A körülötte kialakult vita másfelé viszi a film megítélését.
 
HSz: Szerencsére nem vitte másfelé. Mesterségesen gerjesztett dolog volt, ami hamar elült.
 

R: Januárban sugározta a Tilos Rádió a Török-Illyés Orsolyával közösen létrehozott hangjátékot, az Obiectiva Theodorát. Legtöbb eddigi munkátok személyes motívumokból épült eddig is, de ennek egy Securitate-dosszié az alapanyaga, ami a családot érinti.
 
HSz: Kell ehhez egyfajta sorsszerűség, ami független a mi akaratunktól. Furcsa egybeesés, hogy ezt a dossziét a sors elénk gurította, mert akkor éppen ilyen típusú dolgokkal foglalkoztunk. Próbáltuk szűkíteni a fókuszt a hétköznapokra, a családra, egy lakásra. És akkor előjön egy történet a hetvenes évekből, ami egy lakásban játszódik, a hétköznapokról szól, a családról, eredeti dialógusokkal, mert a Securitate leírta ezeket. Szóval ilyen szempontból – kicsit babonás vagyok, néha megijedek, hogy ilyen dolgok megtörténnek – ez belepasszolt abba, amivel foglalkoztunk. Az viszont a mi művészi attitűdünk, hogy ezzel egyáltalán kezdtünk valamit. Nagyon speciális az anyag, hiszen Orsolya édesanyjáról van szó, Illyés Kingáról, aki híres erdélyi színésznő volt, az ő életének bizonyos szakaszát hallgatta le és rögzítette a román titkosszolgálat. Ennek a nyilvánosságra hozatala persze kérdéseket vet föl, hiszen sok a valós szereplő. De úgy gondoltuk, hogy művészként akkor járunk el felelősen, ha megmutatjuk mindezt, mert segít megérteni a dolgokat. És bármennyire valós történetekről beszélünk, világos, hogy egy korról, a kor tüneteiről szól, de az általános emberiről, szerelemről, irigységről, zsarnokságról is. Attól vált izgalmassá, mert megtaláltuk a legérvényesebb médiumot, a rádiójátékot, a Securitate-tiszt pozíciójába téve a hallgatót.