Vladimir Nabokov: Nevetés a sötétben
2020.05.11.

Műfaji paródiák, sztereotípiák ki- és visszaforgatása, krimiszerű fordulatok, filmes párbeszédek, művészi előképek - újabb és újabb rétegek tárulnak fel Nabokov Nevetés a sötétben című regényében. HETÉNYI ZSUZSA RECENZIÓJA.

Vladimir Nabokovnak ezt a regényét nemrég ötödik helyre rangsorolta egy akkurátus kutató az író mintegy húsz könyve között, egy óvatosabb tudós szerint pedig „nem az író legjobb regénye”. Valamivel azonban kiérdemli az első helyet az eredetileg oroszul Camera obscura címen írott mű (még oroszból fordította Vári Erzsébet 1994-ben): Nabokovnak ez a műve változott a legtöbbet az angolra önfordítás közben. Miután született egy francia és egy angol változat, utóbbitól annyira elszörnyedt az író, hogy maga látott neki. És ha már nekilátott, alaposan át is írta. Megváltoztatta a címet, átkeresztelte a szereplőket, alapvető bekezdéseket és gondolatokat hagyott ki, például rögtön az első fejezetet, és tett helyükbe mást. Eközben némi amerikanizálást is megfigyelhetünk, ugyanis Nabokov már 1932-től tárgyalásokat kezdett a hollywoodi filmgyárakkal a megfilmesítésről. Például a Magdából Margot-vá átvedlett hősnő hirtelen két évet öregedett, tizenhat helyett tizennyolc éves lett, hogy ne sértse az amerikai törvényeket. Nem egyszerű nyelvet, nevet és identitást cserélni, de Nabokovról, aki az oroszországi arisztokrata létet előbb Vlagyimir Szirin álnéven berlini kispénzű önkéntes száműzetésre cserélte, majd amerikai álláskeresőből (Vladimir Nabokoff) milliomos sztárrá lett húsz év leforgása alatt, elmondhatjuk, hogy sikerrel vette, sőt javára fordította az akadályokat.


Nabokov szenvedélyes ponyva- és krimiolvasóként cseperedett fel, és majdnem minden regényében történik vagy készül egy haláleset, például a Lolitában a pikáns cselekmény leple alatt szinte hamleti hullahegyeket hagy a mű végén. A Nevetés a sötétben ravaszul kezdődik, mert a teljes cselekményt, egy tragédiával végződő házasságtörés történetét kitálalja rögtön az első bekezdésben. „Egyszer volt, hol nem volt, élt Berlinben, Németországban egy Albinus nevű ember. Gazdag, köztiszteletben álló, boldog férfi volt; egy napon elhagyta a feleségét egy fiatal barátnő kedvéért, akit szeretett, de aki nem viszonozta az érzelmeit, és emiatt tragikus véget ért az élete.” S a regény valóban nem több, mint e rövid összefoglalás motívumokkal gazdagított és apró részletekkel kidíszített változata. Az író éppen erre hívja fel a figyelmet, hogy az irodalmat nem a cselekmény, hanem a részletek miatt írják.

A történetben számos olyan építőelemet ismerünk fel, amely a giccses és sematikus krimik kelléke: szerelmi háromszög, filmszínészi karrierről álmodozó kislány, aki ártatlan angyali álarca mögött közönséges és hidegen számító ragadozó. Van hajsza, leleplezés, festményhamisítás, baleset, és előkerül a pisztoly is, a drámai szabályoknak megfelelően már az első fejezetben, hogy az utolsó oldalon… na de csitt. De ha már a regény végére ugrottunk, ott megbizonyosodhatunk arról, hogy Nabokov következetesen lehűti az érzelmi beleélésre nevelt olvasót, és orra alá dörgöli, hogy amit lát, az színház. „Az utolsó néma szín szerzői utasításai: a szoba ajtaját szélesre tárták”.

Albinus a szerelmi háromszög másik két tagjával felettébb stílustalan úton-módon kerül kapcsolatba: Rexben egy giccshez, hamisításhoz keres szerzőtársat (ilyen értelemben akár moralistának is vehetjük Nabokovot, aki a hamisító művészetrongálást nem hagyja büntetlenül). Margot-t egy koszos kis moziban, egy silány filmnél szedi föl, és közönséges kapcsolatot folytat vele. Mindhárom szereplő egyre bábszerűbbé válik a játékban, mindenki csaló és egyben megcsalt is; aki becsap, az egyben kiszolgáltatott is.

A Nevetés a sötétben oldalain minden részlet a fő motívumot szolgálja, a látás és vakság kettősségét. Mondhatni, napnál is világosabb, hogy Albinus vaksága nem akkor kezdődik, amikor elveszíti a szeme világát, hanem amikor nem veszi észre, hogy kihasználják; illetve fizikailag akkor veszíti el a látását (vakul meg a balesetben), amikor felnyílik a szeme, azaz felismeri a helyzetét. Azonban a fény is vakíthat, mert amikor végre rávilágít az igazságra, minden kifakul, rombolni kezd a későn felismert igazság. „Gondolatban újra áttekintette Rexszel való megismerkedésük minden kis epizódját a kezdet kezdetétől fogva, és némelyikre az a rettenetes, fakó fény esett, amely ezúttal Albinus egész létezésére rávetült. Valami örökre rommá lett…”

A giccs a magas művészet silányítása, mint Umberto Eco írja, „a kontextusából kiszakított hatásvadász ismételgetés”, így gyakran a sztereotípia is egy archetípus vulgarizálása. Nabokov fogása az, hogy egyrészt visszahelyezi a sémát egy-egy közismert kontextusba (pl. a Bovaryné- vagy Anna Karenina-párhuzammal, a házasságtörés irodalmi mintáival), másrészt leleplezi a téma közhelyességét és melodramatikusságát („minden operett témája”, „filmekben teszik ezt elhagyott kisasszonykák”, „…a házasságtörés volt minden pletyka, a romantikus költészet, az anekdoták és a híres operák központi témája” – szúrja be imitt-amott). A közhely komikus túlfeszítésével még a paródia irányába is elmozdul, például Rexet meztelen Ádámnak állítja be a regényvégi jelenetben. A klisék forrásaként beékelt szimbólumok (pl. a mítoszi vagy bibliai minták) az interpretáció lehetőségeinek szélesre nyitását jelentik.

A látott valóság mögött zajlanak a valódi események. A hamisság és valótlanság válfajaiként, üzletként jelennek meg a vizuális művészetek, a hamis festménymásolatokhoz hasonlóak a filmek. Eközben az irónia mellett egyre nagyobb helyet kap egy sajátos irodalmi paródia is.

Nabokov nem csupán lelkes, szinte napi mozilátogatóként orientálódott a film felé, hiszen Berlinben több orosz emigránshoz hasonlóan statisztaként keresett pénzt, így közelről figyelhette meg a filmgyártás folyamatát és fogásait. Mint írja, névtelen árnyéka filmvásznakon bejárta a földet a filmekkel, amelyekben statisztált. Visszájáról, a hamis kép létrehozásának oldaláról figyelhette a filmkészítést, és láthatta benne a filmipart is, nemcsak a mozit. Pontosan érzékelte a filmművészet szemléletalakító hatásában a giccs, az olcsó tömegművészet, a hamis álomvilág és a magas művészet kettősségét.

A filmszerűség a Nevetés a sötétben formáját is meghatározza. Sok a frappáns dialógus, akadnak burleszkbe illő jelenetek – például amikor a férj hirtelen belép, a rajtakapott szerető felugrana, de gombja beakad a nő blúzának csipkéjébe, és sűrű, ám légből kapott magyarázkodás közepette hármasban igyekeznek kiszabadítani. A gyors mozgások és a feszült várakozás, az arcokon tükröződő érzelmek is forgatókönyvszerű tömörséggel és intenzitással jelennek meg a szövegben. Nabokov a film technikájának nyelvét használja fel áttételesen a tér zsugorítására, amivel a véletlenek egybeesését, a tér és az idő, a hely és a pillanat összehangolódását valamiféle rendnek sejteti a sors működésében.

Az optikai csalódások és csalások rendszerében Margot alakja ördögein felbomlik, megfoghatatlanná válik, elsősorban a tükrök sorozatának mélyében felnyíló kicsinyítő távolításban, szobák és tükrök egymás után filmszerűen megnyíló tereiben peregve.

