Az Európai Ifjúsági Régizene Együttes neve valami olyasmit sugall, mintha az Európai Unió Barokk Zenekarához hasonlóan (amely szintén fiatalokból áll) nyitott, tehetséges fiatalokat az egész Unióból folyamatosan toborzó kompánia volna. Ezzel szemben, ha információim pontosak, az együttest a lipcsei régizene-tanszak – kétségtelenül európai – hallgatói/végzett növendékei alakították saját köreikből. Ügyes névválasztás, gratulálunk. Az együttes teljes szóló-vonósegyüttesből (két hegedű, brácsa, cselló, bőgő) és csembalóból, valamint orgonából áll; vezetője az orgonista, Borsányi Márton.

A fesztivál plakátja

A műsorválasztás érezhető szempontja volt, hogy a (portatív, tehát hordozható) orgona minden műsorszámban szerepeljen (ez rajta kívül csak az első hegedűsről volt elmondható). Borsányi úgy kétszámonként zöldmezős hangolást vezényelt le, tehát nagyjából az összes vonós hangszer összes húrjának egymás után és külön-külön megadva a hangot orgonájának egyik puha ajaksípos (tehát felhangszegény, hangolásra kevéssé alkalmas) regiszterén, bizonyára nem bízva abban, hogy az ifjú művészek képesek kvintek tisztaságának megítélésére. Roppant idegölő játék volt – én nem tudom, de mondjuk a London Baroque vagy az Il giardino armonico legfeljebb ötödennyit hangol, mégis kristálytisztán játszanak. Igaz viszont, hogy így jól berögzült a közönségben, hogy ki az együttes vezetője, és hogy gondot visel báránykáira.

A műsort nyitó orgona-hegedűversenyben elsősorban a mű tutti – „zenekari” – szakaszai voltak meggyőzőek, élőek, áttetszőek. Borsányi szólói mindig megbízhatóak, a gyors, technikás fioritúrákban is hibátlanok, de talán némiképp érdektelenek voltak; a hegedűszólót játszó Schmidtmayer Helga különösen a lassú tételben játszott szépen, jó vonalérzékkel, de elég kicsi és jelentéktelen hangon, mintegy félénken. Az energikus zárótételben azután az is kiderült, hogy a szép hangzású tuttikban sincs meg az az átütő erő, harapósság és temperamentum, ami az igazán jó barokk zenekarok sajátja – bár esetünkben persze szólóegyüttesről van szó. Ami igazán jó volt, az a csembalista és a két mély vonós alkotta tömör és energiától duzzadó basszus-szekció.

A második szám egy hegedűszonáta volt, amelyben a szólista Schmidtmayer Helga egyszer-kétszer föléintonált; szereplése mindazonáltal nagyjából korrektnek volt mondható, csak éppen kevés volt a hegedűhang (amely egyedül a magasabb regiszterekben vált élőbbé és csengővé), és meglehetősen eseménytelen az előadás. Zavaróak voltak az orgona magas colla partéi a gyors zárótételben: az intonáció ezeken a pontokon megbicsaklott, és az orgona hangereje úgyszólván maga alá temette a hegedűt.

A most következő másik orgona-hegedűversenyről nagyjából annyi mondható, mint az előzőről – azzal a nem jelentéktelen eltéréssel, hogy az ebben a műben szólót játszó Jun-Yung Choi ugyan kolléganőjénél lényegesen nagyobb hibaszázalékkal, viszont jóval több sóval és borssal, helyenként szebb és érzékenyebb hangokat produkálva játszott.

Következett a két hegedűre és continuóra komponált La Follia-variációsorozat, amelynek előadását mindvégig súlyos egyensúlytalanság árnyékolta be. A hegedűsök hangja továbbra sem lett átütőbb, magvasabb, viszont ketten maradtak a négytagú basszusszekció mellett – logikus, hogy ezért az együttes vezetője mintegy maga mögé utasította, leghátulra állította őket. Az együttes kitűnő csellistájának, Julia Irmernek – de az igen megbízható csembalistának, Mészáros Bernadettnek és Benjamin Wand nagybőgősnek is – a variációsorozat mindenesetre többszörösen alkalmat nyújtott szóló-erényeik és fürgeségük csillogtatására.

Vivaldi zeneművének kézirata (Forrás: barokkfesztival.hu)

A hangverseny záró, egyszersmind leghosszabb és egyetlen vokális műsorszáma a Laudate pueri Dominum című szólómotetta volt, melynek Vivaldira jellemzően nyaktörő és erősen instrumentális beütésű énekszólamát a fiatal Anne-Katrin Schenck (más források szerint Anne Kathrin Schenk) adta elő. Kétségkívül ebben hallottuk a koncerten a legtöbb izgalmas zenei pillanatot. Az énekesnő teljesítménye nem volt kifogásolhatatlan: mélyebb regiszterben kissé groteszk, torkosan préselt hangokat produkál, és hangja itt átütőerejét is elveszti. Magas fekvésekben viszont néha rátesz egy lapáttal, és ilyenkor bizony hallottunk tőle egy-egy intonációban alaposan felcsúszott hangot. Mindezzel szemben hangterjedelmének nagy részében gyönyörű, tisztán szárnyaló ez a hang, és tulajdonosa a zenei formálás, vonalvezetés és szövegkifejezés terén is figyelemreméltó teljesítményt nyújtott. Ritka tulajdonsága, hogy a legfelső, "a" fölötti, gyilkos regiszterben is tud piano, sőt pianissimo énekelni; ezzel egy-két varázslatos pillanatot szerzett a hallgatóságnak – még akkor is, ha ez nem minden esetben sikerült egyforma tökéletességgel. A kevésbé szolisztikus szerepben mindjárt a hegedűk is izgalomtól mentesen, kristálytisztán játszottak. Ha valamikor, akkor a koncertnek ebben a részében hallottunk valamit a jövő zenéjéből, de legalábbis a vokális Vivaldi-interpretációjából.

Kapcsolódó cikkeink:
Kolozsi László: Van másik?… / Magyarországi bemutatók
Malina János: L’estro armonico dell’organista / Orgonaátiratok