Beastie Boys Story
2020.05.21.

A világ első fehér hip-hop bandájának harminc évet felölelő karrierje nem szűkölködik fordulatokban és felejthetetlen történetekben. Ez a kétórás stand-up performanszba oltott dokumentumfilm pedig a tökéletes platform történetük elmesélésére. HARSÁNYI DOMONKOS KRITIKÁJA.

Az „élő dokumentumfilm” nem mondható kanonizált műfajnak, Mike Diamond, Adam Horovitz, a Beastie Boys két még élő tagja, és jóbarátjuk, Spike Jonze rendező filmjét mégis így lehet legkönnyebben jellemezni. De a „koncertfilm koncert nélkül” sem áll távol a valóságtól. A lényeg, hogy amennyire szokatlannak számít zenekaruk az amerikai könnyűzenei szférában, filmjük hasonlóképp rendhagyó alkotás.
 
Felgyúlnak a fények a színpadon és két középkorú férfi sétál ki a függöny mögül. A közönség álló tapsviharral fogadja őket. Ha nem tudnánk, mit nézünk, akár egy TED Talk-ra vagy motivációs előadásra is számíthatunk, de semmiképpen sem a világ egyik legsikeresebb rapzenekarának emlékestjére. Az ötvenes éveikben járó két urat azonban a hip-hop kultuszban jártasak Mike D és Ad-Rock néven ismerik, és a rajongók pontosan tudják, hogy mire számíthatnak, ha a fiúk színpadra lépnek. Itt azonban ismét váratlan fordulat következik, a Beastie Boys ugyanis ezúttal rímek helyett bensőséges történeteket regél a mikrofonba két órán keresztül, az érzelmek széles skáláján kalauzolva végig a nézőt. Még azt is, aki nem feltétlenül ezeken a zenéken nevelkedett.
 
Azok számára, akik az utóbbi kategóriába tartoznak, a Beastie Boysról elöljáróban azt érdemes tudni, hogy több szempontból is a hip-hop műfaj egyik legmeghatározóbb zenekara. Amellett, hogy szinte egyidősek a zsáner születésével (a banda, nem a tagjai) és hogy ők az első fehér rapcsapat, ez a komolytalan tinisztárokból experimentális zenészekké és korszakalkotó pionírokká lett trió a lehető legtávolabb áll a sztereotipikus „rapsztár” imidzstől. A Beastie Boys Story három New York-i zenebolond tinédzser történetét meséli el, akiket beszippantott és fejreejtett az amerikai showbusiness forgószele, majd saját erejükből álltak talpra és építették újra önmagukat. Harminc évet átölelő, mozgalmas karrierjüket a srácok közti szoros barátság, jobban mondva testvériség fűzi össze. Többek közt ennek köszönhető a film vonzereje is.
 
A legérzelmesebb rapdokumentumfilm. Spike Jonze filmje méltán rászolgál a szokatlan jelzőre. Jonze kliprendezői karrierjének első éveiben kezdett el dolgozni a hármassal – ő rendezte legendás Sabotage videójukat is –, azóta pedig szoros barátság alakult ki köztük. A rendező és alanyai közti kötelék alapvetően definiálja a filmet. Formailag nehezen is lehet dokumentumfilmnek kategorizálni. Tulajdonképpen egy rögzített előadást látunk, de a látszat ez esetben nagyon is csalóka. Diamond és Horowitz élő közönség előtt rögzített anekdotázgatásait mérnöki pontossággal időzített, archív felvételekből és váratlan montázsszekvenciákból álló vizuális betétek kísérik. A precíz megkonstruáltság ellenére a performansz nem szűkölködik hibákban, az előadók és a rendezés szempontjából sem. A filmet pedig éppen az teszi igazán szerethetővé, hogy a bakik többsége a végső produktumban marad.
 
Olyan jelenetek nélkül, mint amikor Spike Jonze a nézők soraiból kénytelen bekiabálni, hogy átugrottak egy részt az előadásban, valahogy nem éreznénk ilyen őszintének ezt a vallomást. Ez az őszinteség a Beastie Boys trió életének és karrierjének valódi kulcsszava. Gyerekkoruk első, ügyetlen szárnypróbálgatásait, kellemetlen hibáikat és legnagyobb bukásaikat, bár szégyenkezve, de ugyanúgy elmesélik, mint sikereiket és karriercsúcsaikat. Ahogy kronologikusan haladnak előre, megelevenedik, hogy miként lett a vicczenekarnak indult őrültségből érett és színvonalas együttes úgy, hogy közben végig meg tudták őrizni azt a szerethető infantilizmust, ami a kezdetektől jellemezte őket. A film legalább annyira foglalkozik a srácok jellemével, mint karrierjével, és a személyes jellegű elbeszéléseknek köszönhetően hiteles felnövéstörténetté áll össze. Egy történetté, ami könnyedén felveszi a versenyt olyan filmekkel, mint a Mid90s vagy az Éretlenségi.
 
Jelenet a filmből. A kép forrása: MAFAB
Jelenet a filmből. A kép forrása: MAFAB
Az anekdotáik attól válnak különlegessé, hogy egyszerre láthatjuk a lázadó tinédzsert és a családapákat, akikké negyven év alatt változtak. Ráadásul felnőttkori önmagukban mindkét személyiség megtalálható. A színpadon ugyanazzal a komolytalansággal szívatják és szórakoztatják egymást, mint a felvételeken, csak éppen egy kicsit öntudatosabban. Mindeközben pedig úgy néznek ki, mint saját apáik. A filmet keserédes hangulat lengi körül, ami a harmadik harmadtól kerül igazán felszínre. 2012-ben ugyanis a banda a harmadik tag, Adam Yauch halálával felbomlott. Ez a film így egyben elvesztett társuk memoárja is, egy tisztelgés MCA emléke előtt, akit a banda mögötti legfőbb művészi hajtóerőnek, a Beastie Boys szívének és agyának ismerünk meg Mike és Adam történeteiből. Ahogy karrierjük vége felé közelednek az elbeszélésben, egyre több érzelem tör a felszínre, melyek katarzisba torkollnak az utolsó néhány jelenetben.
 
A film legerősebb jelenetsora kétségkívül az, amikor Horovitz könnyekkel küszködve kezdi el mesélni 2009-es utolsó fellépésük történetét, majd Diamond kénytelen befejezni helyette a mesélést. Az ilyen pillanatokban láthatjuk csak igazán, hogy a közös karriernél mennyivel többet jelentett ő a Beastie Boys két megmaradt tagja számára. Jonze filmje pedig remekül teljesíti legfőbb célját: hogy méltó szócsöve legyen barátai egyedülálló történetének. És persze az, hogy az első rapfilmmé váljon, ami könnyeket tud kicsalni nézője szeméből.
 
Címkék: Apple TV, Beastie Boys