Az igazság nyomában: Félretájékoztatás és az álhírek ára
2020.05.14.

Az álhírekbe akár bele is halhatunk – erről az egyszerű, ám pofán verő igazságról nézhetünk izgalmas dokumentumfilmet az HBO-n. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Azt gyanítom, a többség ujja megremeg, amikor egy álhírekről szóló dokumentumfilmre téved a kurzora. Ambivalens helyzet: miért akarnánk olyasmiről filmet nézni a szabadidőnkben, amivel amúgy is torkig vagyunk a hétköznapokban? Ugyanakkor mi másról akarnánk dokumentumfilmet nézni, mint ami napi szinten meghatározza az életünket?
 
A folyamatos álhírezést úgy untuk meg, hogy közben rettentő keveset tudunk arról, hogy miként is működnek, hogyan terjednek és miért hatnak ránk a dezinformációk. Az HBO dokumentumfilmje hiánypótló vállalkozás: olyan gyorstalpaló, amely négy esettanulmánnyal illusztrálja az álhírek természetét. 
 
Fő szála az ún. Pizzagate-et göngyölíti fel, melyben egy texasi férfi végül pisztollyal rontott egy családi pizzériába, hogy megmentse a kisgyerekeket az őket a pincében megerőszakoló Hillary Clintontól. Az álhír azután terjedt el a demokraták állítólagos pedofilhálózatáról, hogy a 2016-os elnökválasztási kampányban feltörték John Podesta, Clinton kampánymenedzserének emailfiókját, és a levelezésében feltűnően gyakran szerepelt a pizza szó. Ebből azonban nem azt a kézenfekvő következtetést vonták le, hogy a demokrata stáb szereti a pizzát, hanem azt, hogy egy ravasz kódnyelvet dolgoztak ki a gyerekmolesztálásra.
 
Hihetetlennek hangzik az az összeesküvés-elmélet is, amely 2015-ben terjedt el Texasban a Jade Helm 15 hadgyakorlat kapcsán. A republikánus szavazók nagy része meg volt győződve róla, hogy nem egyszerű katonai gyakorlatról van szó, hanem az Obama-kormány kísérletéről, amely során táborokba gyűjtik a politikai disszidenseket – vagyis a republikánusokat. A Walmart-üzleteket pedig azért zárják be a környéken, hogy koncentrációs táborokká alakítsák, miután Obama bevezeti a katonai közigazgatást az országban.
 
Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből 
Az emberek ilyenkor ösztönösen szörnyülködnek azon, hogy mégis, ki hisz el ilyen egetverő hülyeséget, de Andrew Rossi dokumentumfilmje épp azért jó, mert már az elején kikapcsolja ezt a reflexünket. Meggyőzően érvel amellett, hogy nem „az ostobák”, hanem bárki, aki elfogult valamelyik politikai oldal felé, könnyen áldozatul eshet abszurdnak tűnő összeesküvés-elméleteknek is. Az álhírek vonzerejét ugyanis az jelenti, hogy megerősítik világképünket, rájátszanak a politikai meggyőződéseinkre, gyors terjedésüket pedig az magyarázza, hogy egy jó álhír ügyesen használja ki a másik csoport elleni gyűlöletet. A Pizzagate esetében ez a csoport a demokraták mellett a melegeké volt: a washingtoni pizzéria az LMBTQ-közösség egyik kedvelt helye, a róla terjesztett összeesküvéses álhír pedig a tőlük való irtózásra és a gyerekek ösztönszintű féltésére játszott rá. (A kettőt a melegekről alkotott, káros sztereotípiák kapcsolták össze: aki meleg, az bizonyára pedofil is.)
 
Az eset exkluzív videofelvételeken elevenedik meg a filmben, amelyeken a helyszínre tartó, önjelölt Rambót és az ő letartóztatását is látjuk. Életre viszont a pizzéria vezetője, James Alefantis visszaemlékezésében kel a történet, akit a hónapokon át kapott halálos fenyegetések még csak megrémítettek, a fegyveres férfi felbukkanása viszont annyira megroppantott, hogy évekkel később is a sírás kerülgeti, ha erről beszél. Alefantist hallgatva az is átérezheti az álhír-terjesztés következményeit, aki az összeesküvés-elméletekre hajlamos a politikai játszmák velejárójaként tekinteni, amivel választásokat nyernek vagy vesztenek el a politikusok, de az átlagemberek életére nincsenek hatással.
 
