Ausztria partjai címmel nyílt meg 2018 őszén a Bécsi Néprajzi Múzeum (Volkskundemuseum Wien) új, állandó, 2044-ig látogatható tárlata. A kiállítást egy héttagú és hat nyelvet beszélő kurátori kollektíva állította össze, tagjai Yarden Daher, Alexander Martos, Negin Rezaie, Ramin Siawash, Niko Wahl, Sama Yasseen és Reza Zobeid voltak. 

 

A tárlatot felvezető tájékoztató szöveg már belépésünkkor fontos kérdést tesz fel: milyen szerepe volt az etnológiának mint tudományágnak a különböző rasszizmusok kialakításában és terjesztésében? A kérdésre nem kapunk közvetlen választ, a tárlat nem illusztrált tudománytörténeti kiállítás keretében mutat rá az etnológia problematikáira, helyette kevésbé elvont gesztust választ. Új, alternatív narratívák válnak egy hagyományosnak tűnő néprajzi tárlat részévé. Ennek eredménye, hogy a kiállítás végére érve nemcsak az etnológia, az etnográfia és a néprajzi múzeum működésmódjával kapcsolatban lesznek kérdéseink, de azzal a felismeréssel is szembesülnünk kell, hogy saját identitásunk milyen mélyen átszőtt a kolonializmus és a rasszizmusok különböző változataival és keverékeivel.

 

A tárlaton korán helyet kapnak a múzeum vagyon-visszaszármaztatási politikájáról és a nemzetiszocializmus alatti kisajátításokról szóló szövegek. Az, hogy máig beszélnünk kell az európai gyűjtemények és a nácizmus közös múltjáról, nem is lehet kérdés, főleg akkor, amikor Heidi Horten, a németországi áruházakat árjásító Helmut Horten özvegye, épp múzeumot nyit Bécsben.

 

A kiállított tárgyakat nem csak a megszokott, leíró jellegű információs táblák kísérik. Az osztrák nép kultúrájának történetét bemutatni hivatott műtárgyakat az osztrák társadalom reprezentációjából sokszor kiszoruló emberek hangjai kommentálják. Menekültek, nem fehérek és nem heteroszexuálisok mondatai ezek. Így például egy ismerősnek ható vidéki ház makettje a leíró szöveg mellett szubjektív véleményekkel egészül ki. „A négyszögletes udvar a befelé nyitott arab házakra emlékeztet.“ „Mindig szükségem van arra, hogy meghívjak embereket, akkor is, ha a szobám nagyon kicsi.“ „Mi ezeket a házakat mindig csak kívülről, a menekülteknek fenntartott konténerek ablakából láttuk.“ A kiállítás ezen a ponton emlékeztetett a leíró jelleghez oly sokszor társított objektivitás hamisságára, hiszen csak azok számára tűnhet egy tudományos leíró szöveg objektívnak, akik beavatottak a tudományos nyelvezetbe.

 

Ausztria partjai: már a tárlat címe is kihangosítja, hogy az osztrák határvonal itt nem a földrajzi atlaszban megjelenő margóval azonos. A cím utalhat a mai osztrák állam múltjára, mint egy mindig változó területű és sosem homogén népességű monarchia történelmére, de mégis inkább azt sugallja, hogy Ausztria határai ott húzódnak, ahol ennek a politikai döntései realizálódnak, az elmúlt években és napjainkban tehát a tengerpartokon.

 

És ha Ausztria határát ily módon a tenger mossa, akkor nincs miért csodálkoznunk, hogy az osztrákságot reprezentálni hivatott befőttesüvegek és zsírosbödönök mellett helyet kap egy, a Földközi-tengeren való átkelésnél használt édesvizes palack. Az Ausztria felé indulók menekültként, migránsként, bevándorlóként stb. definiálásában tudatosan részt vesz Európa és az osztrák nemzeti politika. E meghatározások megalkotása nemcsak törvényileg, de esztétikailag is megtörténik. A definíciók valós személyeket próbálnak kategorizálni és életeket beszorítani az előre megalkotott esztétikai és törvényi keretek közé. 

 

A kiállítás attól egészen nyugtalanító, hogy mindezen perspektívákat egymás mellé állítja, sőt egymásba keveri, éppen úgy, mint a valóság: a tárlat részeként bemutatott osztrák paraszti szoba ablakából a Sea-Watch egyik hajójára látunk, a szoba sarkában pedig vaskeretes emeletes ágy áll. Két szekér között egy szétvágott gumicsónak maradványai hevernek. 

