Sergio
2020.05.21.

Elég nagy hátrányból indul a magyar átlagnéző szempontjából a Sergio című dráma a Netflixen. A külpolitikát csak félig-meddig követőknek ugyanis nem sokat mondhat a brazil diplomata neve, aki a világ konfliktusgócaiban próbált rendet tenni. Az érdeklődés iránta sajnos a film után sem szökik majd ez egekbe. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Sérgio Vieira de Mello nem volt jelentéktelen diplomata (az ENSZ emberi jogi főbiztosa), sőt amolyan sztárnak számított ebben a körben. Már ha egyáltalán rá lehet húzni a celebvilág agyonkoptatott kifejezését a diplomácia mindennapjaira, ahol mosollyal, végtelen türelemmel és apró lépésekkel kell kibogozni akár több évtizedes sérelmeket. Elég, ha csak felsoroljuk szolgálati helyeit (Kambodzsa, Timor, Bosznia, Libanon, Ruanda, Irak), mert ebből máris látható, hogy nem fenékig tejföl a konfliktuskezelő megbízottak élete, pláne ha egy olyan szervezetet képvisel, amelytől előszeretettel kérnek ugyan segítséget, ám a legtöbb ember szemében mégis sóhivatalnak számít.
 
A főleg dokumentumfilmekkel nevet szerző Greg Barker ebben is megpróbál segíteni. Filmje ugyanis nem csupán Sergio szakmai életének két legfontosabb színterére (Timor és Irak) kalauzol el, de közben az ENSZ jelentőségét is megpróbálja helyre tenni az átlagnéző fejében. E tekintetben néhol a filmje visszafogott píárnak tűnik: veszélyes szakma ez, de megvannak a maga szépségei – zengik a gyönyörűen fényképezett filmkockák. Ugyanakkor viszont nem hallgatja el a drámai és keserű buktatóit sem. A Sergio e kettő gördülékeny egyvelege, megbolondítva a szerelmi szállal, hogy ne unjuk magunkat halálra. 
 
Abban biztosak lehetünk, hogy Barker szinte mindent tud a témáról, hiszen 2009-ben már forgatott egy másfél órás dokumentumfilmet hasonló címmel a diplomatáról, ami szintén elérhető a Netflixen. Élete és tragikus halála komoly nyomot hagyhatott benne, hogy bő tíz év után életrajzi drámaként is feldolgozta, először ruccanva át a nagyjátékfilm területére. 
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
A főbiztost alakító Wagner Moura sármja elég erős ahhoz, hogy minket is meggyőzzön: valóban rendkívüli ember lehetett, a simulékonyság és az igazságérzet különös keveréke, amely szuperhősöket idéző makacssággal párosult a jó ügyek érdekében. És még a nők nyelvét is folyékonyan beszélte. Persze Barker itt-ott belop egy kis ellensúlyt is, hiszen kiderül, hogy nem mindig volt jó apa (nem tudja, hogy a kisebbik fia születésétől kezdve allergiás a rákra), s bizony könnyen lehet, hogy az elvek és ideák iránti ragaszkodása komoly szerepet játszott abban, hogy az ENSZ iraki központja könnyű célpontjává vált a terroristáknak.
 
A film cselekménye is e köré, a bagdadi Canal Hotel ért pokolgépes merénylet köré szerveződik, a romok alá szorult Sergio idézi fel magában élete főbb állomásait, szakmai sikereit és főként szerelmét Ana de Armas (Carolina Larriera) iránt. Így látunk bele mi is fokozatosan a béketeremtés kulisszái mögé. Ez főként Irakban érdekes, ahol Sergiónak a pökhendi és egyre inkább megszállóként viselkedő amerikaiakkal szemben kell egyensúlyt képeznie, és képviselnie az irakiak érdekeit. (Bradley Whitford pompásan alakítja a tenyérbemászó Paul Bremert, a film talán egyetlen igazi negatív karakterét.) És már majdnem győzne az igazság, amikor a pokolgép közbeszól.
 
A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB
A timori epizód ezzel szemben már inkább súlytalannak tűnik (pedig itt érte el legnagyobb sikerét a diplomata), hiszen a diadalt nehéz drámai módon feldolgozni, bár Barker nem is nagyon próbálkozik. A szerelem terén is inkább a látvány lesz a fő vezérlőelv: gyönyörű helyszíneken és fények között bontakozik ki a románc (szerencsére van kémia a két főszereplő között), hogy oldja a politikacsinálás szürkébb pillanatait, s ennek érdekében a giccs határáig is elmerészkedik, sőt át is lépi. A nem lineáris cselekményvezetés (úgy is mondhatnám, hogy kapkodó) és a túl éles átmenetek miatt néha nem egyszerű érzelmileg követni a filmet, de ez a később értelmet nyer. A villanásokból jelenetek nőnek ki: az életéért küzdő ember emlékei torlódnak fel a szemünk előtt.
 
A Sergióban igazából az arányérzék figyelemreméltó, ám épp ennek következtében nem lesz sem igazán szirupos, de nem is annyira életszerű. Drámai, de nem megrázó. Korrekt, de kábé, mint egy ENSZ-jelentés. Tökéletesre komponált minden kockájában, de épp ez a sterilség távolítja el mégis tőlünk az alkotást. Kicsivel többet fogunk tudni Timorról és az iraki helyzetről, mégsem úgy kelünk fel a képernyő elől, hogy még több tudást szeretnénk a mindenki által szeretett és a kollégái által csak Sergiónak szólított béketeremtőről. Nézhető alkotás, de rajongóvá nem tesz minket: sem az ENSZ, sem a béke iránt nem fogunk sem jobban, sem kevésbé elköteleződni, inkább csak kipipáljuk, hogy kész, ez is megvolt, mehetünk tovább a többi konfliktus helyszínére.
 
Címkék: Netflix 2020