Aligha én vagyok az egyetlen, aki már-már caligulai léptékű operaorgiákkal tölti ezeket a heteket, hiszen csak úgy dőlnek ránk az előadásfelvételek a világ szinte mindahány jelentős operaházából. Ebben a dömpingben csábítóbbnál csábítóbb produkciók riszálnak a figyelmünkért, így hát a valaha oly büszkén gyarapított lemezgyűjteményeinkről akár meg is feledkezhetnénk – erősebb pótszerek kínálkozván. Csakhogy a gyűjtő és a rajongó számára ez a logika értelmezhetetlen: ő (azaz én, azaz mi) elsősorban a személyes kötődés mozzanatát keresi, s ezt mindenekelőtt az ezerszer hallott lemezek meg a saját emlékek biztosítják.
 |
Így és ezért hallgatom én is a lemezeimet a napi két-három operaközvetítés szüneteiben: ezekben a napokban éppenséggel a Kincses Veronika élő előadásfelvételeiből összeválogatott CD (OperaTrezor) trackjeit. 1979 és 1996 között az Operaház, illetve az Erkel Színház előadásain rögzítették azokat az áriákat és kettősöket, amelyek a lemezről felhangzanak – és az élmény valósággal fölfedeztető erejű. Kincses Veronika hang-, pontosabban operai személyiségét ugyanis nemcsak meghitt és rég szeretett ismerős gyanánt mutatja föl ez a 13 szám, hanem rá is ébreszt valamire, amit e nagyszerű szoprán aktív éveiben nem mértem, illetve részben életkori okokból: nem mérhettem fel teljes nagyságában.
Pedig hát mindig is szerettem ezt a remek technikájú, krémes szopránhangot, ahogyan nagyra értékeltem azt a természetességet is, ami Kincses pódiumlényéből minden jel szerint töretlenül áradt egész pályafutása során! De azt csak most sikerült felfognom, hogy az énekesnő operai létezése az előadóművészet egyik legritkább tüneményét, az önmagában hiánytalan teljességet alkotó, harmonikus személyiséget bámultatta.
Ez az operai személyiség tiszta, világos, sőt derűs alaptónusú, rokonszenvesen józan és hétköznapias (tehát antiprimadonnai), egyszerre lányos és asszonyos, s ami talán a legfontosabb: eredendően tragikum nélkül való. A Kincses Veronika által megformált nőalakok tehát nem pántragikusak: nem hordozzák magukban a végzetüket, a rossz, vagy éppenséggel a rettenetes dolgokat csupán elszenvedik. A drámai hatás ettől fikarcnyit sem csorbul – sőt: a természetétől boldogságra rendelt lény meg a tragikus körülmények kontrasztja fölöttébb hatásosnak bizonyulhat. Ahol pedig a női létezés harmóniaigénye vár megszólaltatásra, ott a csodás magyar szoprán a legsajátabb terepén mozoghat.
Ez utóbbit mindjárt az első track, a lemez talán legszebb száma, Susanna Rózsaáriája ékesen bizonyítja. Az 1987. december 12-i, Lukács Ervin által vezényelt operaházi Figaro házassága-felújítás rádióközvetítésének felvételén minden ott hallható, ami az ideális Susanna és az ideális Rózsaária ismérve. Az önbizalmában és érzéseiben megingathatatlan nőiesség, a szubrettes könnyedségtől elemelkedő poézis, s egyáltalán – a szerelmes éjszaka varázslata. A jól előadott Rózsaária ugyanis mondhatni megteremti a Figaro házassága negyedik felvonásának fizikai és érzéki közegét is. Kincses Veronika itt mindenesetre megteremti.
Vagy hát itt van nekünk a Luciano Pavarotti legendás emlékezetű 1986-os pesti vendégszereplésén előadott Bohémélet két részlete! Az első felvonásbeli Mimi-ária megszólaltatásakor az énekesnő mindenekelőtt hibátlanul megoldja az alapfeladatot: vagyis hozza az egyszerre szemérmes és közvetlen, már-már kacér hangot, valamint a hétköznapiasan reális és mégis költői hangulatot. S hozzátesz még mindehhez valamit a maga legszemélyesebb ismertetőjegyei közül: az önmagával békében élő ember kiegyensúlyozottságát. Az első felvonást záró, Pavarottival közös kettősben pedig (akárcsak a Miller Lajossal párban előadott Simon Boccanegra-Amelia duettben) szinte tapinthatóvá válik Kincses Veronika reagálókészsége, az együttműködésnek az a finomra hangolt adottsága, amely a partner számára biztonságot nyújt, sőt nemritkán inspirálóan hatva meg is emeli a kolléga teljesítményét. S tette ezt, ha nem is észrevétlenül, de semmiképp sem a valós értékén és rangján ünnepeltetve.
Hát ezért fontosabb most számomra őt hallgatni és őt méltatni, mint Simon Keenlyside MET-beli Hamlet-alakítását, vagy épp Olga Peretyatko bécsi Puritánok-diadalmát emlegetni!