 

Ma már nem aratnak szekérrel Ausztriában és parasztházban is csak kevesen laknak. A múlt reprezentációja és kutatása mégis formálja azt, hogy mit értünk jelen alatt. Európa és Ausztria jelene sem időben, sem területileg nem mesélhető el lineárisan. A jelenhez hozzátartozik az érkezők múltja, a menekülés és a menekülés emlékei. Ugyanígy a parasztház által bemutatott múlt is része annak a jelennek, mely még mindig a Földközi-tengeren hánykolódó csónakokat gyárt. Egy kiállított videódokumentációban hangzik el a következő mondat: „Európa részese volt annak, ahogy körülbelül száz évvel ezelőtt meghúzták a határokat a Közel-Keleten és valakit például irakiként definiáltak. Most, hogy a Közel-Keleten újra vita zajlik a határvonalakról, sokan menekülnek. Európa pedig azon identitásokat nem akarja elismerni, melyeket ő maga jelölt ki.“

 

A gyűjteménybe újonnan bekerült tárgyak – például vizespalack, műanyagzacskó, gumicsónak, strandpapucs vagy turistatérkép – az Ausztria felé vezető menekültútvonalakon maradtak hátra. „Gyűjtői értékét először a kontextualizáción és interpretáción keresztül nyeri el a tárgy. Talán éppen ezek, az Európa partjairól származó tárgyak adják meg a múzeumoknak az áhított európai identitást. Hiszen ott, ahol a kormányzatok kerítést akarnak emelni, oly világosan látszódnak Európa határai, mint sehol máshol.“ – írják a kiállítás kurátorai. E tárgyak sajátossága az is, hogy nincsenek ráutalva a szavakra. Egy járomrúd csak magyarázat segítségével válik értelmezhetővé, a vizespalack, a gumicsónak, a banánosdoboz és a telefon viszont nem szorul a szavak segítségére, használatuk és értelmezésük mindennapos cselekvéseink részei. 

 

Európa piacorientált világképe azonban tárgyainknak csak általában egy, megszokott értelmezését mutatja; sokszor csak a kapitalizmus, a fetisizmus és a szexualizáció lencséjén keresztül látjuk őket. Maurizio Cattelan vagy Andrea Fraser is ezeket az egyoldalú látásmódokat mutatja fel ironizálva, falra ragasztott banánokkal vagy vécékről szóló tárlatvezetésekkel. A látogatók többsége a tárlat új narrációjának segítségével megismerheti saját, mindennapi tárgyainak kényszer szülte, de éppoly hétköznapi és rutinszerű használati értelmezését.

 

Felróható lenne a kiállításnak, hogy a bemutatott tárgyakon keresztül megerősödnek a képek, melyek a menekülteket elszigetelt és szegény egyénekként kategorizálják. A kritika nem helytálló, mivel egyrészt a tárgyakat kiegészítő szubjektív idézetek rámutatnak a sokféleségre az általánosításokkal szemben, másrészt a tárlat keretében nemcsak a menekülőkkel szembeni és köztük feltámadó agresszió, de a szolidaritás és a szeretet is megjelenik. A tárlaton látható például egy drága szőrmekabát, melyet Negin Rezaie kapott egy segítőtől Szerbiában, illetve megjelenik az a videó is, melyben egy apa gyermekeit cipelve próbál a rendőrök (és magyar újságírók) elől futni. Harmadrészt a kiállítás nem úgy mutatja be a szegénységre vagy elszigeteltségre utaló dokumentumokat, mint elidegeníthetetlenül a menekülőkhöz tartozó attribútumokat, hanem mint olyan élethelyzetek kellékeit, melyek előidézésében az osztrák politika és mi, európai állampolgárok is részesek vagyunk. A görög szigeteken, a magyar határon vagy az osztrák menekülttáborokban uralkodó viszonyok nem a menekülőket jellemzik, hanem sokkal inkább európai és nemzeti identitásunkat, értékeinket és társadalmunkat. (Azt, hogy milyen hatással vannak az életkörülmények valakire, mi sem mutatja jobban, mint a szőrmekabát mellett álló idézet: „Én vagyok korunk szemete.“)

 

A Bécsi Néprajzi Múzeum tárlata tudományos és politikai döntéseink összefonódásaira, súlyára és nemzetállamokon átívelő hatására mutat rá. A kiállítás nem egymással szembenálló népcsoportok képeit gyártja: valójában mindannyian részesei vagyunk az európai társadalomnak, akár a tengerparton nyaralva, akár egy gumicsónakban rekedve, döntési lehetőségeink, hatalmi pozícióink és ezáltal felelősségünk viszont nagyon is különbözőek. A tárlat nem is marad csak bemutató jellegű, aktív cselekvőként jutnak hanghoz új narratívák és szereplők az osztrák társadalom történetében. A kiállítás valóságközelibben, bonyolultabban és éppen ezért érdekesebben és értékesebben írja meg társadalmunk történelmét.