A Mrs. America nem tartozik azok közé a történelmi sorozatok közé, amelyek kikacsintósan próbálnak párhuzamot vonni a jelennel, nyilván mégsem véletlen, hogy most készülhetett el ez a kilencrészes minisorozat. Donald Trump és a #metoo-idején, csaknem ötven év távlatából intellektuálisan izgalmas és tanulságos visszatekinteni azokra az eseményekre, amelyek megágyaztak a mai republikánus politikának és az alt-rightnak, illetve a feminizmus második hullámának nevezett mozgalomra, amely először emelte be a közbeszédbe a fakanál kontra munkahely dilemmát.

 

Cate Blanchett

Nem árt tehát, ha a néző kíváncsiságát birizgálja az amerikai politikai-társadalmi folyamatok megértése, különben úgy járhat, hogy Cate Blanchett ondolált kontyát bámulja órákon keresztül, és közben nem sokat fog fel abból, ami a képernyőn történik. A sorozat alkotója Dahvi Waller (aki a 60-as években játszódó Mad Menen is dolgozott íróként) színes-szagos történelmi tablót fest nekünk számos erős, de nagyon különböző női figurával, és sokkal inkább érdekli őt a folyamatok ábrázolása, mint az egyes személyiségek elmélyült bemutatása. Mivel előreláthatóan (amikor ezt írom, a negyedik résznél tartunk) nagyjából tíz év eseményeit öleli fel kilenc epizód alatt, nincs is nagyon más választása.

 

Minden epizódban kiemel egyet a kulcsszereplők közül, és őt reflektorfénybe állítva mutat be egy szakaszt a nők egyenjogúságát biztosító alkotmánymódosítás ratifikálásáért és a ratifikálás ellen folytatott küzdelemből. Az első részben természetesen a sorozat címszereplője, Phyllis Schlafly (Blanchett) kerül fókuszba, a hatgyerekes, republikánus, katolikus családanya, aki férjével, Freddel (John Slattery) karöltve már évtizedek óta aktív politikai ügyekben, és többször indult kongresszusi képviselő-választáson is, azonban sosem választották meg.

 

Könnyen ellenőrizhető, hogy az alkotók végig meglehetősen törekednek a történelmi hűségre, azonban érdekes és valószínűleg megválaszolhatatlan kérdés, hogy miközben Schlafly alkotmánymódosítással kapcsolatos pálfordulását a tények szintjén mindenképpen hitelesen mutatják be, vajon a motivációja is tényleg pont az volt-e, amit a sorozat feltálal nekünk: Waller értelmezésében kimagasló külpolitikai szakértelme ellenére Schlafly nem rúghatott labdába a férfiak uralta politikai színtéren, és csak ezért harapott rá az egyenjogúságot biztosító alkotmánymódosításra. Amikor ebben a „női témában” hallatta a hangját, végre odafigyeltek rá.

 

Keserűen ironikus, de kétségtelenül frappáns, hogy egy nő azáltal teljesítette ki végre szakmai ambícióit és valósította meg önmagát, hogy nőtársait visszaparancsolta a feleség- és háziasszonyszerepbe. Ami történelmi tény: Schlaflynak feminista politikai ellenfelei sokszor be is szóltak kétszínűsége miatt, hogy folyamatosan utazgatva és kampányolva papol a háziasszonyi lét szépségeiről. Schlafly pedig szerette azzal bosszantani őket, hogy beszédeit rendszeresen így kezdte: „először is szeretném megköszönni a férjemnek, Frednek, hogy elengedett.”

 

Tracey Ullman

A korhűség ma már alapkövetelmény minden valamirevaló kosztümös sorozatnál, a Mrs. America is tökéletesen hozza a 70-es évek hangulatát, biztosak lehetünk benne, hogy minden lakásbelső, kiskosztüm és frizura autentikus (lehet rajtuk hüledezni vagy akár nosztalgiázni életkor szerint), és a képek is úgy vannak kicsit mattosra, árnyalatnyit talán szemcsésre fényelve, ahogy azt a korszak mozifilmjeinél megszoktuk. Néha még egy-egy korabeli dokumentumfelvételt is belekevernek a mai snittek közé az alkotók, ami jól elfér itt, különösen, hogy a 70-es évek amerikai pártpolitikájában feltehetően nem naprakész nézőnek is elkél a megerősítés, hogy amit lát, az tényleg alapvetően úgy történt.

