Rajk László: A tér tágassága - életútinterjú
2020.04.25.

A Tények és Tanúk sorozat 2009-es életútinterjúját az interjúalany és a szerkesztő, Rajk László és Mink András 2019-ben kiegészítette. Rajk László a Kádár-kor ellenzékének besorolhatatlan, különleges alakja a könyv elkészülte után hamarosan meghalt. Életművét lezárja és értelmezi A tér tágassága című kötet. KONOK PÉTER RECENZIÓJA.

Kissé különös érzés most, karantén idején egy olyan könyvet olvasni, amely A tér tágassága címet kapta, hiszen a tér éppen szűkülőben, ahogy a virtualitás globálisan járványverte világfalujában ki-ki lehetőségei szerint magára zárja a fizikai ajtókat, kapukat. Különös érzés még akkor is, ha tudjuk, Petri-idézetről van szó:

„…itt nemigen lehet élni
másképpen, mint a szellemet munkára fogva,
kedélytelen komolysággal, s lemondani
játékosan szabad kiéléséről sokféle ötletünknek,
nem kívánva a tér tágasságát, arcok és helyszínek
cserélődését olykor”
– írta Petri 1971-ben, és így folytatta:
„Ilyen körülmények között a társasélet, persze,
elsorvad.”

Kissé különös érzés most, 2020-ban egy alapvetően 2009-ben készült, majd tíz évre rá – az itt és mosthoz képest immár egy éve – átnézett, újragondolt életút-szöveget, egy hömpölygő nagyinterjút olvasni, ami valamiképpen végig a terekről szól: szűkülésükről és tágulásukról, szubjektív megélésükről és objektív lehetőségeikről, arról, hogy lehet-e, és ha igen, miként a teret alakítani, és az átalakított tér miként formálja újra és újra alakítóját. És persze arról, hogy tér és falak dialektikus kapcsolatban állnak, egyik nincs a másik nélkül, és a falak – az altamirai barlangtól a harlemi graffitikig, a szigorú sztálinista jelmondatoktól a dévaj reklámokig, a birodalmi neobarokk nehézkes, böhöm konstrukcióitól a globalizációs posztmodern játékosan könnyed dekonstrukcióiig – maguk is felületek, díszíthetők, csúfíthatók, százados gyalázatokkal összekenhetők, és néha – utólag kivételesnek tekintett „történelmi pillanatokban” – akár le is dönthetők, hogy ezáltal a tér átmenetileg rajtuk túlcsorduljon. És ugyanígy visszafelé: a falak megerősíthetők, a lonc helyére újra szögesdrót kerülhet, és tövükben a tér sötét lesz és dohos. 2009-ben ezt még nem tudtuk úgy (persze tudtuk, csak kollektíve mindig elfelejtjük), mint ahogy most tudjuk megint. S ha tudtuk is, nem éreztük.


Mink András történész, a CEU Blinken OSA Archívumának munkatársa 2009-ben készítette el terjedelmes életútinterjúját Rajk Lászlóval – amit azután 2019-ben, nem sokkal Rajk halála előtt együtt átnéztek, kiegészítettek, szerkesztettek. Az olvasónak pedig az a furcsa érzése támad, hogy a történet tíz évvel ezelőtt nyitottabb, és így paradox módon stabilabb lehetett volna: a Rákosi-korszakon, a Kádár-koron, a rendszerváltáson és az azt követő másfél évtizeden át inkább fel lehetett volna húzni rá egyfajta térbeli linearitást (a képzavar igenis nagyon posztmodern!), a társadalmi tér valamiféle tágulását, ami ha nem is volt folyamatos vagy exponenciális, de legalább – úgy hihettük – valamiféle vektora volt. Ma – ne is menjünk tovább – elég, ha megnézzük, mi történt az interjút készítő Mink András munkahelyével. És az országgal körülötte. S benne velünk.

A tér bezáródik, a történet keretessé válik, és ez a keret sajátos feszültséget ad: mint egy középkori moralitásban, csupán a kerék fordult egyet, de ami egyszer tragédia volt, nem válik másodjára sem komédiává. „Mindig ugyanaz a körbecsoszogás” – kommentálja a társadalom keringőjét az unalmat bilincsként magára kényszerítő de Sade a lelkes Marat-nak Peter Weiss drámájában. Az persze kétségtelen, hogy például a kádári groteszket csak a visszaemlékezés oldja kacagtatóvá (ahogy Bacsó A tanúja tette a Rákosi-korral), hiszen például Kőszeg Ferenc elhíresült fogócskázása a titkosrendőrökkel (amit Rajk és Demszky Gábor egy parkoló Ladából fényképezett, dürrenmatti fricskával kifordítva megfigyelők és megfigyeltek szerepét) akkor és ott egy lidérces valóság dafke kihangsúlyozása volt, nem valamiféle tét nélküli, idézőjeles szatíra, és messze nem valamiféle hebrencs action gratuite. Mégis, 2009-ben talán önfeledtebben mulathattunk volna a Rákosi- és Kádár-rendszer totális hülyeségének anekdotikus epizódjain, mint ma, mikor a kontextus nap mint nap a falakról és kerítésekről köszön újra vissza ránk.

