Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÉS AKKOR JÖTT AZ ASCHER…

A Revizor Dekameronja – 46. nap
2020. ápr. 26.
Negyvenszer láttam. De lehet, hogy ötvenszer. És csak a harmadik és negyedik felvonást. Az elsőt és másodikat élőben talán kétszer. CSÁKI JUDIT NAPLÓJA.
Olga keze a falon (Bodnár Erika)
Olga keze a falon (Bodnár Erika)
1985. december 6-án ott voltam a Katona József Színházban – aznap volt a Három nővér bemutatója. Ahhoz képest, hogy nincs memóriám – illetve képszerű memóriám, az van, csak a normális nincsen –, erre az estére eléggé emlékszem, mert a vég, meg ami utána jött, az igen érdekes volt.
 
Fiatal voltam, bár már nem egészen kezdő, az Új Tükör című hetilapba írtam kritikát minden héten, és most az istennek sem találom sehol, amit erről írtam akkor (vagy nem is írtam?). De arra emlékszem, hogy amikor az előadás végén lezuhant a fekete függöny – mert lezuhant –, akkor egy csöppet hosszabb volt a csönd a szokásosnál, mielőtt fölrobbant a tapsvihar, én meg csak ültem ott a zsöllyében, és nem mozdult a kezem. És nem értettem: minek örülnek ezek ennyire?
 
Az előadás végén ugyanis „összeveszett” a katarzis és az arculcsapás. Utóbbi azt üzente: „ebben fogsz élni, b+, ez lesz neked, nem Moszkva, bármi legyen is az a Moszkva. És akkor most szépen sétálj ki a Petőfi Sándor utcára, menj át a Váci utcába, és örülj neki, hogy még megvan az idegennyelvű könyvesbolt meg a Remy Martin, mert mindjárt népművészeti áruda lesz ott, meg sztriptízbár…”
 
Szóval a végtelen reménytelenség, ez harsogott az Ascher Tamás rendezte Három nővérben (és ez máig tart, meg is nézhetitek, itt) – de erről sokan sokat írtak már, több kötetnyire rúgnak az elemzések, szóval nem is erről akarok én írni. Arról sem, hogy később felvételről sokszor láttam az egészet, mert a tanításhoz vettem ki belőle jeleneteket, amik mindig rendre leperegnek a belső látásban, valahányszor más Három nővért látok. De még arról sem, hogy sok olyan előadást láttam azóta, amelynek a negyedik felvonásában Mása magából kifordulva üti-vágja a szerencsétlen Versinyint, ezt a puha… fickót, de itt, ebben láttam ilyent először. De még arról sem, hogy az Ascher az összes Csehovjában snitteli ezeket az életgyáva férfiakat, akik vagy elhajolnak a konfliktusok elől, vagy önpusztítva önsajnálnak – na, erről még nemigen írtak, de most én sem fogok. Talán egyszer…
 
Mert most arról akarok írni, hogy mindig furcsálltam kicsit, amikor azt hallottam, hogy vannak, akik rengetegszer megnéznek egy előadást, mert imádják, és miközben kívülről tudják minden percét, mégis ott ülnek a zsöllyében lehetőleg minden alkalommal. Miközben annyi néznivaló van/lenne, ugye. Most meg nem értem, mit furcsálkodom én ezen, miközben…
 
Vermeer: A festőművészet
Vermeer: A festőművészet
… Miközben más művészeti ágakkal kapcsolatban magam is ismerem és alkalmazom ezt. Nemrégiben írtam arról, hogy Esterházy könyvét használati tárgynak tekintem; most elárulom azt is, hogy valahányszor Bécsben vagyok, és időm engedi, eltöltök pár percet Vermeer A festőművészet című képe előtt a Kunsthistorischesben. Arról nem beszélve, hogy a fordítási hajrákban késő esténként valahogy mindig Bach valamelyik Brandenburgija szól nálam, és mindig Glenn Gould ül a zongoránál. Na jó, néha előfordul, hogy a Goldberg-variációkat játssza…
 
És hát én is vagy negyvenszer-ötvenszer láttam a Három nővér harmadik-negyedik felvonását. Ascher egyik legbátrabb húzása ugyanis az volt, hogy négy felvonásban, három szünettel játszatta. El is tartott bőven tizenegy utánig. Én pedig szinte minden este színházban voltam, többnyire Pesten, és a szokásos menetrend szerint – ahogy mondani szoktuk – „negyed tízkor-fél tízkor már utcán”. Akkoriban a Pesti Műsor volt a bibliánk, annak is a havi színházműsort közlő száma, vagyis tudtam, mikor megy a Katonában a Három nővér, és rendszerint a harmadik felvonásra oda is értem.
 
A bal oldalon a harmadik ajtón surrantam be, nagyon csöndben, hiszen ez a felvonás – a tűzvész – szűk és az elején csöndes (noha aztán ebben robban minden). Azt hiszem, talán egyszer fordult elő, hogy le tudtam ülni, amúgy mindig teltház volt. És néztem a sokszor látott jeleneteket, a színészek apró gesztusait, figyeltem a változásokat, az egyszeri villanásokat. Abból tanultam meg, mennyit nyom a latban a pillanatnyi színészi diszpozíció, hogyan befolyásol egy-egy replikát egy megváltozott mozdulat vagy hangsúly, melyek azok a nagyon is szakmai, tudatos eszközök, amelyek összjátéka kikeveri azt a bizonyos hatást, amitől akkora baromi csönd támad a nézőtéren.
 
Csak álltam ott, és néztem. És egyszer csak éreztem, hogy valaki áll mögöttem: megjött az Ascher. Mindig megjött az Ascher; hangtalanul mögém került és nézte ő is, nyilván mást és másképp, mint én. Egy hangosabb jelenet alatt halkan odasúgta, „ma mit láttál?”, és ha tartott még a hangos jelenet, akkor válaszoltam is. Aztán néztük tovább.
 
Én igazán sokat tanultam ebből a színházról. Ha egy képben kellene megmutatnom ezt az előadást, hát Bodnár Erika Olgájának falra szorított, széttárt ujjú tenyerét választanám a negyedik felvonásból. Sokszor gondolok erre, ma is.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek