Nagyon aktuális témát boncolgatott volna a Ludwig Múzeum áprilisban megnyíló Slow Life – radikális hétköznapok című kiállítása, ha megnyílt volna. Szerencsére a kurátorok (a múzeum egész kurátori csapata dolgozott a tárlat koncepcióján) kapva kaptak az alkalmon, és most, hogy tárlatuk a karantén miatt még sokkal aktuálisabb lett, készítettek neki egy szuper honlapot, ahol a műtárgyakat fotókon, videókon, bőséges leírások mellett végig lehet böngészni.

 

De mi is az a slow life? „Lényege a tudatosságban és a kritikai hozzáállásban ragadható meg leginkább, melynek köszönhetően egyre több lehetséges alternatíva áll rendelkezésre a permakultúrás gazdálkodástól a hulladékmentes háztartásvezetésen és az önkéntes egyszerűségen át a növekedés nélküli gazdaság koncepciójáig” – írják a kurátorok. Hozzáteszik azt is, hogy „a »fogyasztás karanténja«, a Maradj Otthon Mozgalom, a ritkuló repülőjáratok, a lassuló gazdaság csak néhány a vírus váratlan következményei közül, melyek kíméletlenül rámutatnak a lassúbb élet pozitív hatásaira, ugyanakkor óriási kihívások elé állítják az emberiséget."

 

Hogy szó ne érje a ház elejét, elmondom, hogy szerintem is nagyon fontos az ökológiai válság kezelése. Ugyanakkor aligha hiszem, hogy a lassuló gazdaság kíméletlenül rámutat a lassúbb élet pozitív hatásaira. Nincs olyan szakértő, aki mást mondana: a gazdaság kényszerű lelassítása, bizonyos ágazatok szinte teljes leállítása belátható negatív következményekkel jár majd az emberek életére nézve, amitől már most rettenetesen szorong mindenki, akinek szünetel a munkahelye, vagy akit esetleg már ki is rúgtak, és aki kicsit távolabbra lát, mint az orra hegye, az úgy is szorong tőle, hogy még dolgozik.

 

És lehet mondani simán, hogy pont ez a probléma, hogy a kapitalizmus nagyon kizsákmányoló, és hogy a robotszerűen végzett munkánk képez vékony határvonalat köztünk és a teljes elszegényedés között, és igaz is, csak jelen pillanatban nem igazán ismerünk más alternatívát. Tetszett volna, ha a kiállítás esetleg megismertet eggyel – valami (ahogy a kiállítás alcíme is ígéri) radikális ötlettel, ami megváltoztatja a világról alkotott képemet. 

 

Furcsa, hogy a hangzatos politikai felvezető után a kiállító művészek (pár kivételtől eltekintve) mintha nem is a társadalmi folyamatokkal, hanem önmagukkal, saját meditatív folyamataikkal és a természettel való kapcsolatba kerülésükkel lennének elfoglalva. Mindezt persze értelmezhetjük tágabb keretek között, és valóban, mindegyiküknek az a célja, hogy saját tapasztalatait valamiképpen univerzálissá tegye, ugyanakkor a kiállított munkákban éppen a saját tapasztalat az érdekes, az ebből összeálló politikai üzenet viszont sekélyes és demagóg: a természet jó, a lassúság jó, a kapitalizmus rossz, a környezetszennyezés rossz. És még azt is megértem, hogy az alkotók úgy gondolják, nincs értelme tovább relativizálni ezeket az egyértelmű helyzeteket, a probléma csak az, hogy műalkotásaik így kissé egydimenziósak maradnak.

 

Van persze ellenpélda is, gyorsan mondok egyet. Koronczi Endre EXTRÉM ALVÁS (Kísérletek az akarástól való megszabadulásra) című munkája egy videósorozat arról, hogy valaki a legkülönbözőbb nyilvános helyeken megpróbál egy kamera előtt elaludni. „Az álomba merüléshez a kiszolgáltatottság teljes elfogadására és a környezettel való teljes azonosulásra van szükség. Vajon megvalósítható-e tetszőlegesen az akaratnélküliség és a környezettel szembeni feltétel nélküli bizalom állapota?” – teszi fel a kérdést Koronczi műve, ami egyszersmind azt is felveti, hogy tudunk-e önmagunk lenni nyilvános terekben. Ám van a kérdésnek egy másik perspektívája is: mi van azokkal az emberekkel, akik rendszeresen az utcán alszanak? Köztük és köztünk, akik lakásokban alszunk, az a különbség, hogy ők képesek azonosulni a városi környezettel, feltétlenül megbíznak a környezetükben? Ezt nem igazán tudom elfogadni, de épp ez az érdekes a kiállított alkotásban.

 

Elmondom, mi a bajom a slow life elképzelésével és a hasonló mozgalmakkal általában társadalmi szinten, aztán vessetek a mókusok elé (hogy tanult kollégám, Jászay Tamás szavait használjam, aki pedig egy művelt filmrendezőtől tanulta a frázist)! Hogy kizárólagosak. Ha az életünk túl gyors volt eddig, akkor most nagyon lassan akarjuk élni, ha eddig sok szemetet termeltünk, most zérót szeretnénk, ha a gazdasági növekedéssel eddig kizsigereltük a bolygó erőforrásait, most növekedés nélküli gazdaságot akarunk. Ahelyett, hogy elgondolkodnánk azon, hogyan lehetne a tempón és a szemétmennyiségen valamennyit csökkenteni, és olyan módszereket választani, amelyek ugyan növelik a GDP-t, de nem zsigerelik ki a munkavállalót és a természetet. Sokkal életszerűbb lenne. Én is látom, hogy a globalizáció és a kapitalizmus természetéből milyen ökológiai és társadalmi problémák adódnak, de ezekre a válasz nem feltétlenül egy radikálisan új rendszer megteremtése, és pláne nem, amit a kiállítás sok alkotója ajánl, az izolált magány a természetben.

 

Egyébként az én életem nem sokat lassult az elmúlt időszakban, pláne minőségi javulást nem látok benne. Munkám ugyanúgy rengeteg van, mint korábban, csak megszűnt az életemben a szórakozás (ami eddig nekem a közösségről, és bizony, a fogyasztásról szólt). Végiggondolva egyetlen szegmense van a hétköznapjaimnak, amire radikálisan pozitív hatást gyakorolt ez az állapot: mélyebbé és harmonikusabbá tette a párkapcsolatomat, ami eddig – közös idő híján – pár órás jutalom volt a nap végén. És ez akkor is tiszta haszon, ha vágyom már a karantén előtti impulzív és gyors életem után.