Engem olvasóként (és a késő Kádár-korban eszmélő elégedetlen önmagamra emlékezőként) legalábbis elsősorban a kötet nagyobbik részét kitevő pofozkodó paternalista diktatúra leírása fogott meg. A megalkuvás és a morális felelősségvállalás feszültségei, a tiltás-tűrés-támogatás labirintusában mozgó ellenszegülés-kilépés-behódolás lehetséges végtelen permutációi, amit az az értelmiségi-művész-diák réteg variált napról-napra, aminek Rajk az egyik legizgalmasabb alakja volt. Éppen azért volt izgalmas, mert nemigen volt besorolható: művész vagy aktivista? Politikus vagy értelmiségi? Ellenálló? Kívülálló? Benneálló? Megannyi lehetséges helyzet megannyi lehetséges hálózatban.

Mert a tér mellett a kötet másik kulcsszava a „hálózat”. A kapcsolatrendszer. A ki-kit-ismer (és valamiképpen mindenki ismer mindenkit, ezt az IWIW sikere óta, a Facebook korában eléggé kezdjük átérezni). A hálózat, ami – egy kivégzett apával és mindennel, ami ezzel jár – vészes árnyékot vetett Rajk (hivatalosan egy darabig: Kovács Pisti) gyerekkorára, hogy azután fiatalkorában, immár a rendszer kereteit feszegető más hálózatok, ismeretségek lendítsék egyik helyszínről (a tér egyik eleméről) a másikra, mint valamiféle végtelen házibuliban, ahol mindenki ismer valakit, aki tud egy másik buliról, ahonnan át lehet menni egy harmadikba, és így tovább. Vagy ahogy a vírus terjed. Ha van rá akarat, ezek a hálózatok visszakövethetők (és Kádár titkosrendőrségében határozottan volt ilyen akarat), de érdekességük éppen törvényszerű spontaneitásukban, önszerveződésükben és kiszámíthatatlanságukban rejlik. „Ettől a hálózatépítő önszerveződéstől vált a művészeti akció politikaivá, pedig eredetileg semmi köze nem volt a politikához”, meséli Rajk egy konkrét nemzetközi performanszról, de mindez igaz az általa bekalandozott ellenzéki terek dinamikájára is. „Nos, megint ez a bizonyos »krecli«, az ismeretségi kör, a hálózat” – mondja másutt arra a kérdésre válaszolva, hogy „hogyan keveredett a színházi világba”.

És ezzel el is érkeztünk a kötet – és a Rajk-életút Rajk-féle értelmezése – harmadik kulcsszavához, a kultúrához. Amit amúgy Rajk sokkal tágabban értelmez és él meg az elitkultúránál – afféle kollektív termelési aktusként tekinti, ami – bár többé-kevésbé (és inkább többé, mint kevésbé) minden hatalom saját homokozójának véli – önálló, öntörvényű és magát alakítja. Figyelemreméltó, ahogy Rajk – a „posztmodern” építész – a „buherát” a „csináld magad-barkácsépítészetet", a Kádár-kori szerző-mozgó emberek sajátos tárgyi esztétikáját szemléli: a helyzet meghatározta alkotó folyamatként látja a gyárból hazalopott vicik-vacakokból hegesztett kerítéseket, a leselejtezett buszokból kialakított muskátlis-verandás hétvégi házakat, a teljes sunfituning-országot, amit a valóságos emberek (és nem a propaganda hibátlanul acélos munkásparasztjai) teremtenek maguk köré. Ez a fajta aktív és spontán kultúrateremtés talán joggal nevezhető Rajk ars poeticájának is, ami a művészet terén sikeresebbnek, a politika terén – talán nem véletlenül – kudarcosabbnak bizonyult.