Az orosz és angol címben is a megjelenik a sötétség. A Camera obscura cím a sötét doboz és a fény „szemet becsapó”, illuzórikus, machinált viszonyát egészen nyilvánvalóvá és a szándékolt mondandó középpontjává teszi. A két cím pedig együttesen metaforák egész láncolatát indítja el. A „camera” eredetileg dobozt jelent, de kamrát, oroszul cellát is: jelzi azt, hogy Albinus, mint minden ember, tudata börtöncellájába zárva éli le életét, onnan szemléli a saját világát, amely a nagybetűs Világnak csak keskeny szelete és egyetlen kivetülése. Az obscura szó „homályos, obskúrus, zavaros, gyanús” jelentései is aktiválódnak a cím olvastán. A nabokovi életműben hangsúlyosan szereplő dantei utalások még azt is megengedik, hogy a „komédia”, amelyet az isten és sátán szerepeit egyesítő Rex mint „színigazgató” előttünk lejátszat, Isteni színjátékként álljon előttünk. A Rex gondolataiban említett komédia műfaja így igen tág értelmezést kap, amely a dantei epikus tragédiát is magában foglalja, és a regény végi túlvilági utazást is megelőlegezi, konkrétságában ironikusan.

Ahogy a camera obscura kicsi nyílásán bejut a fény és a kivetült (vagy bevetült) kép csak közvetett mása az eredetinek, a behatárolt tudat is egy beszűkült, kívánságainknak megfelelően irányított látásmódot jelent. A kicsi lyuk tulajdonképpen maga az Én, az értelmező, aki beenged egy képet és azt egy másik képpé alakítja. Nabokov a lyuk szexuális vonatkozását is felhasználja: Albinus házasságában „csak a lángoló hiányt, a titokzatos, őrült vágyat, azt az álmot, érzéki vágyódását titkolta, mely lyukat perzselt életén”. Valójában éppen a szexualitás (és nem a nabokovi értelemben vett erotika) az, amelyen keresztül Albinus mindent hamis fényben feltüntető csőlátása elkezdődik.

A Camera obscura cím Platón barlanghasonlatának filozófiai mélységeit is beemeli a regénybe, annak az észlelés korlátaira vonatkozó részét. Nabokov számára állandó viszonyítási pont az árnyéklét másodlagos világa, mint már előző regényeiben, a Másenykától kezdve megfigyelhetjük.

Albinus egy közismert Bruegel-kép, a Flamand közmondások rajzfilmmé alakítását tervezi. A kép nemcsak közmondásokat, de szállóigéket is megjelenít, amelyek közül több mint százat ismertek föl a művészettörténészek. A regénybeli helyzetek számos szállóigét realizálnak, de legfőképpen azt, hogy „a szerelem vak”. Albinus nem látja, hogy Margot a végzete, ám aki Albinus megvakulását csupán e közhelyrealizált metaforájának tartja, érthetően elégedetlen marad, bár a főhős számára a platóni barlanglét állapota megvalósul: a nem látott világ pusztán hangárnyékaiból kikövetkeztethető rendszerré válik, amikor egy eldugott házba zárják.

A mozi másodlagossága, a „mű a műben” kontextusában Nabokovnál maga a regény is másodlagos kontextussá válik, előjelek sorsmozijává. A görög mitológia százszemű óriására utaló Argus mozi sorsszerű helyszín, már a plakátja is halált jósol, Albinus kislányáét, és a mozi fénye baljósan vérvörösre festi a havat. Nabokov a moziban látott filmek jeleneteivel is tükröt tart hőse elé, amelyben előre láthatná a sorsát, de nem nézi meg, mi lesz a kifejlet: „…mi értelme, hogy olyan, számára érthetetlen eseményeket nézzen, melyeknek kezdetét nem is látta”. Éppen e tartalmi átfedésben a regény elejétől világos, hogy az irodalmi mű nem olvasható a való élet darabjaként, hiszen a filmek szó szerint előrevetítő jóslata csak egy fiktív, szerkesztett szövegben jöhet létre.

Sokáig a szerző cinkosainak vélhetik magukat az olvasók, és csak akkor kaphatnak észbe, amikor Rex kilétére fény derül, hogy itt az ideje az újraolvasásnak. Erre a regény hőse is későn döbben rá: „Az a kínos, homályos benyomása támadt, hogy hirtelen minden megváltozott körülötte, hogy mindent visszafelé kell olvasnia, ha meg akar valamit érteni”. Ha újra is olvassa, ha át is értelmezi, újra vagy visszafelé élni már akkor sem tudja.

Szerző:  Vladimir Nabokov,  Cím:  Nevetés a sötétben,  Kiadó:  Helikon Kiadó,  Fordító:  Vári Erzsébet,  Kiadás éve:  2019,  Oldalszám:  264 oldal,  Ár:  3599 Ft