A kis országok lemezkiadói a dolgok természetéből fakadó módon nem olyanok, mint a nagyokéi: míg az utóbbiak az egész világ előadói közül válogatnak, az előbbiek döntően a hazai zenekarokat, karmestereket, énekeseket és hangszeres szólistákat foglalkoztatják – ez is a dolguk. Persze a kizárólagosság törvénye nincs kőbe vésve, kivétel is akad bőven. Ilyen a Hungaroton egyik legutóbbi korongja, amelyen külföldi világnagyság muzsikál. CSENGERY KRISTÓF CIKKE.
A nemzetközi hírű brácsaművész, a hetvennégy éves Rivka Golani Tel Avivban született, édesapja azonban Varsóból menekült Izraelbe, miután elveszítette családját a holokausztban. Édesanyja is galíciai lengyel. Ennek ellenére a jeles muzsikusnak jócskán van köze Magyarországhoz is – vagyis inkább a magyarokhoz, hiszen amikor huszonegy évesen hegedűről brácsára váltott, a magyar brácsás és zeneszerző, az izraeli zeneéletben fontos szerepet játszó egykori Hubay- és Kodály-növendék Pártos Ödön lett a tanára. Később pedig, amikor házasságot kötött, első férje a magyar hangszerkészítő, Erdész Ottó lett. Ő készítette számára azt a brácsát, amelyen egész további pályafutása során játszott, s amelyen ezen a lemezen is muzsikál.
Rivka Golani
Rivka Golani ama művészek közé tartozik, akik az elmúlt évtizedekben a nemzetközi zeneéletben a legtöbbet tettek a kortárs művek bemutatásáért és népszerűsítéséért: háromszáznál is több darabot komponáltak számára, s ezek közül több mint nyolcvan versenymű. Ez a lemez is újat kereső szenvedélyét illusztrálja, mert bár a két CD-n megszólaló harmincöt kis kompozíció Kreisler, Elgar, Dvořák, Drdla, Brahms, Schumann és Gärtner műhelyéből származik, s így a 19. századot és a 20. század első felét képviseli, ezek a darabok eredetileg mind hegedűre és zongorára készültek, s maga az előadó alkalmazta őket brácsára.
A látszólag heterogén szerzőlista valójában nagyon is egységes léptéket, műfaji és hangulatvilágot takar. A megszólaló műveket sokféle megjelöléssel illethetjük. Nevezhetjük őket ráadásdarabnak, van köztük albumlap, románc, tánc, fantázia, egytételes szerenád – a lényeg azonban valamennyiben azonos: a zenébe foglalt poézis, a hangulat- és karakterábrázolás mint legfőbb művészi célkitűzés, és mindez egységesen, valamennyi műben az aforisztikus tömörség keretei között valósul meg. Kis művek ezek? Igen, de e „percköltészet” képviselői között sok a nevezetes és emlékezetes zene, mély és bensőséges pillanatokkal. Persze elegáns kompozíciók is akadnak itt, bőségesen találkozunk népiességgel, virtuóz hatásdarabok úgyszintén felbukkannak, a könnyedség sem idegen egyik-másik kompozíciótól, főként Kreisler tételeiben, s ugyanígy nála jellemző leginkább az átíró-átdolgozó hajlam, amely Granadostól Csajkovszkijig, Glucktól Chaminade-ig a legkülönbözőbb idegen zeneszerzők gyöngyszemei felé fordul, hogy mutatós és költői hegedűdarabokat varázsoljon belőlük. Ami azt illeti, némelyik eredetileg is hegedűdarab volt, de Kreisler, a nagy előadó persze az ilyet is átformálja a maga képére és hasonlatosságára.
Mit kapnak ezek a hegedűművek attól, hogy most brácsán szólalnak meg? Első pillanatban talán furcsa a válasz: a humánum, a bensőségesség atmoszféráját, az emberi hang megszólalásának lehetőségét a hangszeres zene keretei között. Sajátos jelenség: ahogy a vonós instrumentumok családjában elindulunk a hegedűtől „lefelé”, két olyan állomást is érinthetünk, ahol a hangszer sokkal inkább az emberi orgánumhoz hasonló regiszterben szólal meg, mint a hegedű esetében: az egyik a brácsa, a másik a cselló. A nagybőgőnél már megszakad ez a folyamat, de a „mély középfekvés” két instrumentuma nagyon tud beszélni, vallani, tegező hangon, közvetlenül szólítva meg a hallgatót – míg velük ellentétben a hegedű hajlamos felkapaszkodni valamiféle szószékre, hogy onnan szóljon az emberiséghez.
Rivka Golani művészi nagysága sokféleképpen érvényesül e tételek előadásakor. Amire elsőként felfigyelünk, az a hangszeres hang. Ez nem hivalkodóan dús, és sohasem préselt, mint némely pályatársánál, inkább lágyan elomló, olvadékony. Van olykor bizonyos szálkás karaktere is, de ez is kellemes – azt az érzésünket erősíti meg, hogy olyan muzsikus játékát hallgatjuk, aki mentes az önfényezéstől. Mindez a mutatós, technikás tételekben a hangszeres elegancia természetes érvényesülését hozza magával: Golani virtuozitása nem demonstratív, nem attrakciószerű, hanem magától értődő. Mindenképpen fel kell figyelnünk a karakterek sokfélesége iránti nyitottságra, a hangütések változatosságára, az apró zenék által közvetített életérzések iránti legteljesebb fogékonyságra. Kis műveket hallunk, de nagy előadásban, percköltészetet, de maradandó érvénnyel. A brácsaművésznő méltó partnere a két CD-n zongorakísérője, az érzékeny és alkalmazkodó Kollár Zsuzsa. A CD élményvilágának teljességéhez tartozik, hogy a képzőművészként is tevékeny Golani lemezének borítóján egyik festményének részletét láthatjuk.