 

Sztoriban a lényegre szorítkozva: a nemtől függetlenül egyenlő jogokat biztosító alkotmánymódosítást (Equal Rights Amendment, röviden: ERA) a Kongresszus 1972-ben elfogadja, ezután az egyes államokban ratifikálni kell, és csak akkor válik érvényessé, ha ez legalább az államok háromnegyedében megtörténik az 1979-es határidőig. A National Women’s Political Caucus (NWPC) nevű politikai szervezetbe tömörülő feministák biztosak a sikerben, egészen addig, míg fel nem tűnik a színen Schlafly és el nem kezdi a háziasszonyokat mobilizálni, majd rajtuk keresztül a helyi törvényhozók álláspontját elmozdítani az alkotmánymódosítás ellen.

 

Az alkotók nem szájbarágósan, de egyértelműen ellentétpárokra és párhuzamokra alapozva építik fel az egyes epizódokon belüli dramaturgiát, ami hatásos eszköz a fő folyamatok érzékeltetésére. A második részben a feminista mozgalom egyik vezéregyénisége, Gloria Steinem (Rose Byrne) és Schlafly tükrözik egymást, ahogyan a fiatal, vonzó, dinamikus Gloria kikosarazza szexi fekete pasiját és junk foodot eszik az általa alapított Ms. nevű magazin szerkesztőségében, míg Schlafly makulátlan, pasztellszínű otthonában, jóval idősebb férjével az oldalán, de hasonló dinamizmussal szervezi az ERA-ellenkampányt.

 

A harmadik rész Shirley Chisholmra (A Narancs az új feketéből ismert Uzo Aduba) koncentrál, az első fekete kongresszusi képviselőre, aki 1972-ben elindult a demokrata elnökjelöltségért, amiben egy idő után már feminista bajtársai sem támogatták, miközben egy kis ízelítőt kapunk abból, hogy Schlafly hogyan próbálja szőnyeg alá söpörni a Stop ERA-mozgalom némely tagjának rasszizmusát.

 

Uzo Aduba

Miközben a feminista mozgalmon belüli konfliktusokba is belekóstolunk, a negyedik részben egy tényleges, roppant feszültségtelien megrendezett és vágott összecsapásra is sor kerül, amikor a feminizmus második hullámát elindító The Feminine Mystique című könyv szerzője, Betty Friedan (Tracey Ullman) nyilvános vitára áll ki Schlaflyval. Itt aztán mindent bedob Blanchett és Ullman is, a jelenet gyomorszorítóan izgalmas és torokszorítóan emberi, talán ekkor érezni először a sorozat folyamán, hogy a színészek nemcsak szükséges eszközök a történet illusztrálására, hanem igazi karakterformálásra és árnyalatok megmutatására is lehetőséget kapnak.

 

Ám mivel a finom személyiségábrázolás nem prioritása a sorozatnak, hiába sokrétű és ellentmondásos figura Schlafly, megformálása távolról sem a legérdekesebb színészi feladat, amit Blanchett eddigi karrierje során megoldott, nincs lehetősége túl sok színt felvonultatni, inkább csak rutinból, jelzésértékűen teszi oda a megfelelő gesztusokat a megfelelő helyekre. Legalábbis az első négy részben.

 

Az eddigiek alapján a Mrs. America sokkal inkább egy tempós, az események követéséhez jelentős nézői koncentrációt igénylő politikai gyorstalpaló és történelmi képeskönyv azoknak, akik szeretnék jobban megérteni a 70-es évek Amerikájának néhány kulcsfontosságú politikai-társadalmi problémáját, mintsem az eseményekben részt vevők emberi drámája, de az alkotók ezt a választásukat következetesen képviselik és magas művészi színvonalon kivitelezik, így egy tömény, de lebilincselő sorozatot kapunk, amiből még tanulni is lehet.