Rossi dokumentumfilmjének létjogosultságát az áldozatok érzelmi traumáinak felvillantása adja, mert ez képes kirántani az összeesküvés-elméleteket a védelmi mechanizmusok bástyái mögül. Racionális érvekkel roppant nehéz megcáfolni az álhíreket – ezzel szembesül az a tiszt is, aki jóhiszeműen magyarázza a texasi polgároknak, hogy nincs itt semmiféle látnivaló, csak egy egyszerű hadgyakorlat, mert az Obama ellenében elfogult republikánusok erre szimplán képen röhögik. Egy összeesküvés-elméletben a bizonyítékok hiánya épp az összeesküvés hatékonyságára, a politikusok, a tudósok, a rendőrök és az újságírók cáfolata pedig annak kiterjedtségre nyújt bizonyítékot a hívők szemében, hiszen már a médiát, a rendfenntartó erőket is megvették, a bizonyítékokat pedig eltüntették. Ugyanakkor az ártatlan áldozat látványa, megrendülése olyan érzelmi hatást kelthet, ami átütheti a körben forgó érvelések falát.
 

A film másik erőssége, hogy képes születése közben tetten érni egy álhírt, és rávenni egy republikánus lobbistát, hogy engedje magát lefilmezni, amint megpróbál rákenni egy szexuális zaklatást Robert Muellerre, a Trump és az orosz kormány esetleges összejátszását vizsgáló FBI-nyomozóra. Ez az önleleplező riport, amelyben Jack Burkman a kamera jelenlétében vallja be, hogy kamu az egész, olyan politikai bohózat, amely leginkább a Boratba, vagy még inkább Sacha Baron Cohen legutóbbi sorozatába, a Who Is America?-ba illene. „Próbálkoztam álhírekkel. Igen, negatív következményei is lehetnek. És akkor? Mi azzal a baj?” – mondja cápamosollyal a kamerába, miközben azon röhög, milyen ostoba népség is az újságíróké. Neki ugyanis nem az a célja, hogy meggyőzze őket, hanem az, hogy olyan fajsúlyos témát hazudjon, amiről kénytelenek írni: ez ellen pedig védekezni is úgy lehet, fejti ki a New York Times újságírója, ha figyelmen kívül hagyják Burkman akcióit, és egyszerűen nem számolnak be róla.
 
Andrew Rossi rendezőnek komoly fejtörést okozott, hogyan mutassa be úgy az álhírgyárosokat, hogy ne adjon nekik újabb felületet a konteóik terjesztésére. Burkman esetében sikerült megoldania a problémát azzal, hogy már születésekor nevetségessé tette az álhírt, más esetben viszont kétséges eszközökhöz folyamodott. Ha republikánus háttérembereket interjúvolt meg, megspórolta a szembesítés kényes feladatát, és a nyilatkozatukra inkább rávágott egy liberális beállítottságú szakértőt, aki összefoglalta, miért is nem kéne hinnünk, mondjuk, Jerome Corsinak, aki az egyik fő támogatója volt annak az elméletnek, miszerint Obama valójában Kenyában született, és ezért nem is lehetett volna az Egyesült Államok elnöke.
 
Az igazság nyomában részletesen foglalkozik azzal is, hogyan alkalmaztak demokraták orosz dezinformációs taktikákat a 2017-es szenátusi választáson, ahol azt akarták elhitetni a republikánus választókkal, hogy a konzervatív-keresztény Roy Moore vissza akarja vezetni a szesztilalmat Alabamában. De a film ezzel együtt is azt sugallja, hogy az álhírek a jobboldali populisták vegyi fegyverei az információs hadviselésben, amihez a demokraták körében csak néhány szakadár nyúl, természetesen a felső vezetés tudta nélkül – holott a helyzet ennél talán komplikáltabb. Az igazság nyomában ettől még alapos és informatív képet közöl az álhírek természetéről, de érdemes a filmet olyan kritikus szemmel nézni, amilyennel jó esetben híreket olvasunk. És ha így teszünk, azzal el is érjük a film kimondatlan célját: gyakoroljuk a kritikus szövegértést, és közben talán az álhírek áldozatai iránti empátiánk is mélyül egy kicsit.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: HBO GO 2020