Érdekesek persze a rendszerváltás utáni időszakról szóló részek is, amelyek a konkrét politikával, benne az SZDSZ felemelkedésével, leromlásával és széthullásával foglalkoznak, de itt már végig érezhető egyfajta baljós hangulat. Míg a korábbi részek a tér fokozatos, majd ugrásszerű kitágulásáról szóltak, itt – bár lehet, csak azért, mert ezt a véget, ezt nem tudjuk feledni – a tér mindegyre szűkül, ahogy az ismert és kevésbé ismert politikai szereplőket és eseményeket, vagy éppen azok még kevésbé ismert fonákját követjük – és miközben a hálózatok még továbbra is üzemelnek, az izmok ránganak, a kultúra tovább él, virul, küzd, győz és elbukik, a tér tágassága valahogy újrapetrisedik.

Persze soha ne tévesszük szem elől, hogy oralhistoryt olvasunk: nem A történetet (aminek mítoszával egyre inkább hajlamosak vagyunk leszámolni), hanem azokat a történeteket, amelyeket Rajk, a megélő, az elbeszélő, és – nem utolsósorban – az utólagos értelmező láttat velünk. Az impozáns tényhalmazt önmagán szűri át, és Mink András biztos kézzel vezeti interjúalanyát – legalább annyira ismeri a tereket, mint maga Rajk, de sosem tolakszik az előtérbe, beszéltet, csak finoman befolyásol. A szerkesztői munka – Mink András mellett Rajk Juditot dicséri – kifogástalan, úgy a jegyzetapparátus, mint a kiválóan használható névmutató, sőt még a képanyag is érdekes és illusztratív, pedig a képek válogatása nem ritkán az ilyen jellegű kötetek gyenge pontja.

Talán a két szerkesztő által jegyzett Előszó az, amiben kicsit sok a heroizáló jelzőhalmozás, az eposzi hangvétel („Ezek a meg nem alkuvó nők és férfiak nem sokan, de elegen voltak ahhoz, hogy példát mutatva fordítsanak a történelem kerekén…”; „…az ő életükbe és küzdelmeikbe is bepillantást nyerhetünk”, stb.). Mindez kicsit furcsán ódivatúnak érződik egy oralhistory kötet felütéseként, ami ráadásul éppen egy alapvetően posztmodern ember életútját követi végig.

Az viszont kétségtelen, hogy igen szuggesztív és izgalmas párbeszédet olvashatunk – és rengeteg információhoz jutunk, hol hosszú anekdotákból, néha csak félszavakból és utalásokból. Mink kiváló interjúzó, Rajk remek mesélő, szövegében folyamatosan ott zubog „az ötletek játékosan szabad kiélése”.

A kötetet afféle konklúzió zárja – Rajk László nem sokkal az interjúk lezárása után meghalt, így ezt tekinthetjük afféle szimbolikus búcsúüzenetnek is: „Továbbra is azt mondom: a kultúra.”
- Miben különbözik a mai – 2019-es – helyzet az 1980-as évek elejétől, mikor a két „egymástól elkülönült világ” (mennyi olvasata volt/van ennek: a népiek és az urbánusok, a „nemzetiek” és a „nemzetietlenek”, ad absurdum a „magyarok” és a „zsidók”) nem volt képes közös nyelvet találni? – teszi fel utolsó kérdését Mink András.
 „A döntő különbség a nyitottság – válaszol Rajk László. – Mi akkor egy zárt világban, egy lezárt dunsztosüvegben éltünk… […] Ma Orbánék nem létező démonaikkal hadakozva a határainkon megépítik a gyodát, a »gyorstelepítésű drótakadályt«, és közben nem veszik észre, hogy a világ kitárult, gyakorlatilag nincsenek többé határok. […] A bibói »szabadság kis körei« mai megfelelőit, a civil szervezeteket Magyarországon most ugyan durván támadják […] és megpróbálják lehetetlenné tenni őket, de még megvannak, és éppen ezzel a hálózatépítéssel válhatnak nagyon erőssé. Még vannak független színházaink, közösségi tereink, kulturális alapítványok és egyesületek […] olvasókörök, szakmai szervezetek, akikben ott az erő. […] Továbbra is azt mondom: a kultúra. Ha lesz változás, innen fog elkezdődni.”

Szép lezárás, szép összegzése egy fordulatos, ám a lehetőségekhez mérten (és nem egyszer azokon is túl) következetes életútnak és életműnek. De – alig egy év után – valahogy naivnak tűnik, a kapuk és az ajtók egyre csak záródnak bennünk és körülöttünk.
Mégis: jó olvasni, és annyira jó lenne hinni is neki.

Szerző: Konok Péter
Szerző:  Rajk László,  Szerkesztő:  Mink András,  Cím:  A tér tágassága,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2019,  Oldalszám:  550 oldal,  Ár:  4999 Ft