Saly Noémi: Micsoda népek...
2020.05.24.

Saly Noémi a főváros történetének tudósa, a gasztronómia és a kávéházak hű krónikása. Nemcsak írásban, hanem rádiós és televíziós adásokban élőszóban is megosztja velünk alapos tudását a régi Tabán színes világáról. Ezúttal tudományos, mégis nagyon személyes könyvet olvashatunk tőle. HUSZÁR ÁGNES RECENZIÓJA.

Saly Noémi szíves vendéglátóként saját szülőháza kapuját tárja ki előttünk. S ahogy betérünk a Duna-partról a Döbrentei út 8-as számú házba, különös időutazás résztvevőivé válunk. Zsakettes, cilinderes urak, estélyi ruhás delnők néznek ránk a fényképekről – ők valamikor mind ennek az elegáns háznak a lakói voltak. A történeteik pedig: mesés meggazdagodások és elszegényedések, legendás nagy szerelmek, öngyilkosságok és titokzatos eltűnések – mintha egy Krúdy regényt lapozgatnánk. Talán mind abból a „csúnya szürke noteszból” perdülnek elő, amelybe szerzőnk gyermekkorában jegyezgetett? Nem így van, a legtöbb adat hosszan tartó keresés, igazi történészi forráskutatás eredménye.

A ház környéke a természeti szépség és az épített környezet szerencsés találkozásaként vonzza magára a pillantást, akár a Dunáról, akár a pesti partról szemléljük is a házsort. A Víziváros és a Tabán határa régen a hajóhíd budai hídfőjeként fontos szerepet játszott Buda közlekedésében. Amikor a Duna fölött igazi hidak kezdtek épülni – elsőként a Lánchíd – a hajóhíd elvesztette a funkcióját, 1849-ben le is bontották.


Ezután a Tabán festői, zegzugos utcái, földszintes, kis házai váltak a városrendezés áldozataivá. A szerző máig nem bocsátja meg az akkori döntéshozóknak, hogy feláldozták a higiénia oltárán a sramlizenés kiskocsmákban és vöröslámpás házakban bővelkedő, kedvesen avítt „vigalmi negyedet”. De győzött az ésszerűség, és ennek nevében az elegáns Döbrentei tér mellett a Duna-parti utcasoron is szép, új házak épültek modern, fürdőszobás lakásokkal.

Az építési telek első tulajdonosa, Kégl György gazdálkodó, a csákvári kerület országgyűlési képviselője a 19. század utolsó évtizedében bízta meg a kor híres építészét, Hauszmann Alajost a háromemeletes bérház megtervezésével. Az ő tehetségét dicséri még Budapesten a New York-palota, a Magyar Királyi Műegyetem főépülete. Ő volt a királyi vár építésvezetője is. A környék személyesen is tetszhetett neki, hiszen a szomszédban épített magának és családjának, ez lett a Döbrentei út 10-es ház.

A Döbrentei út 8-as bérházat Kégl – a kor szokásának megfelelően – lányainak ajándékozta. Tehát a lakbérek Kégl Paula és Gabriella kisasszonyok számára szolgáltak állandó jövedelemforrásul. Maguk a tulajdonosok sosem laktak itt. 1917-ben el is adták 950 ezer koronáért Gschwindt Ernőnek. Az új háziúr aztán be is költözött családjával az első emeleti öt szobás, két cselédszobás lakásba. A Gschwindt-család vagyonát többféle vállalkozásba fektette, ezek közül a legjelentősebb a szeszipari volt. A Zwack-család mögött némileg elmaradva ők állították elő az ország leggazdagabb likőrszortimentjét. Ők gyártották a Mecsekit, a Hubertust, a Lánchíd brandyt. Ebből a családból származott később az ország első vezérigazgatónője, a húszévesen a céget irányító Gschwindt Edit, aki később Hadik Antal felesége lett és grófnőként emelte a ház fényét.

Laktak a házban neves jogászok, hogy csak Micskey Kálmán tábornok hadbírót vagy Csicsópolyáni Steer Ferenc kúriai bírót említsük, magas rangú katonák, mint Csáford-jobbaházi Bolla Kálmán ezredes, Braun József címzetes lovassági tábornok. De művészek is akadtak a névsorban, a leghíresebb Hubay Jenő hegedűművész és zeneszerző a Ferenc József-rend kitüntetettje. Festők közül többen is béreltek itt lakást: talán a páratlan dunai panoráma vonzotta őket: Brück Lajos, Kalicza Erzsébet, Szabó Csapó Márton. Nem maradt a ház tudósok nélkül sem. Méhes Gyula őslénytannal foglalkozó egyetemi magántanár csakúgy a ház lakója volt, mint Méhely Lajos zoológus, a turanizmus és a Magyarországon is terjedő fajvédő ideológiák egyik vezéralakja.

A legtöbb lakó kormányzati vagy köztisztviselő volt, akiket a munkahelyük – az Állami Számvevőszék vagy a minisztériumok valamelyike – kötött ehhez a környékhez. Voltak köztük olyan zsidó származású emberek, akik számára az emancipációs törvény biztosított felemelkedési lehetőséget, s tehetségükkel, szorgalmukkal sokra vitték a választott pályán. Aztán jött a „vészkorszak”, amely pokollá tette az életüket, akkor is, ha nem gyilkolták meg őket valamelyik koncentrációs táborban. Közülük a legtragikusabb sors Hollós József postafőmérnöknek, majd a Magyar Posta vezérigazgatójának jutott, aki számos eredeti találmányával gazdagította a magyar távközlést. Az egykori államtitkár minden vagyonától megfosztva egy „csillagos házban” halt meg, a gettó felszabadításának másnapján. Lánya a Műegyetemen dolgozott takarítóként, örülhetett, hogy a kitelepítést megúszta.

A Döbrentei út 8-as házban nemcsak arisztokraták és nagypolgárok éltek, hanem a dolgozó osztályok tagjai is. A földszinti üzlethelyiségeket kézművesek – asztalosok, kárpitosok, szabók – és kiskereskedők bérelték. Zöldséget, gyümölcsöt, fűszert és csemegeárut, de szenet és fát is árultak ezekben a kis boltokban.

A világtörténelem nagy fordulatai is nyomot hagytak a ház lakóinak összetételén. Itt lakott Vlagyimir Vlagyimirovics Malama tábornok, a két világháború közötti orosz emigráció egyik illusztris alakja, ide volt bejelentve a Glazenap altábornagy által vezetett Fehér Légió adminisztratív központja is. A valamikori cári kamarás Malama, akinek hatalmas ukrajnai birtokait és minden ingó és ingatlan vagyonát rekvirálták, nyelvórák tartásából tengette életét.  A húszas években jelentős számú orosz emigráns élt Budapesten, ők a régi uralkodó osztály tagjait brutális kegyetlenséggel üldöző szovjethatalom elől menekültek. A Podmaniczky utcai Ermitázs kávéházban itták a teát és a vodkát, hallgatták a balalajka hangját, s szövögették terveiket a vörösök megbuktatására.

A második világháború nyomot hagyott a házon és lakóin. A színes társaság egy része meghalt vagy eltűnt a háború viharaiban, az itthon maradt „deklasszált elemek” sorsa a kitelepítés lett. A hatalmas lakásokba társbérlők települtek, a háziúr helyére egy tervezőiroda költözött.

A könyv utolsó lapjain a szerző bevezeti az olvasót saját portájára, családja életébe. Kivételes figurák lépnek elénk, elsőként a nagymama első férje, a Nemzeti Színház sztárja, Lugosi Béla. Az 1917-es esküvő után két évvel menekülniük kellett az országból a színész Tanácsköztársaság idején vállalt funkciója – a Színészdirektórium elnöksége – miatt. A fiatalasszonyt hazahúzta a szíve idős szüleihez, férje pedig a becsvágy által fűtve indult tovább Amerikába, a horrorfilmek főszereplőjeként kiérdemelt világhír felé. A csinos asszony nem maradt soká egyedül, megjelent a második férj, Francsek Imre, a Széchenyi Fürdő épületének tervezője. Az ő története még az első férj hollywoodi filmjeinek cselekményeit is felülmúlja. Csaló üzleti partnerei váltókat írattak vele alá, a veszteségeket anyósa, a jó nevű Szmik család apadó vagyonából pótolgatta. Francsek maga jelzálogkölcsön felvételével, majd kártyával akar pénzt szerezni, ennél rosszabb ötlet nem is juthatott volna az eszébe. 1929-ben el is tűnt a fővárosból, itt hagyva elszegényített családját. De aztán megint felbukkant, ezúttal Teheránból adott hírt magáról. És a feleség, összecsomagolva a motyóját, két kislányával és idős anyjával követte. „Teheránban megint volt pénz, biztonság, társadalmi megbecsültség, barátok, nagy autók, nagy építkezések, nagy utazások abban a hatalmas, gyönyörű országban.”

Aztán jött a második világháború, a nagyapa vasútállomások építését irányította az azeri határon. Odament és nem jött vissza, ezúttal végleg nyoma veszett. A két asszony nem élhetett ott egyedül, a két lánnyal együtt visszatértek hát Magyarországra. A háború áldozatokat követelt, Ili – a szerző édesanyja – fia megszületése után egyedül maradt. Férje katonaként került a Szovjetunióba, s aztán hadifogolyként egy kazahsztáni táborban tengette életét.

Egy különös véletlennek köszönhetően beköltöztek Báncsék elhagyott lakásába, és itt is maradtak az időközben hazakerült férjjel és édesapával együtt. Ahogy a szerző mondja: „Megnézte a Dunát az erkélyről és eldöntötte: marad. Úgyhogy én se ugrálok, igaza volt, jó itt.”

Remek végszó.

Szerző:  Saly Noémi,  Cím:  Micsoda népek...,  Kiadó:  Ab Ovo,  Kiadás éve:  2019,  Oldalszám:  271 oldal,  Ár:  5290 Ft