Mussorgsky Pictures Revisited / BMC
2020.07.06.

Liebman és Randalu Muszorgszkij-interpretációja azért (is) nagyszerű, mert jóllehet szinte maradéktalanul új zenei produktumot hoztak létre, ezt valahogy mégiscsak úgy érték el, hogy semmiféle erőszakot nem kellett tenniük az eredeti remekművön. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A legendás jazz-szaxofonos, Dave Liebman – Miles Davis és Chick Corea egykori állandó partnere – nem az első lemezét készítette el a BMC kiadásában, amikor a világhírű észt zongoristával és zeneszerzővel, Kristjan Randaluval a Mátyás utcai stúdióba vonult, hogy közös Muszorgszkij-albumot, pontosabban Muszorgszkij alapú lemezt készítsen vele. Hiszen korábban már a Budapest Jazz Orchestra, Gadó Gábor kvartettje és a Modern Art Orchestra partnereként is megtette ezt; az utóbbi együttessel éppenséggel Bartók 15 magyar parasztdalának big bandre meghangszerelt változatában (milyen szabadon lehet lélegezni 2016 óta!).

Liebman és Randalu azonban egészen máshonnan kiindulva közelített meg egy másfajta zongoraciklust – Muszorgszkij hangszeres főművét, az Egy kiállítás képeit –, mint ahonnan azt korábban Fekete-Kovács Kornél együttese tette. Ez részben persze az apparátusok szélsőségesen különböző természetéből adódik, de szorosan összefügg az eredeti zeneművek eltérő jellegével, nem utolsó sorban pedig a két előadó zeneszerzői hajlamaival is. Bartók népdalfeldolgozásai, időben és hangmagasságban egyaránt, hangról hangra megszólalnak a BMC korábbi lemezén. A Muszorgszkij-ciklusról azonban ez csupán a tételek szintjén mondható el: a kígyózó, meghatározhatatlan metrikájú séta-ritornellek is az eredetit követve hangzanak fel vagy éppen maradnak el a karakterdarabok között (ami még Ravel ismert zenekari verziójára sem áll). A tételeken belül viszont nincsen szabály: amit Liebman és Randalu előad, az a variáció, az átirat és az improvizáció sajátos és egyszeri találkozása, egészen egyik sem, de valamennyire mégis mindegyik.


Egy ilyen szabad megközelítésnek kétfajta kézenfekvő mércéje van. A földhözragadtabb aszerint ítél, hogy a nagyfokú feldolgozói-előadói szabadság nem vesz-e el valami lényegeset – karaktert, témákat, effektusokat, emlékezetes pillanatokat – az eredeti zeneműből. A nagyvonalúbb abból indul ki, hogy miután a változtatások elérik azt a mértéket, amely révén új műalakzat jött létre, ezért azt vizsgálja, hogy az új mű, illetve annak egyes részei önmagukban véve koherensek-e, hogy az átvett anyag az új struktúra szerves részeként működik-e, vagy esetleg megmarad puszta idézetnek. Az első mérce szigorúan véve persze nem is méltányos, hiszen ha nem egy meglévő, lezárt mű egyszerű megszólaltatása, „interpretálása” a cél, illetve a vállalt feladat, akkor az eredeti teljességének, összefüggésrendszerének megőrzése nem is kérhető számon az előadón. (Sőt, olyan álláspont is létezik, hogy bármifajta előadás csak akkor ér valamit, ha a művész tökéletesen magáénak tekinti a művet, szuverén, alkotói jogosultságokkal – példának okáért egy bécsi klasszikus szonátatétel visszatérésébe akár ütemeket is beletoldhat, legfeljebb rosszul csinálja, ami viszont egyébként amúgy is megtörténhet. Ha belegondolunk, ez majdnem ugyanaz a szemlélet, mint amellyel Mozart, Schumann vagy Busoni Händel és Bach műveihez viszonyult.)

A két jeles jazz-zenész Muszorgszkij-interpretációja azért (is) nagyszerű, mert jóllehet szinte maradéktalanul meggyőző, öntörvényű új zenei produktumot hoztak létre, ezt valahogyan mégiscsak úgy érték el, hogy semmiféle erőszakot nem kellett tenniük az eredeti remekművön. Hogy ennek mi a titka, azt nemigen árulják el; tulajdonképpen az egyes tételek szintjén is nehéz megmondani, hogy miért működik ilyen jól az eredetitől való rugalmas elszakadás, majd visszatérés, a betoldások, elő- és utózenék, finom vagy éppen nagyon is hangsúlyozott harmóniai változtatások és feldúsulások, olykor már szinte kihívó ritmikai változtatások alkalmazása, hogy miért nem zavaró egy-egy improvizatív, virtuóz szaxofon- vagy zongoraszóló a muszorgszkiji zenei gondolatok tőszomszédságában. „Valahogy” úgy csinálják, hogy zavartalan legyen a zenei élvezet. Nyilvánvaló, hogy mindebben messzemenően benne van a két előadó jazz-improvizációban szerzett élettapasztalata, a zenéhez való lazább, spontánabb, kevésbé dogmatikus viszony kultúrája. Arra azonban érdemes emlékeztetni, hogy Muszorgszkij zenéje lényegesen szofisztikáltabb kiindulás egy átlagos sztenderdnél, az tehát, hogy a lényegét – bárhogy definiáljuk is – a saját nyelvükre átültetve is meg tudták őrizni, azért magasrendű zenei teljesítmény.

Aminthogy kiemelkedő a két művész szigorúan vett előadói teljesítménye is. Randalu egyaránt képes a pregnáns, kontrollált, elnagyoltság nélküli zongorázásra ugyanúgy, mint lágy és lírai pillanatok felidézésére vagy elsöprő lendületű rögtönzésre. Liebman hetven év fölött is igazolja, hogy nagy hangszeres és művész – nem elsősorban azzal, hogy hangja, technikája tökéletesen rendben van, hanem zenei érzékenységével, sőt érzékiségével. Meg hát persze az olyan szédületes és virtuóz improvizációkkal is, mint amilyeneket a Tuiléries-tételben és a limoges-i vásárjelenetben hallunk tőle. És együtt is nagyon jók, egymásra figyelők; adott esetben akár Liebman is „alájátszik” Randalunak, nem csupán megfordítva.

Az Egy kiállítás képei rajtuk átszűrve is megmarad Muszorgszkij zseniális Mikrokosmosának. Bizonyára ezzel mondhatjuk el a előadásukról a legtöbbet.

Szerző: Malina János
Kiadó:  BMC Records,  Kiadás éve:  2020