A Revizor Dekameronja 44-45. nap
2020.04.25.

Műhelytitok n+1. Amikor kitaláltuk a Dekameront, a tervezgetés-ötletelés fázisában a főszerk. második mondata szó szerint ez volt: „De ugye egyszer írsz majd a macskáitokról is?” JÁSZAY TAMÁS NAPLÓJA.

Ezen azért megütköztem kicsit, egyrészt mert ismeretlen ismerősökkel nem szeretek megosztani mindenféle túl személyes infókat (szóljon a kórus: dehogynem!), másrészt meg sejtelmem sem volt, mi szépet s jót, de még inkább: vajon mi közérdekűt lehetne mondani két, ideje jelentős részében hófehér macskáról? 
 
Mert nem hiszem, hogy tömegeket érdekelne, hogy milyen banális, mégis lényegi változásokat hoztak a hétköznapjainkba. Hogy mikor vették át észrevétlenül, de azért nagyon határozottan az irányítást az életünk fölött. Hogy milyen jutalomfalatokkal örvendeztetnek meg minket – akik papíron a gazdáik vagyunk – akkor, ha meghúzzuk és jól viseljük magunkat, lehetőleg a nap 24 órájában odaadóan szolgálva őket. Vagy hogy egyéniségük van, egyszer szeszélyesek, máskor kiszámíthatóak, szoros összefüggésben azzal, hogy épp milyen hangulat uralkodik a lakáson belül. Arról, hogy mekkora felfedezés volt nekem, hogy miközben naponta képesek meglepni az embert, valójában a rutin rabjai, és nehezen (de legalábbis több hét vagy hónap alatt) tudnak csak megszabadulni rögzült szokásaiktól. (Persze ha épp kedvük tartja.) 
 
Szóval nem gondolom, hogy az őrült macskás nőkön/férfiakon túl lenne célközönsége egy olyan bejegyzésnek, ami arról szól, hogyan lettek a macskák minálunk családtagok és gyerekpótlók. (Vagy arról, hogy nincsenek véletlenek: mielőtt nekiláttam megírni ezt a bejegyzést, gondoltam, felkészülésképp továbbhaladok kicsit Babarczy Eszter novelláskötetével, amiben persze, hogy a Voland című, gyönyörű, fekete macskáról szóló szöveg következett.)
 
Ahogy a főszerk. akarja: egy cica, két cica
Ahogy a főszerk. akarja: egy cica, két cica
De a főszerk. kívánsága nekem parancs, szóval, hogy ne maradjunk se macska, se napló nélkül, úgy döntöttem, írok a Tiger King/Tigrisvilág című Netflix-sorozatról. (Arról nem beszélve, hogy a fenti állítások, kisebb módosításokkal, de azért alapvetően igaznak bizonyultak a nagyobb cicákra is, még ha ott sírás lett is a történet vége.) Ha így haladunk tovább, még a végén sorozatfüggő leszek. Amúgy ezt pont nem hiszem, mindenesetre amit először hallottam a hétrészes bűnügyi dokuszériáról, hogy ti. egy amerikai meleg tigrisgondozóról szól, aki komoly összeütközésbe került a törvénnyel, egyszerre tűnt abszurdnak és valószínűtlennek, ergo lelkesen vágtam bele. 
 
Az, hogy a március végi bemutató után tíz nappal már közel harmincötmillióan látták, szintén jó előjelnek tűnt, és nem tévedtem: a Tiger King tuti, hogy az egyik legbizarrabb dolog, ami ma szembe jöhet velük a képernyőkön. Nem tudok kibújni a bőrömből, nézem először a színház felől. Természetes nézői igény az azonosulási vágy, mármint az, hogy tudjunk valakivel menni, valakinek drukkolni a színpadon. Lehet az gonosz meg púpos, sokszoros gyilkos is akár, ha árad belőle valami hipnotikus vonzerő, képes minket az ujja köré csavarni.
 
Hát, a Tigriskirály, vagyis a sorozat-címszereplő Joe Exotic, azaz jelenlegi nevén Joseph Allen Maldonado-Parrage, született Joseph Schreibvogel nem egy III. Richárd, nagyon nem az. A testi helyett-mellett a lelki deformitásai szúrnak szemet leginkább, de tény, hogy működik benne-körülötte valami magnetizmus. Ritka tenyérbemászó figura, akinek – ha már a színházat szóba hoztam – a tettetés, a hencegés, a show-off a kedvenc hobbija, de nem kell ahhoz jósnak lenni, hogy az ember az első percek után rájöjjön, hogy a flitter és a hajfesték ellenére a történetének nem lehet happy endingje. 
 
És a szürreális, ám mint korán kiderül, valójában hiperrealista szörnyparknak korántsem ő az egyetlen lakója. Azon kaptam magamat, hogy miközben egyre inkább viszolyogva néztem a hibátlan krimidramaturgiával felépített dokumentumfilm újabb és újabb, nem is váratlan fordulatokkal operáló, de örvényszerűen egyre sötétebb vizekbe süllyedő epizódjait, kénytelen voltam kimondani, hogy én itt mindenkit szívből utálok. Ennyi rosszarcú, visszataszító, igénytelen és mindenre elszánt gazembert tán még a maffiafilmekben sem tudnak előállítani. 
 
Jelenetek a sorozatból
Jelenetek a sorozatból
Sokszor mondjuk, írjuk, hogy az élet a legjobb forgatókönyvíró, de ezúttal tényleg: nem mondok igazat, amikor azt írom, hogy ehhez a bravúrosan felépített sorozathoz csak egy kamera kellett. De valahol mégis: a képernyőn egymás sarkára hág a sok öntelt, beképzelt majom, akik a legbornírtabb, vérlázító baromságokat is olyan meggyőződéssel lökik a láthatatlan riporternek, hogy egy pillanatra elbizonytalanodik a néző: talán én vagyok a viccbeli autós, aki az autópályán egyedül megy szembe a forgalommal? 
 
Nem, vagy legalábbis nagyon remélem, hogy nem: a Tiger King egy szűk, ám annál jövedelmezőbb szubkultúrába, az amerikai nagymacskatartók életébe enged alapos bepillantást. Megdöbbentő a gyűlölet hőfoka, amin egymásról és egymással beszélgetnek ezek a válogatott alvilági arcok. Simán kicsúszik bárki száján, hogy „legszívesebben agyonlőném azt a picsát”, hogy „ötezer dollárért bárkit kinyírok”, meg hasonlók. Eleinte naivan azt gondoltam, hogy majd valami pikáns kiegészítőkkel felturbózott állatjogi mesét hallgatok, de szó sincs erről. Gondoljon a kedves olvasó bármelyikre napjaink legnépszerűbb bűnei közül, garantálom, hogy ebben a sorozatban találkozni fog vele: sikkasztás, vesztegetés, emberölési kísérlet, eltussolt gyilkosság, állatkínzás, állatkereskedelem, nemi erőszak, szexuális abúzus, szektalét, csicskáztatás, drogfüggés, kábítószerkereskedelem, gyújtogatás és így tovább, hosszan-hosszan.
 

Remek az, ahogyan a fókusz a végig a ketrec közepén álló Joe Exoticról (már ettől a művésznévtől is frászt kap az ember, én biztosan) úgy a sorozat félideje körül lassan elfordul a kamera. Részletes kórképet kaptunk akkorra az ősellenség Carole Baskinről, Joe fő konkurenséről, aki a hajába szőtt virágokkal meg rózsaszín biciklijével nagyon igyekszik elhitetni magáról és a Big Cat Rescue hívogató márkanevéről, hogy az ő világa mindenben ellentéte a férfiénak. És akkor belép a történetbe Jeff Lowe, Joe parkjának „megmentője”, a mostani tulajdonos. Hát, aki egy ilyen figurával csak egy kávét is megiszik, az nagyjából megérdemli a sorsát. 
 
Joe felemelkedésétől a szükségszerű trónfosztásig tart a krónika, amiben a cicaharc persze csak a felszín. Amitől igazán revelatív a sorozat, az az, hogy Amerika egy eddig nem, vagy legalábbis nem így látott arcát mutatja meg. Az amerikai rémálom prédikátorai persze buzgón bólogatnak majd, hogy ők rég megmondták, hogy itt mindenki tahó redneck. Ez éppúgy hülyeség, mint Amerika feltétel nélküli dicsőítése, valójában a dolog perspektívája a rémisztő: az, hogy Joe Exotic csak egy aprócska szem a végtelen hosszú láncban. A börtönben remélhetőleg végképp megtanulja, hogy a macska nem játék. Ha megéri, 2040-ben, alig 79 évesen szabadul majd. Reszkess, Amerika!